bélyegkép| császár (1758)
A kínai császár a világtörténelem egyik leghosszabban fennálló uralkodói rendszerének csúcsán álló uralkodó címe. A császári (, 皇帝) címet Kína uralkodói az ország egyesítésétől, a -dinasztia (i. e. 221 – i. e. 207) alapításától egészen 1916-ig, császári kísérletének bukásáig használták. Az uralkodó másik elnevezése az Ég fia (, 天子) volt, ami még régebbi, mint a Csin-dinasztia, és azt az elképzelést hordozza magában, hogy a kínai császár minden „ég alatti”, azaz az egész világ ura.
A hagyományos kínai politikai berendezkedés szerint a császárnak isteni megbízatása volt, hogy uralkodjon az egész földön. Az uralkodókat haláluk után is tisztelték egy világi császárkultusz keretében. A császárok apai ágáról származó rokonai és leszármazottai egy dinasztiát alkottak. A kínai császár abszolút uralkodó volt, bár a késő Csing-kori reformok során tervek születtek arra, hogy alkotmányos uralkodóvá tegyék.
A Han-dinasztia idején a konfucianizmus hivatalos ideológia lett. A császár abszolút hatalmához számos kormányzati feladat és erkölcsi kötelezettség társult; ezek be nem tartása a dinasztia mennyei megbízásának elvesztését jelentette, és indokolta annak megdöntését. A gyakorlatban a császárok néha elkerülték a szigorú öröklési szabályokat, és a dinasztiák állítólagos „kudarcait” részletesen leírták a hivatalos történelemkönyvekben, amelyeket sikeres utódjaik vagy akár későbbi dinasztiák írtak. A császár hatalmát korlátozta a bürokrácia, amelynek tagjai tanult tisztviselők és egyes dinasztiák idején eunuchok voltak. A császárt az ősei politikájához és a dinasztikus hagyományokhoz fűződő kötelességei is korlátozták, amelyekről először a Ming-dinasztia korabeli Ősi utasítások című műben írtak részletesen.
Az Európában Caius Iulius Caesar nevéből kialakult császár fogalmához etimológiailag értelemszerűen nincs köze. A két fogalom annyiban hasonló, hogy elvileg és eredetileg mindkettő az egész világra kiterjedően a legfelső hatalmat magának igénylő uralkodót jelentette.
A császári intézmény alapvető elvei A kínai uralkodók kormányzati szerepe és vallási feladatköre háromezer éven át fejlődött, a korától a 20. századig, császárig. Már az ókorban kialakult néhány olyan alapelv, amely az intézmény története során mindvégig érvényes maradt.
A „hódolati rendszer” Az egyik ilyen az a Konfuciusz nevéhez köthető tan, amely szerint ahogy az égen nem lehet két Nap, úgy az ég alatt, a földön sem lehet két uralkodó. Így „kozmikus” példákkal kívánták igazolni a világ feletti uralmuk fikcióját, ami a hódolati rendszerben teljesedett ki.
Kína az általa ismert világnak mindig is a legnagyobb, legfejlettebb, legcivilizáltabb országa volt. A kínaiak világképe ennek megfelelően alakult: azt tartották, hogy Kína a világ közepe (az ország neve is erre utal: , 中 „Középső Ország”), a többi ország pedig periferikus helyzetű, civilizálatlan, barbár és alacsonyabb rendű. A kitajok, dzsürcsik, mongolok hódításai sem változtattak ezen a meggyőződésen, mert ezek a nomád népek kizárólag katonailag voltak erősebbek Kínánál, s úgy is csak ideiglenesen. A kínai felfogás szerint minden más nép, bárhol éljen is, részesülni kívánt az Ég Fia hatalmának áldásaiból.
A Kína-központú világkép következményeként a kínai kormányzat elvárta, hogy a környező országok ne csak egyszerűen nagyhatalomként, hanem feljebbvalójukként, s civilizációjuk forrásaként tekintsenek Kínára. Kína tehát nem ismerte az egyenrangú nemzetközi kapcsolatokat, csak Kína és a behódolt országok viszonylatában tudott gondolkodni. A Ming-korban, amikor újra nemzeti dinasztia ült a trónon, ez a „hódolati rendszer” feléledt, és kialakultak intézményes keretei, amelyek egész a 19. századig változatlanok maradtak, még ha ez az elmélet idővel már csak üres fikció maradt is. Ennek alapján azoknak az országoknak, amelyek kapcsolatba kívántak lépni Kínával, el kellett fogadniuk a kínai császár fensőbbségét, időnként követeket kellett küldeniük Pekingbe hódolatuk kifejezésére, és „adót” kellett fizetniük Kínának. A kínai császár ezért általában valamilyen hivatalos rangot és pecsétet adományozott a „meghódolt” ország uralkodójának, esetenként védelmet nyújtott számára, s engedélyezte kereskedőinek a Kínával való kereskedést. A kapcsolat konkrét tartalma kortól és országtól függően változott: volt, hogy a meghódolt ország ténylegesen kínai ellenőrzés alá került, de az esetek többségében az alárendeltség csak névleges volt, a Kínának fizetett „adó” pedig jelképes ajándék volt csupán. A szomszédos országok általában kényszerűségből hódoltak meg, míg a távolabbiak inkább csak azért, hogy kereskedhessenek Kínával.
Még az 1793-ban Kínába érkezett brit követséget is úgy fogadták, mintha hódolati küldöttség lett volna. A 19. század, különösen a két ópiumháború, keserű tanulságokkal szolgált Kína számára a reális erőviszonyokról. Mégis, az egy császár elvéhez mindvégig ragaszkodtak. még öt évvel lemondása után is felháborodással fogadta annak a hírét, hogy restaurálni kívánta a monarchiát és császárrá kiáltatta ki magát.
Az „égi megbízatás” elve A másik alapvető fontosságú elv értelmében az uralkodó minden hatalmát „égi megbízatásnak” köszönhette, amelyet az Ég, kínaiul visszavonhatott, ha nem felelt meg feladatának. Az Ég bizalmának elvesztését a természeti vagy társadalmi katasztrófák, éhínségek és/vagy felkelések adták mindenki tudtára. Ez a rendkívül gyakorlatias felfogás lehetővé tette a dinasztiaváltások megindoklását. A győztes felkelés vezetőjének maga az Ég szolgáltatott bizonyságot győzelme lehetővé tételével, hogy méltónak tartja őt a támogatására.
Az „égi megbízatás elvét” először a -dinasztia alapítói alkalmazták a -dinasztia megdöntésének igazolására. Eszerint ezt a megbízatást először a (mitológiai) -ház, majd a -dinasztia birtokolta, de elvesztették, mert letértek az erény útjáról. Ez az elmélet szükségszerűen a jövőre vonatkozóan is tanulságot hordozott magában, és valóban, amikor a -ház megbukott, majd az összes későbbi dinasztiaváltás esetében is, készen állt az erkölcsi tanulságokat tartalmazó magyarázat. Sőt, ez a tan a külföldi hódításoknak is ellenállt, hiszen nem tartalmazta azt, hogy csak a han kínai etnikumhoz tartozó személy lehetett az Ég megbízottja.
A császár közvetítő szerepe a kozmikus erők és az emberek között A császár fő szerepének az emberek nyugalmának biztosítását tartották. Az, hogy ennek érdekében éjt nappallá téve végezte politikai irányító munkáját, vagy mindezt az általa kiválasztott miniszterekre hagyta, mellékes volt. A konfucianizmus egyik fő tanítása szerint az ember alapvetően jó, ezért bárki képes lehet a kormányzáshoz szükséges ismeretek elsajátítására, amiről a császári vizsgarendszer révén lehetett bizonyságot adni.
A hagyomány által a császár személyéhez kötött szertartásokat azonban egyetlen uralkodó sem delegálhatta másra, mert csakis ezek révén biztosíthatta az Ég jóindulatát. Tevékenységének sikerét egyedül a természeti és a társadalmi katasztrófák elmaradása bizonyította.
A kínai császárság mint uralkodói intézmény eredete A kínai uralkodók intézménye a korábbi törzsi vezetők szerepéből alakult ki. A kínai mitológiában szereplő korai uralkodó-hősök utáni első, régészeti adatokkal – elsősorban jóslócsontokkal és uralkodói temetkezések feltárásával – is igazolt történeti kínai uralkodóház a volt az i. e. 2. évezredben. Konfuciusz és Menciusz, a kínai történelmi és politikai gondolkodás megteremtői szerint a korai kínai történelem legfontosabb eseménye a -dinasztia megdöntése és a megalapítása volt az i. e. 11. században.
Az archaikus monarchiákat azonban a fejedelemségek kora követte, amelyben a mai Kína központi területein egy sor állam küzdött egymással a hegemóniáért. Az országot végül i. e. 221-ben egyesítette, aki a korábban királynak (, 王) nevezett uralkodókkal szemben felvette a császári (, 皇帝) címet és ezzel létrehozta azt az uralkodói formát, amely egészen 1911-ig fennmaradt.
A címben szereplő írásjegyet korábban a kínai mitológia legendás bölcseire alkalmazták, sőt bizonyos összefüggésekben „istenségnek” célszerű fordítani. Ennek ellenére a császárt magát soha nem tekintették ténylegesen isteni természetűnek, bár az iránta tanúsított hódolat szélsőséges megnyilvánulásokat is tartalmazott. Ennek egyik eleme az volt, hogy az idők folyamán egyre inkább elzárták az alattvalóktól, beleértve az udvari személyek nagy részét is, trónja elé takarófalat állítottak. Még magas rangú hivatalnokok is, ha a császár személyét megidézték bárhol a birodalomban, végrehajtották a szertartásos földre borulást, a t. Az uralkodó ősei természetesen istennek számítottak, ez tulajdonképpen a kínai univerzalizmus vallásában általános őstisztelet felnagyítása volt. Ebben a vallásban az emberek és az isteni világ között nem volt éles határvonal, de a császár nem részesült rendszeres, isteneknek kijáró imádatban. Egy másik egészen ősi hiedelem az uralkodót a sárkánnyal, a kínai mitológia egyik legfontosabb lényével hozta kapcsolatba, ezért a sárkány mint művészi díszítőelem használata is erősen a császár környezetére korlátozódott.
A császárok vallási és állami funkciói bélyegkép|Az Ég temploma A császár vallási feladatainak alapjait már az ősi, a -dinasztia korában kialakult szabályokat az azt követő, a Tavasz és ősz korszakának nevezett időszakban összeállított Szertartások feljegyzései is rögzítette:
A császárnak számos különböző áldozatot kellett bemutatnia, például a birodalom híres hegyeinél és folyóinál még a 19. században, a után is sor került ilyen hálaadó ceremóniákra. Természetesen kiemelkedő fontosságú volt a császári ősök kultusza, akik a birodalom védelmezőinek számítottak. Az uralkodó legfontosabb vallási feladata azonban az Égnek bemutatott áldozata volt a téli napforduló idején, a napok hosszabbodása üdvözléseként, amit a főváros déli külvárosában kellett végrehajtani. Ezt az utóbbi századokban Pekingben az Ég templománál végezték el. A kék színű cserepekkel borított épületben készült fel a császár az áldozásra, innen vonult át a fenyőligeten az Ég oltárához, egy háromszintes márványteraszhoz, ahol földre borult a hatalmas Ég előtt. Az ököráldozathoz tartozott a császár imája:
bélyegkép|Kínai császár áldozati szertartása a földművelés oltáránál (18. század) bélyegkép|Kínai császár szántási ceremóniája francia metszeten (1786) bélyegkép|Festményrészlet császár déli körútjáról (1689) bélyegkép| császár hadjáraton a mongol határon A császár világi tevékenységének ideológiai alapját az – egymással ellentétben álló – konfuciánus és a legista filozófiai iskolák tanításainak egyfajta ötvözete adta. A konfuciánusok úgy tartották, hogy az uralkodó (és az állam) az emberért van, a legisták szerint ezzel szemben az emberek vannak az államért és az uralkodóért. Szerintük a hivatalnokok az uralkodói akarat engedelmes eszközei, a konfuciánusok szerint viszont a tisztségviselőknek morálisan felsőbbrendű embereknek kell lenniük, akik végső soron az Égnek tartoznak felelősséggel. A kialakuló császári ideológiai ötvözetet konfucianizmusnak nevezték, de az tartalmazta a legizmus elveit is.
Az elsődleges feladat az ország jólétéről való gondoskodás volt. Az erre irányuló vallási ceremóniák mellett a mezőgazdaság anyagi természetű szükségleteit is ki kellett elégíteni. A kormányzat, élén a császárral, mindig nagy gondot fordított a földművelésre, az öntözésre és az árvízvédelemre, a vetőmagellátásra, a haladó földművelési technikák terjesztésére. A császár szertartásos tavaszi szántásának egészen ősi ceremóniája során összekapcsolódtak a vallási és a praktikus vonatkozások. Ez a rítus jelölte ki a tavaszi munkák kezdetét, és a korai időszakokban gyakorlati jelentősége is volt annak, hogy mikor került erre sor. A szertartás fennmaradt egészen a koráig, sőt az akkoriban már a kínai udvarban tevékenykedő jezsuita papok révén Európában is ismertté, divatossá vált. Francia, osztrák uralkodók is átvették ezt a szokást.