bélyeg|A forradalmi HMS Dreadnought, az első csatahajó. A rajz 1911-es állapotában ábrázolja bélyeg|A magyar ipar egyik legnagyobb egyedi teljesítménye, az SMS Szent István osztrák–magyar csatahajó bélyegkép|Deutschland osztály A csatahajók nehéztüzérséggel (legalább 280 mm) és nehéz páncélzattal felszerelt egységek, saját koruk legnagyobb méretű, legdrágább hadihajói, a tengeri hatalom elsődleges szimbólumai voltak.
Az első lépés az 1860-as HMS Warrior volt. 1906-ban az addig a flották gerincét adó sorhajókat minden tekintetben felülmúló, azoknál nagyobb méretű, összehasonlíthatatlanul erősebb fegyverzetű és páncélzatú, egyszersmind gyorsabb, forradalmian új hadihajó, az HMS Dreadnought lépett szolgálatba.Tony Gibbons (szerk.): Hajók enciklopédiája 308. o. Alexandra Kiadó Pécs Bak József-Bak Ferenc: Hadihajók II. Típuskönyv, 7. o. Zrínyi Kiadó A Royal Navy ezzel elavulttá tette az összes akkor létező nehéz, páncélos hadihajót. A legkorszerűbb sorhajók 4 db 305 mm nehézlövegével szemben a Dreadnought 10 db 305 mm ágyúval lett felszerelve. Az HMS Dreadnought és utódai csatahajó néven vonultak be a hadtörténelembe. A csatahajók mérete folyamatosan nőtt, fegyverzetük és páncélzatuk erősödött.http://www.navypedia.org/ships/uk/brit_bb1_dreadnought06.html
Elsősorban az angolszász és a francia terminológia már a 19. század óta csatahajóknak (battleship, illetve cuirassé) nevezi és tekinti az 1870-es évektől épült nehéz, páncélos hadihajókat. Német elnevezésük ellenben a Linienschiff (sorhajó), vagy Einheitslinienschiff (egységsorhajó). Ezeket az egységeket a modern nemzetközi szakirodalom a pre-dreadnought csatahajó elnevezéssel illeti, Magyarországon azonban a inkább a sorhajó, vagy páncélos sorhajó kategória az elterjedtebb. A nemzetközi gyakorlat egyértelmű, precíz és pontos, a magyar ellenben nem kellően egyértelmű, tekintve hogy a 17. századtól sorhajónak nevez minden nehéz hadihajót az HMS Dreadnought és utódai megjelenéséig, attól függetlenül, hogy fából épült vitorlásokról, mint az HMS Victory, vagy óriási, acélból épített, páncélozott nehéz hadihajókról, mint a Radetzky-osztály van-e szó.
Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete számára a magyar ipar, a Ganz-Danubius fiumei üzemében szintén épített egy csatahajót, az SMS Szent Istvánt.
A tengeri hatalmak, különösen Nagy-Britannia és a Német Császárság között az első világháborút megelőzően dreadnought-építési verseny bontakozott ki. Az első világháború után az 1922-es, az öt nagyhatalom (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Olaszország) által megkötött washingtoni haditengerészeti szerződés mind a csatahajók számát, mind méretét (maximum 35 000 tonna vízkiszorítás és 406 mm-es ágyúkból álló főfegyverzet) drasztikusan korlátozta, új egységek építését a brit Nelson osztály (HMS Nelson és HMS Rodney) kivételével gyakorlatilag megtiltotta (building holiday). Egyúttal az egyes haditengerészetek méretét is jelentősen csökkentette. A csatahajókat és a csatacirkálókat az egyezmény capital ship néven egy kategóriának tekintette. Az 1930-as londoni haditengerészeti szerződés további csatahajók (5 brit, 5 amerikai és 1 japán) leselejtezését írta elő. Ezen egyezmények következménye volt, hogy a második világháborúban részt vevő flották csatahajóinak döntő többsége felújított első világháborús egységekből állt, új, korszerű csatahajók építése csak az 1930-as évek derekától vehette kezdetét.Tony Gibbons (szerk.): Hajók enciklopédiája 355. o. Alexandra Kiadó Pécs Ennek alapjául az 1932-es második genfi haditengerészeti konferencia, majd pedig az 1936-os második londoni haditengerészeti szerződés szolgált. A legnagyobb méretűek a japán Jamato osztály egységei voltak, utoljára pedig 1946-ban a brit HMS Vanguard épült meg a csatahajók közül.http://www.navypedia.org/ships/japan/jap_bb_yamato.htmhttp://www.navypedia.org/ships/uk/brit_bb1_vanguard.htm
A nagyhatalmak a második világháborút követően az 1950-es, 1960-as években leselejtezték még meglévő csatahajóikat, kivételt csak az Egyesült Államok képzett, a négy Iowa osztályú egységet 1990-1992 között vonták ki a szolgálatból, leselejtezésükre fokozatosan csak 1995 és 2006 között került sor.Tony Gibbons (szerk.): Hajók enciklopédiája 386-387. o. Alexandra Kiadó Pécs Nyolc amerikai csatahajó maradt fenn múzeum-hadihajóként. Ezek a USS Texas, a USS North Carolina, a USS Alabama, a USS Massachusetts, a USS Iowa, a USS New Jersey, a USS Missouri és a USS Wisconsin.
A nehéz hadihajók története bélyegkép|350px|Gloire
Kezdetek A 16 – 17. században még a tengeri hadviselésben még gyakran kézitusa döntötte el a harc kimenetelét a hajók fedélzetén, nem pedig a tüzérségi eszközök messzehordó tűzereje. Az akkor alkalmazott hajótípust sorhajóknak nevezték, mivel a tengernagyok hajóikat egymás után egy sorba rendezték. A sor leggyakrabban párhuzamos volt az ellenfél csatasorával, de a későbbiekben minden parancsnok célja a szembenálló fél vonalának az áttörése volt, mert így az illető a hajóinak mindkét oldalon elhelyezett lövegparkját használhatta egyszerre, és az ellenfél hajóinak legsebezhetőbb pontjait, az orrot és az üvegezett tatgalériát támadhatta.
Ez a tengeri harcmodor egészen az 1840-es évek közepéig meghatározó volt, akkor azonban megjelentek a francia Henri-Joseph Paixhans hadmérnök által kifejlesztett robbanólövedékek és kamrás ágyúk, amelyeket először az krími háborúban vetettek be. Még a megerősített palánkkal ellátott sorhajók sem voltak képesek ellenállni az új típusú lövedékeknek, ezért az ostromlövegek egy részét Szevasztopol ostroma során erős vasborítású bárkákon helyezték el – ezek jól ellenálltak az orosz várvédő ágyúk tüzének.
A kedvező tapasztalatok alapján Franciaországban Dupuy de Lôme mérnök megtervezte a Gloire-t, és ennek 1859-es szolgálatba állításával színre lépett az első páncélozott hadihajó. Az alapötlet még a normannoktól származik, akik már a 12. században vaspántokkal védték hajóikat. A Gloire még fából készült, falemezekre szerelték a védelmét adó 12 cm-es kovácsoltvas páncélzatot is. A hajó már fel volt szerelve gőzgéppel és hajócsavarral is.
Anglia, a tengerek ura, látva, hogy legnagyobb ellenfele milyen fejlett hadihajót tervezett, válaszlépésre szánta el magát. Megépítette a világ első, teljesen vasból készült hadihajóját, az HMS Warriort, amely hajótestét már vízhatlan kamrákra osztották. A franciák ekkor a könnyebb és olcsóbb kisebb hadihajók felé fordultak (Jeune Ecole irányzat), megteremtetve ezzel a torpedóromboló és a cirkáló kategóriát (Dupuy de Lôme, az első igazi cirkáló, 1888).
A vértes fahadihajók felett hamar eljárt az idő. Ilyen flották csak egyetlen alkalommal vívtak ütközetet egymással: 1866. július 20-án a lissai csata során az olasz flotta csapott össze Tegetthoff admirális osztrák flottájával. Az ütközet évtizedekig meghatározta a nehéz hadihajók orrkiképzését, mivel Tegetthoff tüzérsége meglehetősen gyenge volt, ezért a döfőorrával öklelte fel az olaszok zászlóshajóját, a Ré d´Italiát. A sikeren felbuzdulva minden nemzet hajóin megjelentek az előrenyúló döfőorrok (más néven vágósarkantyúk) egészen az 1910-es évekig. Ebből rengeteg baleset származott a kötelékgyakorlatok során, sőt 1893-ban a britek HMS Victoria sorhajója el is süllyedt egy véletlen öklelés következtében.
1860-ban Cowper Coles kapitány először vetette fel a forgó lövegtorony ötletét. A görgős csapágykoszorún forgó torony előremutató és időtálló ötlet volt, az ilyennel felszerelt HMS Captain nevű páncélos hajó azonban hibás súlypontszámítás miatt hamar elsüllyedt, egy évtizeddel hátráltatva a brit flotta „tornyosítását”. A késlekedés további oka volt, hogy a zárt lövegtornyok gépi szellőzését az elektromotorok általános elterjedéséig nem tudták megbízhatóan megoldani és a lövészetek során a felgyülemlett lőporgázok számos tengerészt alattomosan megfojtottak.
A lövegtornyok ezért nyílt tetőzetű (barbettás) kivitelben először azoknál a haditengerészeteknél terjedtek el, amelyek partmenti vagy nyugodt vízi küldetéseket teljesítettek. A viharos Északi-tengeren működő brit haditengerészet azonban nem alkalmazhatott nyitott tetejű és a görgőknél is tömítetlen tornyokat, mert az 1870-1890 körüli időszak alacsony oldalú kazamatás hajói nem rendelkeztek elegendő tartalék úszóképességgel vízbetörés esetére.
Az Atlanti-óceán túlpartján 1862-ben John Ericsson egy másfajta, központi oszlopon forgó rendszerű toronnyal megépítette a Monitort csak partvédelemre alkalmas hajót, amely szinte alig emelkedett ki a vízből, fedélzetén pedig egy 360 fokban mozgatható páncélozott lövegállást helyeztek el, amelyben 2 db 28 cm-es löveget helyeztek el. A Monitor 1862. március 8-án a Chesapeake-öböl-ben összecsapott a déliek Virginia nevű hajójával, amelynek vitorlázatát leszerelték, és fedélzetére egy vasúti sínekkel megerősített felépítményt helyeztek. Ez volt az első eset, amikor két páncélozott hadihajó, amelyeket csak gőzgép hajtott, összecsapott.
Röviddel ezután az angolok elkészítették a vitorlázat nélküli első lövegtornyos páncélosa, a Devastation-t, amelynek fedélzetén két forgatható ágyútornyot helyeztek el. Ebből fejlődött ki az 1906-ig uralkodó fő hadihajó-típus, a páncélos sorhajó. Az első pre-dreadnought az 1876-ban vízre bocsátott angol HMS Inflexible volt.
1903-ban Németország új haditengerészeti törvényt hozott, amelyben fokozott flottaépítési tervet irányoztak elő. Ekkor figyeltek fel először az angolok a német flotta fenyegetésére. Ugyan óriási számbeli fölényük volt, de amíg a Brit Királyi Haditengerészet hajói a világ minden táján szétszórva állomásoztak, ezzel szemben a német flotta szinte kizárólag az Északi-tengeren összpontosult és egy koncentrált támadással nagy veszélyt jelentettek rájuk. bélyeg|Az Amiral Duperré francia páncélos sorhajó 1905-ben a Távol-Keleten csapott össze a fiatal japán haditengerészet és a cári orosz flotta. A nagyszabású csuzimai csata rávilágított, hogy a páncélos sorhajók tengerállósága, úszóképessége sérülés esetén nem megfelelő, a túl sokféle kaliberű hajótüzérség pedig igen megnehezíti a pontos tűzvezetést és a hatékonyság rovására megy. Másrészről általános megdöbbenést keltett, hogy a fehéreknél „alacsonyabb rendűnek” vélt, ázsiai Japán hivatásos állománya és erősen motivált tisztikara milyen könnyen legyőzte a sorozott és kevésbé képzett legénységgel feltöltött orosz flottát, amelyet főnemesi kapcsolatok, korrupció révén kinevezett tisztikar irányított. A japán siker hátterében nagyrészt az állt, hogy flottájuk döntően korszerű brit építésű egységekből állt, szemben az oroszok megkérdőjelezhető minőségű hadihajóival.
Az első csatahajó, az HMS Dreadnought Ekkor került Lord Fisher a Brit Admiralitás Első Lordjának a székébe, és megterveztette a világ akkor legerősebb hadihajóját, a HMS Dreadnought-ot. Ez az 1906-ban vízre bocsátott hajó – szemben a korábban jellemzően két toronyba szerelt összesen négy ágyúval – már tíz darab egyforma, nehéz hajóágyút hordozott, 5 toronyban kettesével felállítva. Ezenkívül 24 db könnyűlöveggel és 5 torpedóvetővel is fel volt szerelve. Mérete is jóval meghaladta a korábbi típusokét, mindezek miatt ára is rendkívül megnőtt. Ahogy a legtöbb, a Dreadnought sem maradt sokáig a világ legerősebb hadihajója, megépítése nyomán egy csapásra minden korábbi sorhajó elavult.
Nem kellett sokáig várni a következő angol dreadnought-okra, és a válaszként gyártott első, ugyanilyen típusú német hadihajókra. De nem csak e két nemzet kezdett újfajta csatahajók építésébe, hamarosan elkészültek az első francia, olasz, osztrák–magyar, orosz, japán, argentin, brazil, chilei, amerikai, spanyol és török dreadnought-ok is. Ennek az építési láznak köszönhetően épült meg Fiume kikötőjében a magyar hadiipar büszkesége, az 1915-ben hadrendbe állított SMS Szent István csatahajó.