A Stratovarius egy finn, power metalt játszó zenekar. Maga a "Stratovarius" szó nem jelent semmit, ez valójában egy szóösszetétel: a híres Stratocaster elektromos gitár és a Stradivarius hangszerek nevei vannak összeillesztve. Zenéjükben nagy szerepet kapnak a különböző, szimfonikus hangszerek is – mint például az Anthem of the World c. számban a Destiny albumról.
Története Korai évek (1984-1994) Az együttest 1984-ben, Helsinkiben alakította 3 fiatal zenész: a dobos és énekes Tuomo Lassila, a basszusgitáros John Vihervä, és a gitáros Staffan Stråhlman. A Stratovarius "elődjének" a korábban szintén ebben a felállásban játszó, 1982-ben alapított Black Water zenekar tekinthető.
A korai Stratovarius zeneileg nem igazán hasonló a maihoz. Az akkori számokat leginkább a Black Sabbath és Ozzy Osbourne műveihez lehet hasonlítani. 1984 végén a basszusgitáros, John Vihervä kilépett a zenekarból, helyére Jyrki Lentonen került, aki korábban a Road Block nevű zenekarban együtt zenélt Timo Tolkkival (a Strato későbbi gitárosával). 1985-ben közvetlenül egy dániai fellépés előtt (Aalborgban) a gitáros, Staffan Stråhlman is kilépett a zenekarból. Az alapító tagok közül utolsóként megmaradt Toumo Lassila kétségbeesetten hívta fel Lentonen ismerősét, Timo Tolkkit, hogy segítsen. Tolkki elfogadta a felkérést, és a kapott kazetták alapján gyorsan megtanulta az összes számot. A dániai fellépést így végül megtartották.
Az átformálódott Stratovarius zenéje ekkor már egyre inkább kezdett hasonlítani a maihoz. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Toumo énekrepertoárja nem elegendő a zenekar számára, ráadásul igen megterhelő volt neki dobolni és énekelni is egyszerre. A zenekar új énekest kezdett keresni, ám nem találtak megfelelő embert. Ekkor kényszerből Tolkki állt a mikrofonhoz, és ez végül jó megoldásnak bizonyult. 1987 végére befejezték az első demó lemezük felvételét, amely mindössze három számot tartalmazott (Future Shock, Fright Night, Night Screamer). A lemezt több zenei cégnek is elküldték. 1988-ban az együtteshez csatlakozott a billentyűs Antti Ikonen. Ugyanebben az évben elkészítették első kislemezüket Future Shock címmel, amelyet 1989-ben a második, a Black Night követett. Hosszas munka után ezen év májusában megszületett a zenekar első nagylemeze Fright Night címmel.
A zenekarra ezt követően hosszas koncertsorozat várt '89 nyarán és őszén. Olyan zenekarokkal szerepelhettek együtt, mint például az Anthrax. A koncertezés lezárultával azonban a basszusgitáros, Jyrki Lentonen kilépett a Stratovariusból. A helyzet még tovább romlott, amikor a kiadó (CBS Finland) bejelentette, hogy nem jelentet meg több Strato lemezt. A tagok nem adták fel, több új számot is írtak, és úgy tervezték, hogy új lemezeiket saját pénzből fogják finanszírozni. Az énekes és gitáros Tolkki kénytelen volt a basszust is saját maga kezelni a felvételeken. A helyzet némileg javult az új basszusgitáros, Jari Behm csatlakozásával, aki azonban hamar rájött, hogy a Strato zenei világa nem felel meg az ő stílusának, így gyorsan ki is lépett a zenekarból.
A második nagylemez eleinte a Stratovarius II nevet viselte, és 1992 elején jelent meg. A lemez második száma, a Hands of Time volt az, amely meghozta a Stratovarius számára a várva-várt áttörést. A Shark Records a zenét hallgatva azonnal szerződést kötött a zenekarral, így a pénzügyi gondok megszűnni látszottak. Az új albumot végül 1992 októberében átnevezték Twilight Time-ra. Ekkor kezdett a zenekar Finnországon kívül is népszerűvé válni, főleg Japánban tettek szert óriási hírnévre: a Twilight Time 5 hónapig a TOP 10-ben volt megtalálható, valamint egy új szerződés értelmében a JVC Victor Entertainment is terjesztette a lemezt a szigetországban.
1993-ban elkezdték az új nagylemez dalainak felvételét, majd még ugyanebben az évben csatlakozott az új basszusgitáros, Jari Kainulainen. Ám Tuomo Lassila váratlanul 8 hetes pihenőre kényszerült a mindkét kezében fellépő izomfájdalmak miatt. Így végül 5 szám felvételében a Kingston Wall dobosa, Sami Kuoppamäki segédkezett. Az új album 1994 februárjában jelent meg, és a Dreamspace címet kapta. A Stratovarius népszerűségének növekedésében ez a lemez jelentette a második lépcsőfokot. Júniusban a zenekar először lépett fel Japánban, ahol óriási sikerük volt, majd szerepeltek a legendás Shadow Club színpadán, Helsinkiben.
1994 tavaszán újra a stúdióba vonult a zenekar, és elkezdték negyedik nagylemezük felvételét. A rendkívül sikeres japán turné nagy önbizalmat adott a tagoknak, olyannyira, hogy Tolkki egy saját szólóalbumot is készített Classical Variations and Themes címmel, ami 1994 októberében jelent meg. Az album azért is különleges, mert olyan dalokat tartalmaz, mint például a Fire Dance Suite, ami eredetileg egy Stratovarius szám lett volna 1986-ban. Emellett olyan híres számok találhatóak még meg rajta, mint a Greensleeves vagy a Lord Of The Rings.
Út a csúcsra (1995-2003) Tolkki egyre inkább érezte, hogy az ő énektudása nem elegendő a készülő számokhoz, és úgy döntött, ezután csak a gitárt fogja kezelni. A zenekar tehát új énekes után nézett. Szerencsére valaki emlékezett rá, hogy körülbelül másfél évvel korábban egy fiatal srác, Timo Kotipelto, Lappajärviból megkereste a zenekart, hogy szeretne ott énekelni, ám akkor nemleges választ kapott. Most viszont a zenekar hívta fel őt, és felkérték egy közös próbára. Mikor Kotipelto a mikrofon elé állt, mindenki tudta, megvan az új énekes. Tolkki innentől kezdve háttérénekesként (néhány számban) és természetesen gitárosként szerepel a zenekarban.
Az új album 1995 márciusában jött ki, és a Fourth Dimension nevet kapta. Hatalmas sikere lett, amit az is mutat, hogy közel dupla annyi kelt el belőle világszerte, mint a Dreamspace-ből. A zenekar egy hosszas turnéra indult, amely során felléptek Finnországban, Németországban, Görögországban, Svájcban, Hollandiában, és Japánban. Mindenhol óriási sikert arattak. A zenekar láthatóan a világhírnév felé haladt, ám ekkor egy váratlan dolog történt. Az utolsó alapító tag, Tuomo Lassila, és a szintén régóta az együttesben játszó Antti Ikonen kilépett a Stratovariusból. A szakításnak több oka is volt, ám leginkább a személyes ellentétek és a zenei elképzelések különbözősége tették lehetetlenné a közös munkát. Lassila és Ikonen egyszerűen nem értettek egyet azzal az irányzattal, amerre a zeneszerző Tolkki vitte a Stratovariust, és inkább békében elbúcsúztak egymástól.
A három megmaradt tag (Timo Tolkki, Timo Kotipelto és Jari Kainulainen) azonban nem adta fel, és új dobos illetve billentyűs után nézett. Ekkor vált a Stratovarius "nemzetközi" zenekarrá, ugyanis a szintetizátor mögött a svéd Jens Johansson, míg a dobok mögött a német Jörg Michael kapott helyet.
A megújult zenekar immáron a Finnvox Studiosba vonult, hogy felvegye új albumát. A lemez 1996-ban jött ki, és az Episode címet kapta. Mint kiderült, Johansson és Michael remek választás volt, a Strato hangzásvilága szinte minden rajongó szerint pozitív irányba változott. Továbbá ennél a lemeznél alkalmaztak először egy 40 fős kórust. A lemezen olyan klasszikus számok találhatóak meg, mint a Father Time, az Eternity és a Will the Sun Rise?.
A következő nagylemez a Visions volt, amit 1997 áprilisában adtak ki. Az album egyből az ötödik helyen kezdett a finn toplistákon, majd 24 hétig benne is maradt a TOP 40-ben. A zenekar elindította a "Visions Tour" nevű turnéját is, amely során bejárták Európa, Dél-Amerika és Japán több pontját is. Időközben a Visions aranylemez lett Finnországban, és mintegy 20000 példánya kelt el. A zenekar ezt egy kisebb rendhagyó koncerttel ünnepelte meg a Tavastia Clubban, Helsinkiben, 1998. június 10-én. A turnéról készült felvételeket pedig egy duplalemezes koncertalbumon adták ki 1998-ban, amely a Visions of Europe címet kapta.
1998 áprilisában a zenekar elkezdte az új album dalainak megírását. A stúdiómunkálatok egész tavasszal és nyáron tartottak a Finnvox Studiosban. Végül október 5-én megjelent a hetedik nagylemez, a Destiny. A korábban, augusztus 17-én megjelent SOS című kislemez már hetek óta a finn toplisták 3. helyén volt megtalálható. A siker mértékét remekül szemlélteti, hogy a Destiny úgy nyitott a finn toplisták első helyén, hogy az album hivatalosan még meg sem jelent. Ezek után már nem is meglepő, hogy egy éven belül aranylemez lett Finnországban.
Bár 1999-ben csak egy válogatásalbumot adott ki a zenekar Chosen Ones címmel, mégis soha nem látott sikerek jöttek. Az SFP című magazin olvasói a legjobb finn metalzenekarnak a Stratovariust választották meg. Ugyanezen a szavazáson lett az SOS című videóklip 1998 legjobbja. A Soundi Magazine olvasói Timo Tolkkinak ítélték a legjobb zenész díját, Timo Kotipelto harmadik lett a legjobb énekes kategóriában, míg maga a Stratovarius a legjobb metalzenekarok versenyében a második helyet szerezte meg. A Destiny album a második legjobb albumnak lett megválasztva, míg az SOS a második legjobb számnak. Továbbá Tolkki és Kotipelto is jelölést kapott a "csodálatos személyiség" kategóriájában, míg Johansson a "külföldi zenészek" kategóriában.
Az év végén a zenekar ismét a stúdióba vonult, hogy elkezdjék az új album felvételét. A lemezt a Nuclear Blast Records adta ki 2000. február 28-án. Az eredeti cím Infinity lett volna, ám a kiadás előtt ezt Infinite-re változtatták. A siker most sem maradt el: a Visions és a Destiny után az Infinite lett zsinórban a harmadik aranylemeze a Stratovariusnak. A megjelenést követően elindult a zenekar addigi legnagyobb turnéja, amely során összesen mintegy 300000 ember volt ott a koncerteken, és olyan zenekarokkal játszottak együtt, mint a Rhapsody és az akkor még kevésbé ismert Sonata Arctica. Az állomások között ott volt a Petőfi Csarnok is Budapesten. Még ebben az évben adta ki a zenekar az első és azóta is az egyetlen koncert VHS és DVD kiadványukat Infinite Visions címmel.
300px|thumb|right|Stratovarius, Tuska Metal Fesztivál 2007
Az év végén Finnországba hazatérve a tagok úgy döntöttek, hogy határozatlan időre pihenni mennek. A "szünet" ellenére 2001-ben kiadták az Intermission című albumot. A lemez 15 számot tartalmazott, és gyakorlatilag a korábbi albumokon szereplő bónusz dalok gyűjteménye volt. Mindössze csak 5 új számmal találkozhatunk rajta. A "pihenő" továbbá lehetőséget adott Timo Tolkki és Timo Kotipelto számára egy-egy szólóalbum elkészítésére. Előbbi Hymn to Life címmel jelentette meg saját lemezét 2002-ben, utóbbi pedig megalapította szólózenekarát Kotipelto néven, amellyel első albumát Waiting For The Dawn címmel szintén 2002-ben adta ki.
Az év második felében aztán ismét összeállt a zenekar, és elhatározták, hogy a következő évre egy minden eddiginél hosszabb albumot fognak készíteni. A terv kezdetben az volt, hogy egy dupla lemezes anyagot fognak piacra dobni, ám a kiadó pénzügyi okokra hivatkozva arra kérte az együttest, hogy keressenek más megoldást. Végül úgy döntöttek hogy az egy nagy egészet képező albumot két kisebbre osztják fel, melyeket két külön időpontban adnak majd ki. Így lett tehát az eredetileg Elements néven megjelenő lemezből Elements Part I és Elements Part II. Az "első rész" 2003. január 27-én jelent meg, és olyan – azóta slágerekké vált – számokat tartalmazott, mint az Eagleheart, és a Stratofortress. Az album tempója és hangzásvilága tekintetében leginkább az Infinite-hez hasonlítható, sok rajongó szerint egyes számoknak pontos "megfelelőik" vannak a korábbi albumon. Ezek után óriási fordulatot figyelhetünk meg az Elements Part II lemezen, amely ugyanezen év október 27-én jelent meg. Itt a számok legnagyobb része lassú, monoton, és még a korábbiakhoz képest is óriási szerepet kap a kórus. Továbbá elmondható mindkét albumról, hogy Kotipelto hangja is soha nem hallott magasságokban "szárnyal" – olyannyira, hogy saját elmondása szerint az néha már kellemetlen is volt a számára.