A kereszténység története a Názáreti Jézus személyéhez, tanításához, halálához és feltámadásának hitéhez kapcsolódó vallási mozgalom, majd a belőle kialakuló keresztény egyházak, közösségek, intézmények, tanítások, liturgikus formák, művelődési hagyományok és társadalmi hatások története. A kereszténység az 1. században, a második templom korabeli judaizmus vallási világában jött létre. Első követői zsidók voltak, akik Jézust a megígért Messiásnak, az Isten országa hirdetőjének, a megfeszített és feltámadt Úrnak vallották. A mozgalom az apostolok, köztük Péter, Jakab valamint Pál apostol missziós tevékenységével hamar túllépett Júdea és Galilea keretein, és a Római Birodalom görög, arámi, szír, kopt és latin nyelvű városi közegeiben, majd a birodalom határain túl is elterjedt.
A kereszténység története felöleli a teológia, az egyházjog, az egyházi intézmények, a liturgia, a társadalom, a politika, a misszió, a művészet és a művelődés történetét is. A keresztény felekezetek önértelmezésében a történelem középpontjában Jézus Krisztus áll; evangéliuma az egyház igehirdetésében, szentségi életében, tanúságtételében és missziójában él tovább. A világi történettudomány ugyanakkor a fennmaradt írott, régészeti, epigráfiai, művészettörténeti és társadalomtörténeti forrásokból vizsgálja a keresztény közösségek kialakulását, terjedését, vitáit és átalakulásait. Az egyháztörténet történeti módszerekkel vizsgálja ezeket a közösségeket, és számol azzal is, hogy a keresztény egyházak saját múltjukat teológiai fogalmakkal értelmezik.
A kereszténység történetének értelmezése felekezetenként és történetírói iskolánként eltérhet. A katolikus, ortodox, protestáns, keleti keresztény, evangéliumi, pünkösdi és világi történészi megközelítések más-más szempontokat emelnek ki a Biblia, a Szenthagyomány, az apostoli folytonosság, a pápai primátus, az egyetemes zsinatok, a reformáció, a missziók, a vallásszabadság és a modernitás kérdéseiben.
Fogalma, tárgya és forrásai
A kereszténység története jóval tágabb a nyugati pápaság és a latin egyház történeténél. A középkortól a nyugati kereszténység Európában nagy befolyásra tett szert, de a vallás története kezdettől több térséghez és hagyományhoz kötődött. A kereszténység kezdettől többnyelvű és többközpontú volt: Jeruzsálem, Antiókhia, Alexandria, Epheszosz, Edessza, Karthágó, Róma, majd Konstantinápoly és számos szír, örmény, etióp, perzsa és indiai közösség is része volt történetének. A későbbi nyugati, bizánci, szír, kopt, örmény, etióp, latin-amerikai, afrikai és ázsiai kereszténység csak együtt adja a kereszténység történeti egészét.
A kutatás több forráscsoporttal dolgozik. A legkorábbi források közé tartozik az Újszövetség: az evangéliumok, az Apostolok cselekedetei, Pál apostol levelei és a katolikus levelek. Ezek teológiai célú iratok, de a korai közösségek életére, vitáira és önértelmezésére nézve elsőrendű történeti tanúk. A második csoportot a korai keresztény írók, például Római Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Szent Jusztinosz, Szent Iréneusz, Tertullianus, Órigenész, Karthágói Szent Ciprián, Alexandriai Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Jeromos, Hippói Szent Ágoston és más egyházatyák művei alkotják. Harmadik forráscsoport a nem keresztény ókori szerzők tanúsága, köztük Iosephus Flavius, Tacitus, Suetonius, Ifjabb Plinius és a császári jogi források.
A források kritikai vizsgálata nélkülözhetetlen, hiszen a kereszténység történetét gyakran felekezeti vagy ideológiai viták jegyében írták meg. Egy protestáns hitvitázó, egy katolikus apologéta, egy felvilágosodás kori egyházkritikus, egy marxista vallástörténész, egy ortodox teológus vagy egy modern szekuláris történész ugyanazt a forrásanyagot más szempontok felől közelíti meg. A források értelmezésében ezért elkülönülnek a történeti tényállítások, a teológiai önértelmezések, a hitviták megfogalmazásai és a modern történetírás magyarázatai. A szentek tisztelete, a Mária-tisztelet, a képtisztelet, a mise, a pápaság és a reformáció leírására a felekezeti hagyományok eltérő fogalmakat használnak. A hitviták polemikus elnevezései ezért nem mindig felelnek meg annak, ahogyan az érintett közösségek saját tanításukat meghatározzák.
Korszakolás
A kereszténység történetét többféleképpen szokták korszakokra bontani. Az egyik hagyományos felosztás az apostoli kort, az ókeresztény kort, a középkort, a reformáció és katolikus megújulás korát, a modern kort és a jelenkort különíti el. A korszakhatárok kijelölése attól függ, hogy a történész mely fordulópontokat tekinti döntőnek. A kereszténység történetében ilyen fordulópont Jézus halála és feltámadásának hite, a pogányokhoz szóló misszió megindulása, Jeruzsálem pusztulása 70-ben, a mediolanumi ediktum, az első egyetemes zsinatok, az iszlám hódítások, a Nagy egyházszakadás, a reformáció stb.
Korszak Időhatár Főbb jellemzők Apostoli kor kb. 30–100 Jézus első követői, apostoli kor, pogánymisszió, első üldözések. Ókeresztény kor kb. 100–313 Apologéták, püspöki rend megszilárdulása, gnoszticizmus, markionizmus, montanizmus, vértanúk, kánonformálódás. Késő antik kereszténység 313–692 Birodalmi elismerés, egyetemes zsinatok, arianizmus, a kereszténység a Birodalom államvallásává lesz, krisztológiai viták, szerzetesség, latin és görög egyházatyák. Kora középkor 7–10. század Iszlám hódítások, a kereszténység visszaszorulása a Közel-Keletről és Észak-Afrikából, bizánci kereszténység, germán és szláv missziók, pápaság és frank szövetség, szerzetesi kultúra. Virágzó középkor 11–13. század Egyházszakadás, invesztitúraharc, skolasztika, egyetemek, keresztes háborúk, koldulórendek, az inkvizíció kezdetei, latin keresztény kultúra. Késő középkor 14–15. század Avignoni pápaság, nyugati egyházszakadás, zsinati mozgalom, előreformációs törekvések, humanizmus. Reformáció és katolikus megújulás 16–17. század Luther, Zwingli, Kálvin, anabaptizmus, unitarizmus, anglikanizmus, tridenti zsinat, jezsuiták, vallásháborúk, baptizmus, újkori missziók. Modern kor 18–20. század Felvilágosodás, forradalmak, szekularizáció, gyarmati és posztgyarmati missziók, metodizmus, nagy ébredések, resztoránizmus, új vallási mozgalmak, ökumenikus mozgalom, I. és II. vatikáni zsinat. Jelenkor 20–21. század a kereszténység növekedése Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsia számos térségében, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak, nyugati szekularizáció, liberális kereszténység, vallásszabadsági és bioetikai viták.
Az egyháztörténetet a történészek többféle szempont szerint osztják korszakokra. Az alábbi táblázat egy elterjedt felosztást követ : Keresztény ókor (kb. 33–692) – a kezdetektől a 2. trullói zsinatig Ősegyház vagy apostoli kor (kb. 33-100) Az ősegyház után az egyház felszabadulásáig terjedő időszak (100-313) A felszabadulástól a 2. trullói zsinatig (313-692) Keresztény középkor (692–1517) – a 2. trullói zsinattól a reformáció kezdetéig Korai középkor (692-1073) – a nyugati egyház önállósulásától VII. Gergely fellépéséig Virágzó középkor (1073-1303) – a pápaság hatalma csúcspontján Késői középkor (1303-1517)- a korszak a reformáció kezdetéig terjed Keresztény újkor (1517–1789) – az egység felbomlása, a kereszténység megújulása A reformáció és a katolikus megújhodás kora (a nagy vallási küzdelmek korszaka) (1517-1648) A fejedelmi abszolutizmus és a felvilágosodás kora (1648-1789) Keresztény jelenkor (1789–napjainkig) A kapitalizmus kiteljesedésének és az egyház viszonylagos elszigetelődésének kora
Szellemtörténet alapján Az újabb egyháztörténetírás inkább szellemtörténeti összefüggések alapján osztja fel az egyháztörténelmet: Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve 1. korszak: Az egyház kialakulása és elterjedése 1. század: ősegyház 2-4. század: ókeresztény egyház 313-tól az egyetemes egyház korszaka 2. korszak: az egyház a nyugati keresztény közösség középpontjában, kb. 700–1300. Az egyház domináló szerepe, és egyben annak elvilágiasodása. 3. korszak: a nyugati keresztény közösség felbomlása: reform: előrefomáció, reformáció. A világmisszió megindulása. 4. korszak: a világegyház 1789-től 1918-ig. A materializmus kezdete. 5. korszak: az egyház a jelenkorban
Zsidó vallási és kulturális háttér
A kereszténység a második templom korabeli zsidóságon belül keletkezett. Ez a korszak vallásilag, politikailag és társadalmilag sokszínű volt. A farizeusok, szadduceusok, esszénusok, apokaliptikus csoportok, templomi papi körök, zsinagógai közösségek, diaszpórabeli zsidóság és népi messiási váradalmak együtt alkották azt a hátteret, amelyben Jézus és első követői működtek. A Septuaginta görög fordítása különösen nagy jelentőségű volt, mert a görög nyelvű zsidó diaszpóra és a későbbi pogány keresztények számára is hozzáférhetővé tette a zsidó szent iratokat.
A korabeli zsidóság középpontjában a Jeruzsálemi templom, a Tóra, a szövetség, az imádság, az ünnepek és a tisztasági gyakorlatok álltak. Az első keresztény igehirdetés az Ószövetséget Krisztus felől értelmezte, és továbbra is szent iratként használta. Az első keresztények a zsoltárokat, prófétákat, a pátriárkák történetét és az exodus-motívumokat Krisztus fényében olvasták. Ez az olvasat tartósan beépült a keresztény liturgiába, ikonográfiába, tipológiába és teológiába.
A Holt-tengeri tekercsek felfedezése óta a kutatás részletesen vizsgálja a qumráni iratok és az őskereszténység közötti párhuzamokat. Párhuzamok figyelhetők meg a közösségi fegyelemben, az eszkatologikus várakozásban, a tisztasági előírásokban, a „világosság fiai” típusú kifejezésekben és az Írás magyarázatának egyes módszereiben. Ezek azonban nem bizonyítják a kereszténység közvetlen esszénus eredetét. A legtöbb kutató inkább úgy értékeli ezeket az egyezéseket, hogy Jézus és az első keresztények a második templom korabeli zsidóság tágabb vallási világában mozogtak, ahol több csoport osztozott apokaliptikus, bűnbánati és közösségi motívumokon.
Jézus és az első tanítványok
A történészek többsége egyetért abban, hogy Jézus zsidó tanítóként és prófétaként lépett fel, Isten országának közelségét hirdette és tanítványokat gyűjtött. A hagyomány gyógyításokat és jelképes prófétai cselekedeteket fűz a nevéhez; működése végül összeütközéshez vezetett a jeruzsálemi vallási vezetés és a római hatalom képviselőivel. A Poncius Pilátus helytartósága idején történt kivégzését a történészek többsége hiteles történeti eseménynek tartja. A keresztény hit Jézus halálát megváltó eseményként értelmezi, amelynek jelentését a feltámadás hite adja meg; történeti síkon kivégzése politikai és vallási konfliktusokkal is összefüggött.
Az első keresztény igehirdetés középpontjában nem egy erkölcsi tanító puszta emléke, hanem a megfeszített és feltámadt Krisztus állt. A keresztény hagyomány szerint Jézus kiválasztotta a tizenkét apostolt, akik Izrael tizenkét törzsére utaló jelképes közösséget alkottak; Péter különleges szerepet kapott a tanítványi körben; az utolsó vacsora pedig a keresztény eucharisztikus hagyomány egyik alapja lett. A történeti és teológiai értelmezések abban különböznek, hogy Jézus saját működését mennyiben tekintette egy új vallási közösség intézményes megalapításának. A keresztény teológiai hagyomány az apostolok küldetésében, a keresztségi és missziós parancsban, valamint az egyház pünkösdi születésében az egyház alapításának elemeit látja.
Jézus tanításának magva Isten országának meghirdetése, a megtérésre hívás, a felebaráti szeretet radikalizálása, a bűnösök felé forduló irgalom, a képmutató vallásosság bírálata és az Atyához fűződő különleges viszony volt. A keresztény hagyomány ezt a tanítást nem választotta el Jézus személyétől: az evangéliumokban az üzenet és a hirdető egymást értelmezik. Ez különbözteti meg a kereszténységet sok más vallási tanítói hagyománytól: Jézus nem csupán tanítást adott, hanem a keresztény hit szerint ő maga lett az üdvösség eseményének középpontja.
Az apostoli kor
Jeruzsálem és az első közösség