A feudalizmus (vagy hűbéri rendszer, hűbériség) olyan társadalmi, jogi, gazdasági és politikai berendezkedés (függési rendszer), amely a hűbérurak, vazallusok és szolgák közötti kölcsönös magánjogi kapcsolatok rendszerére épül. Maga a szó a feudum (földbirtok) szóból ered. A feudalizmus fogalmát francia történészek alkották meg a francia történelem viszonyaira alkalmazva, ezért klasszikus formájában kizárólag a középkori Frank Birodalomban és Franciaországban létezett. A rendszer elemei azonban megjelennek Európában mindenhol, sőt a feudalizmussal sok hasonló vonást mutatnak a világ más tájai, például a Közel-Kelet, Afrika, India, a Távol-Kelet múltjából ismert társadalmi rendszerek is, ezért gyakran ezeknél is alkalmazzuk a feudalizmus jellegzetes kifejezéseit; hűbérúr (senior), hűbéres (vazallus), lovag, hűbéreskü. Kínában a hivatalos kínai történetírás szerint 3–4. században már feudalizmus volt, de sok tekintélyes társadalomtudós az ottani korabeli társadalmi rendszert az ázsiai termelési mód tipikus példájának tartja. Ugyanerre az időre a Római Birodalom mindkét felében megindult a feudalizáció folyamata. A környező népek közvetlenül az ősközösségből, vagy főnökségi rendszerekből léptek át a feudalizmusba. Az átmenet különböző útjai végül is egymáshoz igen hasonló jogi és gazdasági berendezkedéseket eredményeztek.
Meghatározása Olyan társadalmi forma, amely a földtulajdonnal (feudum) járó járadékok rendszerére épül. A feudalizmusra az a legjellemzőbb, hogy nem a földek tényleges birtoklása, hanem kizárólag a hozzá tartozó járadékok birtoklása a hatalom alapja. Ezért lehet az, hogy a birtokadományok miatt megfogyatkozott vagyonú uralkodók fenn tudták tartani hatalmi bázisukat. A föld járadékoltatási módjának kialakulása volt az, ami több lehetséges úton haladt. A középkori nagybirtok kisüzemi termelési módon alapuló nagygazdaság, amelyre az individuális eszközök, jobbágyi közösség és földközösségi munka jellemző – tulajdonképpen nagy visszalépés az antik nagygazdaság formáihoz képest. A feudalizmus minden további jellemzője területenként változó módon fejlődött, az angliai, francia, német vagy spanyol feudalizmus egymástól egészen különböző módon oldotta meg a társadalmi struktúrák szabályozását.
A feudalizmust sokszor hűbéres társadalomként jellemzik. Ez azonban csak a gazdasági rendszer jogrendben megjelenő másodlagos vetülete. A hűbéri hierarchia csúcsán általában az uralkodó, többnyire király, választófejedelem vagy herceg állt. A hűbériség alapvetően magánjogi jellegű intézmény, külön kell választani az uralkodók államfői és hűbérúri szerepét. A feudalizmus az évszázadok során, illetve a különböző országokban nem alkotott egységes rendszert. A különféle feudális berendezkedések közötti különbség jól magyarázható a népsűrűséggel, mivel a rendszer gazdasági alapját a mezőgazdaság, illetve a földhasználati jogok bonyolult rendszere képezte.
Kialakulása A rabszolgatartó Róma bomlásakor keletkezett elszigetelt nagybirtokok – majd maga a Nyugatrómai Birodalom is – áldozatul estek a betörő népeknek, melyek többnyire a korai vagyoni differenciálódás szintjén álltak. Az eltűnő régi urak helyére lépők már nem tartották fenn a rabszolga–colonus-rendszereket, melyek a személyi függésből felszabadulva faluközösségeket alkottak. Szintén faluközösségben, de a nemzetségi alapon szerveződő úgynevezett Mark-közösségben éltek a letelepedő „barbárok” is. A nagycsalád és nemzetség hamarosan náluk is elvesztette jelentőségét, és a Lex Salica („Száli törvény”) tanúsága szerint akadtak olyanok, akik hivatalosan lemondtak a rokoni jogokról – mindenekelőtt a vérdíjjal és örökléssel kapcsolatos jogokról, de még az igazságszolgáltatásban való részvételről is. A jobb módú szabad frankok előnyösebbnek látták kiszállni ebből, mert a szegényebb rokonság törvényesen lerázhatóvá vált. A közösség lassan még az individuális család állapotát is túllépte: házgazdaságok összességévé vált, melyben a föld már örökölhető, saját tulajdonú parcellákra oszlott. Ez az allódium.
Ha azonban örökölhető lett, akkor eladható is, vagyis áruvá vált, tehát az allódium létrejöttével csak idő kérdésévé vált a nagybirtok kialakulása. A földtulajdon koncentrálódása így a Markon belül indult meg. Az allodiálisok (szabad földtulajdonnal rendelkezők) mellett megjelentek a földnélküli szabadok és a földet kapó jobbágyok. A jobbágyok egyre többen lettek, az allodiálisok vagy eladták földjeiket, vagy „védelem” fejében a helyi „erős embernek” átadták. Az „erős emberek” azonban visszaadták e földeket az azt megművelőnek, de már járadékokkal terhelten.
A precaria-rendszer (latin precor = kérésre átadott) három fajtájának mindegyike jobbágyi függést eredményezett. Precaria data – a földműves valamennyi földjét a korábbi tulajdonostól kapta. Precaria oblata – a földműves az átadott földet kapta vissza, de járadékkal terhelten. Precaria renumeratoria – a földműves a sajátjánál többet kapott vissza, de a többlet általában nem művelhető terület (mocsár, erdő, szik stb.), melyet művelhetővé kellett tennie.
Lassanként valamennyi föld járadékoltatottá vált. A faluközösségek az antik Róma után készen talált termelési módok egy részét átvették. A Lex Salica szerint a földművelés, az állattenyésztés és a konyhakertészet alapjait a római technikák képezték. Nem tudták hasznosítani a Rómában általánosan elterjedt háromnyomásos gazdálkodást és az intenzív talajjavítást sem sajátították el. Megmaradtak a kétnyomásos – sőt helyenként a primitív irtás–parlagolás – módszernél. A teljes Karoling és Meroving korok mezőgazdasági technikái alulmúlták a római technikákat. Még I. Károly alatt is csak északon találni háromnyomásos technikát, de még ekkor is sokkal nagyobb az őszi vetésterület, mint a tavaszi. Angliában a 16. századig a kétnyomásos technika az uralkodó, ezután pedig közvetlenül és átmenet nélkül fejlettebb formákra tértek át. A közösségi földeken (domínium) még kifejezettebb a technikai konzervativizmus, igen sokáig a naturális gazdálkodás maradt a nagybirtok profilja is.
A feudalizmus kialakulásában nagy szerepet játszott a római állam szétesése következtében megszűnő távolsági kereskedelem, az úthálózat karbantartatlansága miatt a helyi kereskedelem is korlátozódott, így nem csak az árucsere, de általában a pénzforgalom és az árutermelés is megszűnt. A naturális gazdálkodás létszükségletté vált, mivel nem voltak piachelyek sem, ahol bármilyen árucikket vásárolni vagy cserélni lehetett volna. A járadékrendszer elsősorban a járadéktulajdonosok létfenntartását elégítette ki, ezen felül semmilyen luxuscikkhez nem jutottak hozzá. Ebben a korban még az uralkodók udvartartása is azért vándorolt az országban, hogy a helyben terményben beszedett járadékokat feléljék, majd új helyen folytassák azt. A politikai széttagoltság ennek tudható be és nem fordítva, nem a politikai szekularizáció vezetett a gazdasági stagnáláshoz. Ez az állapot gyakorlatilag a késő középkorig fennmaradt és ekkorra is csak korlátozott mértékben oldódott meg a probléma.
A feudalizmus A járadéknak több formája létezett. Ledolgozási járadék (robot): a rabszolgák és colonusok kötelezettségeinek maradványa. A korai feudalizmusra ez a legjellemzőbb. A római arisztokrácia már nem, az új még nem volt hajlandó lemondani a föld valódi tulajdonjogáról (maior), melyet a paraszt művelt meg meghatározott számú munkanapban. Terményjáradék: természetben fizetett úrbér, tulajdonképpen a feudális függés beszolgáltatásban jelentkező formája. Pénzjáradék: pénzben megfizetett úrbér, mely csak később, a feudális áru- és pénzgazdálkodás fejlődésével vált lehetővé. Ahol a paraszt terményeinek pénzre váltása nehézséget jelentett, ott a pénzjáradék bevezetése súlyos konfliktusokhoz vezetett.
Mindeme járadékok kisajtolása különféle, úgynevezett „gazdaságon kívüli kényszerrel” történt. Ezek realizálódása a feudális függések három formája: személyi, bírói és föld szerinti függés. Megjelenési formája sokféle: földhöz kötött örökös jobbágyság, jobbágyi rabság, úrbéri kötelezettségek, jogi korlátozások, rendi egyenlőtlenség. A személyi függés rabszolgatartó csökevény, egyes jobbágyok formai-jogi rabszolgák, hasonlóan a római colonus I. Constantinus utáni helyzetéhez. A föld szerinti függés a paraszti telkek járadék-joga, míg az urak „immunitási” joga a bírói.
A jobbágy egy vagy több úrtól egy vagy többféle függésben lehetett. Előfordulhatott, hogy egyes függőségi viszonyok betöltetlenül maradtak. A földtulajdon valójában mellékes szerepét mutatja az a tény, hogy jobbágynak is lehetett szabad földje (járadékoktól mentes), és egy főúrnak is lehetett jobbágyi jogú földje – a tulajdonos jogállása, személye a föld jogviszonyain nem változtatott. Amikor a pénzgazdálkodás elért egy bizonyos fokot, minden járadékot, vagy akár járadékrészt külön el lehetett adni. A járadék nem a gazdaságon kívüli kényszer realizálásának gazdasági formája, hanem a járadéktulajdon realizálásának módja. A gazdasági és gazdaságon kívüli kényszer csupán eszköz, hogy az önálló gazdától behajtható legyen a járadék, nem pedig a járadék megállapításának alapja.
A feudális tulajdon leginkább jellemző formája a korai időkben a ló és a szarvasmarha, erre utal a feudum szó összefüggése a pecus („jószág”) szóval. A szászok adója Pippinnek évi 300 ló volt, korábban Chlotharnak 500 szarvasmarha. A magyar nyelv „marha” és „barom” szava eredetileg vagyont, vagyontárgyat jelentett (arany-marha, szarvas-marha, barom-fi stb.). A korai feudális uralkodóknak sokszor nem is volt másuk, mint az adók fejében kapott „marha”. A fejedelmek, királyok, a törzsi vezetők választott „első szólói” a földbirtokaikat állandóan fogyasztották, mert kíséretüket állandó földadományokkal kellett traktálni, hogy szolgálói maradjanak. Hamarosan minden földjüket elosztogatták, és csak a hűbéri lánc tetején elfoglalt helyük biztosította hatalmi bázisukat. Idővel e lánc mindig felbomlott, például a Merovingok utolsó uralkodói, a „henyék” ennek tudhatták be politikai alárendeltségüket. A főurak a fejükre nőttek, mert a királyi hatalomnak nem volt gazdasági alapja.
A pairek (pair, peres = egyenlő, a király megnevezése primus inter pares, első az egyenlők között) ténylegesen függetlenek voltak a királytól, önálló hadüzeneti és békekötési joguk volt, pénzt is verhettek és bíráskodhattak, rendeleteik a magán miniállamban kötelezőek. A pairek birtokai megannyi független országot jelentettek, melyből következően napirenden voltak a belháborúk. A seniortól földet kapó vazallus anyagilag is felelt seniorjáért. Ha fogságba esett, ki kellett váltania őt. Kívánságra hadba kellett szállnia, részt kellett vennie a területileg illetékes, seniorja által vezetett törvényszéken. A belháborúk számát csak gyarapította, hogy a seniornak gyakran kellett főségi jogait fegyverrel érvényesíteni.
A feudalizmusnak két elkülöníthető fő szakasza van. Az első a Római Birodalom bukásától körülbelül a 11. század közepéig tart, ettől kezdve a rendszer felbomlásáig a második. Az első szakasz a rendszer elemeinek megjelenését, rögzülését takarja, amelyet a 7–10. század népmozgásai (magyarok, skandinávok, szaracénok) megbolygatnak és módosítanak, a hatás erősségétől függő mértékben. A 11. század második felétől másféle népmozgás kezdődik, Nyugat-Európa telepeseket kezd kibocsátani elsősorban kelet felé. Ezek a telepesek egyrészt terjesztik a feudális társadalmi rendet és gazdaságot, másfelől új és újabb alváltozatok alakulnak ki.
Hűbéri rendszer A nyugat-európai hűbér rendszer A hűbéri rendszer Nyugat-Európában alakult ki; két főszereplője a hűbérúr, akinek földbirtoka van, és a vazallus (hűbéres), aki örökletes használatra megkapja a földet. A hűbérúr megvédi a vazallusait, és igazságot szolgáltat nekik, a vazallus pedig szolgálatokkal tartozik neki. A vazallus minden peres ügyével a hűbérúr bírósága elé tartozik, ami egy nagyon erős függés, amit viszont enyhít, hogy a bíróság esküdtjei az ő vazallustársai, akik tehát hasonló helyzetben vannak, mint ő.