ez a cikk általánosságban szól a bibliai kánonról, elsősorban az ószövetségiről → lásd még Az Újszövetség kanonizációja
A bibliai kánon olyan szövegek (vagy „könyvek”) összessége, amelyeket egy adott zsidó vagy keresztény vallási közösség hiteles írásnak tekint. E könyvek listája, amelyek a Szentírás részét alkotják a vallási elöljárók közötti hosszas vita során jelent meg. Az elfogadott könyvek végső listáját gyakran úgy tartják, hogy azokat Isten ihlette. Ennek ellenére még mindig különbségek vannak a zsidó és a keresztény kánon, valamint a főbb keresztény irányzatok kánonjai között.
Már a 2. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban olyan kifejezésekkel, mint az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasziosz (Atanáz) püspök alkalmazta a Bibliára Kr. u. 350 körül.
A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.
A zsidók és a keresztények egyaránt azt vallják, hogy a Biblia tanítása szerint Isten kiválasztott „szent embereit”, a prófétákat használta fel arra, hogy az emberiségnek szóló üzeneteit tolmácsolják. A keresztények továbbá azt is vallják, hogy a prófétai írások megőrzését és minden néppel, emberrel való megismertetését pedig egyházára bízta. Pál apostol a zsidó nép jelentőségéről szólva az első helyen említi, hogy „Isten rájuk bízta az Ő beszédeit” (Rómaiakhoz írt levél 3,2).
Etimológia A kánon szó görög eredetű és „vesszőt”, „vonalzót”, „botot”, „mérővesszőt” jelent. Valószínűleg közös eredetű a héber kaneh szóval, amely „nád”, „sás”, „vessző”, „mérővessző” jelentésű (Ezékiel könyve 40,3 és 42,16). Már az ókori klasszikus irodalomban is használták „norma”, „szabály”, „példa”, „minta” értelemben, és az Újszövetségben is megtaláljuk (Második levél a korintusiaknak 10,13, Levél a galatáknak 6,16 stb.).
A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti.
Az Ószövetség kanonizációja +A Héber Biblia könyveiTÓRA TÖRVÉNYHéber Magyar Latin FordításBöresit Sömot Vajjiqrá Bömidbar Döbarim Mózes 1. könyve Mózes 2. könyve Mózes 3. könyve Mózes 4. könyve Mózes 5. könyve Genezis Exodus Leviticus Numeri Deuteronomium Teremtés könyve Kivonulás könyve Léviták könyve Számok könyve Második törvénykönyvNEBIIM PRÓFÉTÁKKorábbi próféták Józsué Bírák Sámuel Királyok Későbbi próféták Ézsaiás (Izaiás) Jeremiás Ezékiel A tizenkét, ún. kisprófétaKÖTUBIM ÍRÁSOKKöltői könyvek Zsoltárok Példabeszédek Jób Az öt tekercs (Megillót- ünnepi tekercsek) Énekek éneke Ruth Jeremiás siralmai Eszter A prédikátor könyve Történelmi könyvek Dániel könyve Ezsdrás és Nehémiás Krónikák Az Ószövetség kanonizációja hosszú folyamat végeredménye. Kr. e. 400 körül, Nehémiás és Malakiás idejében a zsidó kánon a maga huszonnégy könyvével már teljes volt.Így keletkezett a Biblia (1995, Evangéliumi Kiadó)
Iosephus Flaviusnak az 1. század végén a művében azt írta,Contra Apionem 1,8 hogy a zsidók 22 könyvet tekintenek isteninek, és hogy azok a zsidó könyvek, amelyeket Artaxerxes perzsa király (azaz Nehémiás) ideje óta írtak, nem rendelkeznek azzal az isteni ihletéssel, mert utána a próféták már nem követték egyértelműen egymást. Ő megerősíti, hogy a kánont a Malakiás könyvével kronológiailag lezárták, amit a Talmud is mond. Iosephus Flavius valószínűleg azért beszél csak 22 könyvről, mert Rúth könyvét és a Jeremiás siralmait függeléknek tekintette, az elsőt a Bírák könyvéhez, a másodikat a Jeremiás könyvéhez.
A Tórán és a prófétai könyveken (Nebiim) kívüli írások elfogadottsága változó volt, a különböző csoportok különböző könyvekben láttak tekintélyt.
A judaizmusnak is voltak szektái, azaz amelyek kisebbségi nézeteket követtek és amelyek ezoterikus vagy titkos szentírásokkal rendelkeztek, mint például az esszénusok.Josephus, "BJ" ii. 8, § 7 A zsidó vallási elöljárók ezért kénytelenek voltak kánont alkotni, azaz a szent írások listáját, amelyeket elfogadtak, illetve amelyeket elutasítottak és tiltottak.
Rabbinikus judaizmus A legelső, egységesen sugalmazottnak elfogadott könyvek csoportja a Tóra, azaz a Törvénykönyv (Mózes öt könyve) volt. Ez már a Kr. e. 4. században többé kevésbé kialakult.
A prófétai könyvek (Nebi’îm) kánonja valamikor a Kr. e. 2. században véglegesült, bár ezt nem minden zsidó felekezet fogadta el. Így például a szadduceusok kizárólag a Tóra sugalmazottságát vallották.
A legvitatottabb azonban a Ketûbîm (azaz Írások) listája volt. A kereszténység kialakulásának idejében erről még nem volt egységes álláspont a zsidók körében. Egyes zsidó csoportok (például az alexandriai diaszpórában élők több olyan könyvet is elismertek sugalmazottnak, amit a judeai farizeus zsidóság nem tekintett annak. Ezek egy része már eleve görögül íródott, ám többségük arámi vagy héber könyvek koiné görög fordítása volt.
A 24 könyvet tartalmazó zsidó kánon legkorábbi említése az apokrif Ezdrás 2. könyvében található, amely az 1. században íródott.S. M. Miller-R.V. Huber: A Biblia története Iosephus Flavius, a korabeli történész 22 bibliai könyvet említ, de azért, mert feltehetően összevonta Rúth és Bírák történetét, valamint Jeremiást és Jeremiás siralmait.
A végleges héber kánon 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a keresztény (protestáns) 39-es felosztással, amely a Septuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbözőség abból adódik, hogy a héber kánonban Sámuel első és második könyve, valamint A királyok első és második könyve és A krónikák első és második könyve csak egy-egy könyv, a 12 kispróféta is egy könyv, illetve Ezdrás és Nehémiás könyvei is egyetlen könyvet alkotnak.
Az Ószövetség kanonizációjának dokumentumai
A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről; ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Például „Még ezek is Salamon példabeszédei, melyeket összeszedegettek Ezékiásnak, a Júda királyának emberei” (Péld 25,1). Az Ószövetség Kr. e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Szeptuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt. A Kr. e. 132 körüli Jézus, Sirák fiának könyve című deuterokanonikus irat bevezetése szerint ez idő tájt már nemcsak egységes gyűjteményként voltak ismertek a szent iratok, hanem az Újszövetségből ismert hármas felosztás is megvolt: a törvény, a próféták és az írások. Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az „Írásokról”, szintén igen fontos tanúság. Az Kr. u. 1. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes („a törvény és a próféták”) vagy hármas felosztás („a törvény, a próféták és az írások” vagy „zsoltárok”) is érvényben volt. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Máté evangéliuma 5,17). Philón, az alexandriai görög műveltségű zsidó filozófus Kr. u. 40 körül szintén úgy beszél a szent iratokról, mint amelyek „a törvény, a próféták, a himnuszok és a többi írás” gyűjteményét foglalják magukba, amelyek „nevelik és tökéletesítik a tudást és a kegyességet”. (De Vita Contemplativa, III. 25.) Josephus Flavius, zsidó történetíró (kb. Kr. u. 37–100) írja: „I. Artaxerxész (Longimanusz, Kr. e. 464 – 424) óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései…” (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, Budapest, 1984 – Hahn István fordítása) Egyes tudósok úgy gondolják, hogy Kr. u. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallás központja lett Jeruzsálem pusztulása után, és ezen a zsinaton megállapították a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusát. Az elméletet Heinrich Graetz dolgozta ki 1871-ben, mely hamar népszerű lett. Azonban már 1925-ben megkérdőjelezte W. M. Christie a The Journal of Theological Studies szakfolyóiratban megjelent cikkében a zsinat történelmiségét és az 1960-as, 70-es évekre általános nézet lett az elmélet megalapozatlan volta. A kritikusok szerint a héber kánon a Kr. e. 4. században rögzítve volt már, és ezen semmit sem változtattak az Kr. u. 1. században a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Meliton sárdisi keresztény püspöktől való a Kr. u. 170 körülről, aki a Közel-Keletre utazott azért, hogy pontosan ismerteti az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban. Végül a Kr. u. 5. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, amelyet az alábbiakban ismertetünk. (Ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)
Keresztény kánonok Az első keresztények számára a héber Biblia volt a szent írás. De ekkor még a zsidóság kánonja sem volt véglegesen lezárt, így az apokrif iratok is a korai keresztények vallási irodalma volt.1911 Encyclopædia Britannica/Apocryphal Literature
A zsidóság szent iratainak értékét maga Jézus is elismerte, ugyanakkor önmagának tulajdonította a jogot arra, hogy ezek végső értelmét feltárja.Kocsi Imre: Bevezetés az Újszövetség kortörténetébe és irodalmába I. (2010) Pál apostol is egy-egy vitás kérdés eldöntéséhez az Ószövetség tanítását és Jézus szavait egyaránt döntő érvként használta,1Kor 9. rész ugyanakkor nyomatékosan kijelentette, hogy a héber Biblia igazi értelme Krisztus, így az írásokat a Krisztus megváltásának fényében kell értelmezni.2 Kor 3,14-17
A nyugati kereszténység (katolikus egyház) kánonját a római zsinat (382), a hippói zsinat (393) és a két karthágói zsinat (397 és 419) véglegesítették, majd a középkor végén a firenzei zsinat (1431–1449), végül pedig az újkorban a tridenti zsinat (1545–1563) erősítette meg.
Ezek a zsinatok hozták létre a katolikus bibliai kánont, amely ma 46 ószövetségi könyvből áll és további 27 újszövetségi könyvből, a bibliai kánon így összesen 73 könyvet alkot.
Újkor A reformáció idején az ószövetségi kánon korábban megszokott terjedelme is megkérdőjeleződött, amely a Septuagintán alapult.
Luther Luther Márton a 16. század elején fordította le a Bibliát német nyelvre, és először 1534-ben adott ki egy teljes Bibliát. Az Ószövetség fordításában a zsidó kánonra alapozta munkáját, a deuterokánonikus könyveket függelékbe tette,Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 2. Kánon (1931) azaz hét ószövetségi könyvet áthelyezett az apokrifok közé, amelyek nem tekinthetők egyenlőnek a Szentírás többi könyvével, de hasznos és jó olvasni őket. Ez a hét könyv:
Luther ezeket a könyveket az Ó- és az Újszövetség közé helyezte. Emiatt ezeket a műveket néha intertestamentális könyveknek is nevezik.