A magyar nyelvről általában A magyar nyelv a jelenlegi hivatalos tudományos álláspont szerint az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, a manysival és a hantival együtt.
Rövid jellemzés:
Agglutináló nyelv, magánhangzó-harmónia, SOV-tendencia, birtokos + rag (Px+Cx) szerkesztés, i-praeteritum, külső-belső-laza viszonyítás, palatalizáció (nem függ a magánhangzó hangrendjétől)
Magyar mássalhangzók Magyar helyesírás szerintAjakhang(bilabiális)Ajak-fog hang(labiodentális)Fogmederhang(alveoláris)Fogmederen túli hang(posztalveoláris)Előszájpadláshang(palatális)Utószájpadláshang(veláris)Gégehang(glottális) Zárhang (plozíva) p b t d ty gy k g Orrhang (nazális) m n ny Pergőhang (trilláris) r Réshang (frikatíva) f v sz z s zs h Zár-rés hang (affrikáta) c (dz) cs dzs Közelítőhang (approximáns) j/ly Nyelvoldali közelítőhang (laterális approximáns) l (ly)
IPA szerintAjakhang(bilabiális)Ajak-fog hang(labiodentális)Fogmederhang(alveoláris)Fogmederen túli hang(posztalveoláris)Előszájpadláshang(palatális)Utószájpadláshang(veláris)Gégehang(glottális) Zárhang (plozíva) p b t d c ɟ k g Orrhang (nazális) m n ɲ ŋ Pergőhang (trilláris) r Réshang (frikatíva) f v s z ʃ ʒ h Zár-rés hang (affrikáta) ts tʃ d͡ʒ Közelítőhang (approximáns) j Nyelvoldali közelítőhang (laterális approximáns) l ʎ
Magánhangzók A magyar nyelv alapnyelvi öröksége a magánhangzó-harmónia: egy szótag magánhangzójának hangrendje (magas/mély) meghatározza a következő szótag magánhangzójának hangrendjét.
Ennek legszembeötlőbb példája a magas-mély ragsorok illeszkedése (korrelációja). Magas magánhangzókra (i, í, e, é, ö, ő, ü, ű) magas, mély magánhangzókra (a, á, o, ó, u, ú) mély magánhangzó következhet. A leggyakrabban az i magánhangzó képez kivételt (és az é hang ritkábban), éppen ezért az i-t semleges magánhangzókéntFogarasi János – Czuczor Gergely: A magyar nyelv szótára, 3. kötet, 1. old. 1865. MTA is fel lehet fogni, mely után magas és mély magánhangzó is állhat a toldalékban, ilyenkor az i-t megelőző magánhangzó hangrendje a döntő. Ezt a jelenséget korábban úgy magyarázták, hogy az i-hang nem csak egy magas hang, hanem egy mély és egy magas hang, amit írásban nem jelölünk, ez valójában az é hangra is igaz, csak ritkábban. A mély i, é hangokhoz járulnak a mély toldalékok, a magasakhoz a magasak - ez megmagyarázná azt, hogy az egyszótagos i-s és é-s szavaknál miért fordul elő mély és magas toldalék egyaránt (például hídon - híren, célon - szélen), valamint az ilyen hangot tartalmazó, vegyes hangrendűnek tűnő szavak hangrendi illeszkedését is ez magyarázhatja.
Nem alakult ki teljesen, de fontos szerepet tölt be még a labiális-illabiális korreláció is.
Példák:
hal: hallal, haltól, halhoz kocsi: kocsival, kocsitól, kocsihoz elem: elemmel, elemtől, elemhez őr: őrrel, őrtől, őrhöz mennyi: mennyivel, mennyitől, mennyihez
Főnevek Komplex szabályok alapján épül fel a főnevek paradigmája. Habár a magyar nyelvben nincsenek az indoeurópai nyelvek esetében gyakori névszóvégződések (-a, -os, -is stb.), amelyek alapján a szavakat deklinációkba lehetne sorolni.
A magyar nyelvtan egyik legbonyolultabb része a kötőhangzók, kezdve azzal, hogy sok nyelvész vitatja, hogy ezek valóban kötőhangzók, gyakran nyilvánítják őket tővéghangzóknak, melyek a nyelv története során lekoptak. Az igazság valószínűleg félúton van: a szavak egy jelentős részénél valóban lekopott tővéghangzóval számolhatunk (például hal, hala-k), ugyanakkor kötőhangzók újonnan átvett szavaknál is jelentkeznek (például gól, gól-o-k).
A magyar szavak deklinációs rendszerbe szervezésekor két szempontot kell figyelembe venni: a hangrendet és a kötőhangzókat. Az utóbbiakat természetesen meghatározzák az előbbiek, ugyanakkor pusztán magas és mély hangrendű deklinációra osztani a szavakat eléggé oktalan dolog lenne.
Sajnos a szakemberek nem tudtak még ezidáig egy egységes álláspontot kialakítani, ami alapján hatékonnyá lehetne tenni mind az anyanyelvi nyelvtanoktatást, mind a magyar mint idegennyelv tanítását.
A fentebb kifejtettek alapján a magyar főneveket négy deklinációba (névszóragozás) lehet sorolni: kötőhangzós mély, magánhangzó-tövű mély, kötőhangzós magas, magánhangzó-tövű magas
Hogy egy adott szó melyik deklinációba tartozik, azt a többes szám -k ragjának elhagyásával lehet megtudni. Például torko-k, hala-k, fá-k, tetve-k, törökö-k, szelete-k.
A kötőhangzók, amik a ragozás során csak néhány esetben jelennek meg (a valószínűleg ősibb ragok előtt; például tárgyeset -t, többes szám -k, melléknévképző -s), további alkategóriákra oszthatóak: a kötőhangzós mély deklináció o- és a-kötésűre, a kötőhangzós magas deklináció pedig e- és ö-kötésűre. A kötőhangzók később kialakult ragok előtt nem jelentkeznek (például inessivus -ben, ablativus -től, allativus -hoz).
Az o- és a-tövű ragozás közti különbség nem evidens, minden szónál meg kell tanulni, melyikbe tartozik. Az e- és ö-tövű szavakat azonban alapalakjuk (nominativus) segítségével is meg lehet különböztetni: itt ugyanis ilabiális(e)-labiális(ö) korrelációról van szó.
A főnevek ragozásakor sok bosszúságot okozhatnak még a rendhagyó szavak (avagy tőváltó szavak), ezek ugyanis csak meghatározott esetekben használják rendhagyó alakjukat, továbbá három alakjukat kell megtanulni (szemben a latinnal, ahol elég a nominativust és a genitivust). Ezek az alakok: alapalak (nominativus), tárgyeset (accusativus), többes szám (pluralis nominativus), harmadik személyű birtoka (possessio singularis 3ae personae). Ez utóbbi maga a puszta rendhagyó tő.
szél: szele-t, szele-k, szele falu: falu-t, falva-k, falva ajtó: ajtó-t, ajtó-k, ajtaja
Megjegyzés: a magyar nyelvtankönyvek a fa (fá-t), epe (epé-t) stb. féle szavakat gyakran a rendhagyó szavak közé sorolják. Ez egy igen téves felfogás, az "a"-ra és "e"-re végződő szavaknál ugyanis a tővéghangzó egyes esetek előtti megnyúlása szabályos jelenség a magyarban. Például az egyes szám harmadik személyű birtokjeles alakok rendhagyóak lennének? (szele szelé-t, ország-a, ország-á-t)
Igék
A magyar igeragozás szokta a legtöbb nehézséget jelenteni a magyar nyelv tanulóinak és beszélőinek egyaránt. A magyar anyanyelvűek számára jelenleg a ragozási rendszer több ponton végbemenő, mélyreható változása okozza (például ikes igék, germán szenvedő szerkezet); az idegen ajkúaknak pedig rendszerint a indeterminált (régebben alanyi, ma általános) és determinált (régebben tárgyas, ma határozott) ragozás szembenállása jelenti a legnagyobb gondot. indeterminált ragozás:determinált ragozás:1. -em, -ok, -ek, -ök
2. -sz, -l
3. –, -ik, -n (régies)
1. -unk, -ünk
2. -tok, -tek, -tök
3. -nak, -nek1. -om, -em, -öm
2. -od, -ed, -öd
3. -ja, -i
1. -juk, -jük
2. -játok, -itek
3. -ják, -ik Megjegyzés: a hagyományos iskolai nyelvtan általános és határozott ragozásról beszél. Erről eléggé könnyen belátható, hogy az elnevezés meglehetősen helytelen: célszerűbb lenne határozatlan és határozott ragozásról beszélni .
Például: Látom a madarat. (határozott)
Látok egy madarat. (általános)
A második mondat állítmányának van tárgya, de az határozatlan.
A múlt idő képzése szintén problémás, az igéket 3 fő kategóriába lehet besorolni:
1. szótő + -t + rag
2. szótő + -ott/-ett/-ött + rag
3. az 1. kategória szerint képzi alakjait, de határozatlan E/3-ban a 2. kategória szerint
A jövő idő kifejezésére ma már több mód is van. Alapvetően a magyar igeragozásban nincs jövő idejű rag, mint az ősi nyelvek többségében. Egyszerűen a jelen idővel és nyomatékos jövő idejűséget kifejezve időhatározóval képzünk jövő időt. Például a „megy” szó egyszerre jelenti a jelen és jövő időt, időhatározóval „megyek majd”, illetve „később megyek” formájú. Az analitikus (szerkezetes): „fog” segédige + infinitívusz (főnévi igenév). Ez utóbbi esetben a segédige kapja a ragot. A segédigés és ragozatlan főnévi igenevet tartalmazó szerkezet erősen terjed a nyelvhasználatban. Ez a változat ma már nem tűnik idegenszerűnek, bár erős anglicizmus érezhető benne.
A felszólító mód (imperativus) képzése szintén eléggé problematikus, és bár megtanulhatóak a szabályai, legcélszerűbb minden igének megjegyezni a felszólító alakját. Általában a felszólító mód jele -j, ehhez kapcsolódnak a ragok. Ez a -j gyakran módosítja az előtte álló hangot (például -sz + -j > -ssz, -s + -j > -ss stb.).
A feltételes mód jelen idejét az ige infinitívusz alakjából képezzük (inf. -ni > -na/-ne + ragok); a múlt időt analitikusan fejezzük ki (ige múltideje + "volna").
Ritka jelenség a világ nyelveiben, ami a magyarban fellelhető: az infinitívuszt a magyarban ragozhatjuk, ez az alak általában átalakítható részeshatározó + ragozatlan infinitívusz formára.
Például látni > látnom ~ nekem látni
menni > mennetek ~ nektek menni
Pl. a kazak nyelvben találunk hasonló jelenséget: ujuqtawum kerek=aludnom kell / maghan ujuqtaw kerek=nekem aludni kell. A török nyelvekben általában ragozható az infinitívusz, de ez a felcserélhetőség nem jellemző.(vö.: törökországi-uyumam gerek=aludnom kell)
Szakirodalom Gósy Mária: Fonetika, a beszéd tudománya (Osiris Kiadó, Bp., 2004) Információ a kötetről Bolla Kálmán: Magyar fonetikai atlasz (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995) David Crystal: A nyelv enciklopédiája - A nyelv és az agy (Bp., 1998) Kassai Ilona: Fonetika – A szótag (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998) Papp István : Leíró magyar hangtan (Bp., 1966) Pap János: Hang – ember – hang / Az emberi hallószerv és a hallás mechanizmusa - Rendhagyó hangantropológia (Vince Kiadó Kft., Bp., 2002) Online elérhetőség Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe (Tankönyvkiadó, Bp., 1977)
Jegyzetek
Források Leíró magyar hangtan - Diaképekkel és szakirodalommal A hangtan (Sulinet Tudásbázis) A hangok találkozása és helyesírásuk (Érettségi Portál 2013)
További információk Magyar mint idegen nyelv kurzus Csernicskó István – Hires Kornélia: Hangtan
Kapcsolódó szócikkek Magyar kiejtés X-SAMPA, X-SAMPA magyar nyelvhez A magyar ábécé betűinek hanganyagai