Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő Magyarországról származó kutyafajta. Matolcsi János, Standeisky Andor kutatásai szerint a kelta kopó és a "tatár" kopó kereszteződéséből ered. Matolcsi János szerint „A gyalog­vadász finnugorok legősibb kutya­fajtája az őslajka volt. Ezt az ásatási leletek megerősíteni látszanak. Magyarrá válásuk idején, az i. e. I. évezred közepe táján a nagy Volgakanyar környékén kereszteződhe­tett az őslajka az akkor már ott élő finnugor töredékre rátelepedő türk nép, közép-ázsiai eredetű hajtóebei­vel és alkotta meg az e vidékre még ma is jellemző tatárkopó ősét.” ), régészeti adatai szerint a Káma folyó közelében fekvő Gremcsajan területén talált kutya és lócsontokból következtetni lehet a vadászebbel és lóval folytatott vadászatokra. Az ősmagyarság ősi tatárkopója is kereszteződött az őt uraló népek hajtóeb fajtáival és alkotta az ősmagyar kopót, melynek birtokában lépték át honfoglaló őseink 895 táján a keleti és déli Kárpátok gerincvonalát. Bár a kinológusok önálló fajtának ismerik el a környező országok fekete-vörös kopóit, zoológiailag mégis egyazon fajta helyi változatainak kell tekintenünk az erdélyi, szlovák, lengyel és osztrák kopókat, melyek közül az eredeti formát legjobban az erdélyi és a szlovák őrzi. Az erdélyi kopó kihalóban volt már, de az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült megmenteni ezt a valóban ősi magyar kutyafajtát. Hajtóvadászatra kiválóan használható, nem kimondottan szobaállat, vadászati és kultúrtörténeti értéke miatt a fajta fenntartása kötelességünk. "Élő múzeumunkban" van a helye.

Története Már honfoglaló őseink is előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a rövidszőrű magyar vizsla elődjének tekinthető. A „kopó” régi magyar szavunk, amely a „kap” ige származékszava („vadat elkapó”) már 1237-ben előfordul személynévként, gyakran vadászattal összefüggésben. A székely nyelvjárásban még napjainkban is több helyen „kopónak“ nevezik a hajtókat, sőt „Kopó“ becéző melléknévvel illetnek egy-egy vadász családot. A kopó szó előfordulásai a Magyar oklevél-szótárban:

1237-ből ,,Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou,, (Borosdi falu udvarnokai, akiknek neve Etel, Kopó)

1240-ben ,,Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke,, (akiknek neve Kopó, Bene, Cseke)

1293-ban „Iwau Leseu Kopou Nuzo Nertheu Lukeu et Thuzon servientes”, (Ívó, Leső, Kopó, Nyúzó, Nertheu (?), Lükő és Thuzon szolgák)

1293-ban „Iwan. Lesen. Kapou. Nuzo. servientes eiusdem Alexandri Predictus Alexander. Iwan. Leseu. Kopou”,(Iván, Leső, Kopó szolgálók Sándor fia Sándoré)

1399-ben „Thomam dictura Kopó”, (Kopónak mondott Tamás)

1422-ben „Dominico Kopó”, (Kopó Domokos)

1492-ben „Vrbanus Kopo” (Kopó Orbán)

1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk.Szamota István, Zolnai Gyula: Lexicon vocabulorum hungaricorum. Magyar oklevél-szótár, Budapest, 1902-1906 A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. Kopókat a Képes krónika miniatúráin is ábrázoltak. A magyar királyok, nemesek rendkívül szerettek kopókkal vadászni, a magyar nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka. Mátyás királynak, a Rákóczi és Zrínyi családnak mindig voltak kopóik. Különösen nagy becsben tartották az ún. fekete magyar kopót kiváló szaglása és bátorsága miatt. A középkori magyar királyság udvartartásának hagyományai a 16. század második felétől kezdve Erdélyben éltek tovább. A kopótartás a nemesi életvitel velejárója volt. Nem igen akadt magyar nemesi udvartartás ahol ne tartottak volna magyar kopókat. Feljegyezték, hogy I. Rákóczi Györgynek (1593-1648) világhírű agarai és kopói voltak. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni. Nagyszámú vadászkutya állományuk volt az erdélyi udvaroknak. Az 1666-ban Késmárk környékén vadászó Thököly István gróf pecérei agárral, vizslával és kopóval vadásztak. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek (1661-1690) 54 vizslája, 83 kopója, 125 agara, Bornemissza Józsefnek a 18. században 80 kopója, 25 agara volt.Bolyky Miklós: Vadászati jegyzetek Thököly István idejéből in. Vadászörömök-vadászörökségünk szerk. Motesiky Árpád 2004. Vastagh György 19. században készült olajfestményein Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és kopókkal, egy másikon pedig vaddisznóval és kopókkal.

A 19. századig a kopó meglehetősen elterjedt volt a Kárpát medencében. Többféle elnevezése volt ismeretes: 1729-ig magyar kopónak nevezték, de hívták erdei kopónak, hosszú lábú erdélyi kopónak, fekete erdélyi kopónak, vörös kopónak, alacsony lábú kopónak stb. A korabeli megnevezésekből azonban az is kiderül, hogy nem egy egységes fajtáról, hanem inkább fajtacsaládról beszélhetünk.Dr. Tóth Zoltán: Az erdélyi kopó in. Hunor vadászkönyv 185-189

A közönséges kopóra csak későn, a 19. század vége felé kezdték elszórtan használni az erdélyi jelzőt. A megnevezés elterjedése csak a standard elkészítése után gyorsult fel a 20. század második felében. Mivel egy általánosan elterjed és egyetlen ismert kopófajta volt évszázadokon keresztül nem volt szükséges megkülönböztető jelzőt használni. Hasonlóan mint a vizsla, agár fajták esetében.

Színe és mérete

Az írott emlékek, majd a későbbi korokban a festmények, rajzok már egyértelműen „közönséges“ (általánosan elterjedt, ismert) fekete és sárga kopóról beszélnek. Méretüket tekintve olvashatunk magasabbakról és alacsonyabbakról, rövidebb vagy hosszabb szőrűekről. Talán egyik legkorábbi ismert utalás a kopó színét illetően, Kazinczy Ferenc tollából való: "Ráth Mátyás, győri evangélikus prédikátor 1780. január első napján kezdé el a magyar újságlevelek kiadását […] Mik valának eddig összejövésink falukon, mint arról űzött discussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy az a fekete…?"Az első leírás Pák Dienes tollából származik 1829-ből, a Vadászattudomány írásában.

A Kárpát-medence strukturális változásai – mocsarak lecsapolása, erdővel borított területek lecsökkenése – miatt a kopós vadászat a 20. századra többnyire az Északi és Keleti Kárpátok hegyvidéki területeire szorult vissza. Az évszázadok alatt két változata alakult ki: a rövidlábú erdélyi kopó és a hosszúlábú erdélyi kopó. A rövidlábú változatot bokros területen apróvadra, a hosszúlábú változatot erdei vadászaton nagyvadra használták. Ma az FCI nemzetközi standardje csak a hosszúlábú változatot ismeri el, de a nemzeti standard a rövidlábú erdélyi kopót is létező változatnak tartja. Tenyésztése az alacsony egyedszám miatt nehézkes. Tenyészti néhány tenyésztő, akik szeretnék elismertetni tizedik magyar fajtaként.

Első részletes leírása Czynk Edétől származik 1901-ből (post mortem). A 19. század végén készült leírásban mindkét fajtaváltozat bemutatásra került.

A fekete-cser-fehér erdélyi kopó változatról így ír a szerző:

"Az erdélyi kopó általában valamivel nagyobb, mint a középmagas kutyák, az átlag marmagasság 60-65 cm. [...] A színük túlnyomó részt bársonyfekete, hol erősebb, hol halványabb sárga jelekkel. Különösen kedveltek a fekete alapszínű kutyák, vörösessárga pontokkal a szemeik fölött, ugyanilyen színnel a pofán és a lábak belső felületén, vagy teljesen vörösessárga lábakkal, azonban tiszta fehér szüggyel."

A vörös erdélyi kopót így mutatja be:

"A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. Mindkét típusnál, a fekete és a vörös kopónál is gyakran előfordulnak a tiszta fehér mancsok. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják."Czynk Ede: Die Siebenbürger Bracke, in Waidmannsheil! nr. 3-4, Klagenfurt, 1901.

Kopózás, agárkopászat, falkakopózás

A 19. század előtt ezen őshonos kopónkat kizárólag gyalogos vagy lovas hajtóvadászatokon használták. Ezen vadászati mód különbözött a nyugat-európai 50-60 kopóval való falkakopózástól, ahol a fő cél leginkább a kopók utáni tereplovaglás. A keleti vadászhagyományokban gyökerező magyar kopózás azonban jóval kevesebb kopóval történt és a cél a vad megtalálása, jelzése és a vadász felé való hajtása volt. Az 1892-es vadászati könyv a következőképpen tárja elénk ezt a fajta kopómunkát: "A kopó finom szaglásával a vadat nagy szorgalommal keresi, s mihelyt friss nyomra akad, elnyiffantja magát, azaz különös szakadozott hangon inkább vonyít, mint csahol, s a vadat felverve hajtja. Míg a friss nyom szimatján halad, szakadatlanul csahol. Amikor a menekülő vad cselt vet, tehát a nyomon kétszer-háromszor vissza és ismét előre fut, majd hatalmas ugrásokkal más irányban igyekszik menekülni, akkor az őt üldöző kopó elhallgat mindaddig, míg az ismét a vad nyomára akad, s a hajtás, így a csaholás ismét folytatódik."Vadász- és Versenylap 1892 A 20. századig a magyar kopót szinte minden vadászható vadfajra használták. Ha beleolvasunk az elmúlt évszázadok vadászati beszámolóiba, vadászkalandok leírásába, akkor kiderül, hogy egy mindenes vadászkutya. Vadásztak vele bölényre, medvére, vaddisznóra, szarvasra, farkasra, hiúzra, zergére, rókára, nyúlra, sőt még vidrára is.„Vittünk magunkkal hét jó kopót is, mellyeket a vidra felkeresésére használhatni véltünk. Csáki uram azonban fitymálva monda, hogy „neki nem kell úri kutya; majd megtalálják az ö kutyái a vidrát.” in.Havas Sándor: Vidravadászat in.Vadász- és Versenylap 1858

A hajtóvadászaton kívül a fennmaradt leírások tanúsága szerint létezett egy olyan vadászati forma is amit agárkopászatnak neveztek. Az ideális terület a mocsaras, tavas síkvidéki helyek voltak. Híres agárkopászok hírében álltak Szabolcs és Bihar megye vadászai. Az ilyen vadászatokon a kopók végezték a kereső, hajtó munkát, míg a lesben álló agarászok a felvert menekülő vadra (rókára) engedtek el a magyar agárakat, akik lefojtották a zsákmányt.Vadász- és Versenylap 1858

A 19. században nyugat európai mintára többen is próbálkoztak az erdélyi kopóval falkakopózni. John Paget Erdélybe költözött angol nemes úr volt egyike az elsőknek,Vadász- és Versenylap 1905. január 1. de a kor arisztokrata családjaiból (pl. báró Wesselényi Béla)Vadász- és Versenylap 1876 többen is próbálkoztak. A korabeli vadászati szaklapokban gyakorta előfordultak beszámolók a falkavadászatokról.

A 20. századra a hagyományos kopózást elavult vadászati módnak kezdték tartani. A megváltozott birtokrendszer, az új vadászati törvények nem segítették elő e szilaj kopófajta népszerűségének növekedését. "A kopó azért fajult el, mert nemcsak nem tanítottuk, hanem ellenkezőleg: kívántuk tőle, hogy minél szilajabb legyen, s ezért kell pusztulnia a modern felfogás szerint – vagy áthasonulnia – mert idomíthatatlan, és vadságával már nem illik bele abba a korba, amelynek mottója: az legyen a vadász legfőbb törekvése, hogy a vadat ápolja és védje" idézi az 1920-as évek kutyaszakértőjét tanulmányában Tóth Zsigmond.Tóth Zsigmond: Kopók hajdanán 2011 in. www.kutya.hu Használata a nehezen megközelíthető nádasok, mocsaras helyek, vagy a nagyobb és összefüggő erdőségekre kezdett korlátozódni. A kopó kedvelők belátták, hogy ezen ősi fajtájuk csak akkor marad meg, ha megváltozik és igazodik a kor vadászati elvárásaihoz.

Fajtamentés

Három alkalommal indul meg a fajta megmentése, felkarolása:Tőkés Lóránt, Pelczéder Tibor: Az Erdélyi kopó történelméhez, in. Az erdélyi kopóról, 21. oldal, Budapest, 2021