A Québeci kikötő (franciául:Port de Québec, angolul:Port of Quebec) egy belvízi és tengeri kikötő, Kanada Québec tartományában, Québec városában. Kanada legrégibb kikötőjének számít és Montréal kikötője után a tartomány második legnagyobb ilyen jellegű létesítménye.
Általános adatok bélyegkép|balra|Az új vámház (balra) és a Kikötői Hatóság épülete (jobbra) A kikötő vízi úton a Szent Lőrinc-öböltől nagyjából 700 kilométerre délnyugatra, Montréaltól pedig kb. 250 km távolságra fekszik többnyire Québec város északkeleti partjainál, a Saint-Charles-folyó torkolatánál, de több kisebb egység található a Szent Lőrinc-folyó bal és jobb partján is. A folyam déli partján találhatók az Ultramar olajfinomító vállalat kikötőhelyei, illetve a Davie Québec Hajógyár Lévis-i dokkjai is, melyek fontos részét képezik a kikötőrendszernek. A Québeci kikötő egyike azon kevés természetes mély vizű, folyami kikötőknek a régióban, melyek Panamax és Capesize típusú szállítóhajókat is képes befogadni. Így akár 75 000 és 150 000 tonna rakományt is mozgatható a kikötő rakpartokon. A kikötő az Ontario-Québec folyosó legfőbb berakodó központjának számít, és a kibővített rendező pályaudvarnak, a megnövelt kapacitású mélyvízi dokkoknak, és a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően a kikötő meghatározó szereplője a Szent Lőrinc-folyón zajló hajózásnak és a kereskedelemnek. A létesítmény átrakodó jellege miatt jól kiegészíti a tartomány és a közeli Nagy-tavak egyéb iparágait: így a tavak felől érkező uszályokon és hajókon érkező ömlesztett áru könnyen átrakható az óceánjárókra, és fordítva. A kikötő területének tulajdonosa a kanadai kormány, melynek felhatalmazásával a létesítményt a Québeci Kikötői Hatóság (franciául: Administration portuaire de Québec (APQ); angolul: Quebec Port Authority (QPA)), egy pénzügyileg önálló szervezet működteti. A Québeci kikötő kb. 6500 munkahelyet biztosít, és évi 350 millió dollárral járul hozzá a gazdasághoz. A kikötő 30 nagy rakparttal rendelkezik.
Története thumb|left|250px|A Bassin Louise és a város látképe A területet már a francia telepesek előtt is használták kereskedelmi tevékenységre. Amikor Jacques Cartier 1535-ben felhajózott a Szent Lőrinc-folyón, rövid időt a mai Québec területén is eltöltött, mely a folyó felső és alsó folyásán élő bennszülött törzsek találkozási és kereskedelmi pontja volt. A természetes kikötő és a Saint-Charles-folyó torkolata kiváló helynek bizonyult az Újvilág egyik meghatározó kikötője számára. A terület Franciaország kolóniája lett, majd 1608-ban Samuel de Champlain megalapította Québec városát, mely a gyarmatterülettel együtt fejlődött. A francia uralom alatt nagy volt a kikötő jelentősége, mivel innen indultak útnak a Franciaországba tartó szőrmeszállítmányok.
Jean Talon 1665-ös érkezésével felgyorsult a gyarmati rendszer kiépítése és a kereskedelmi élet is változatosabb lett. Talon idejében megépült az első új-franciaországi hajógyár, illetve kereskedelmi kapcsolatok létesültek az Acadia-i és a Francia Antillák-i gyarmatokkal. Ez újabb növekedéshez, és több hajó érkezéséhez, illetve indulásához vezetett. A település hamarosan a gyarmat vezető kikötőjévé nőtte ki magát, ahol a kolónia kereskedelmi tevékenységének nagy részét bonyolították.
A 18. században a szőrme- és fűrészáru-kereskedelmen alapuló gazdasági élet megváltozott, a hangsúly egyre inkább a fakitermelésre helyeződött, és a kikötő forgalma még élénkebb lett. 1763 után a terület a Brit Birodalom részévé vált, az angoloknak pedig óriási faigénye volt, így a kikötőből hatalmas farakományok indultak útnak Angliába. A folyami faáruszállítás mellett a hajógyártás is fellendült. 1790 és 1799 között évente átlagban 90, majd az 1820-as években 374, az 1840-1850 között 1025 és 1860-1867 között 1395 vitorlás horgonyzott a kikötőben. A 19. században a város az amerikai kontinens kapujának számított. Az itt kialakuló kikötő az átutazás és a Brit koloniális javak elosztásának központjává lett. A 19. században a québeci a világ legfontosabb kikötői között volt számon tartva, és meghatározó szerepe volt a város és Kanada fejlődésében is.
A bevándorlók tömeges érkezése is meghatározó volt a kikötő 19. századi tevékenységében. A többnyire ír emigránsok a nagy írországi éhség elől menekültek az Újvilágba, kihasználván a hajótulajdonosok kedvezményes ajánlatát: miután az angol kikötőkben kirakták rakományukat, a visszaútra ballasztra volt szükségük az üres hajókban, hogy a visszautat megkönnyítsék. Az Amerikába készülő utasok töltötték be ezt a szerepet, 1800 és 1850 között évente kb. 30 000 bevándorló szállt partra Québecben, miután mostoha körülmények között áthajózták az Atlanti-óceánt.
A folyó mindkét oldalán a faanyag mozgatására rendezkedtek be. 1860-ban nagyjából 40 medencét alakítottak ki a Nagy-Britanniába szállítandó faanyagok fogadására, raktározására és hajóztatására. A költségek lefaragása érdekében a fakereskedelemmel foglalkozó vállalatok saját hajókat kezdtek gyártani, így 1850 és 1869 a közel 100 hajókészítő mintegy 5000 munkása kb. 2000 hajót gyártott a Québec és Lévis partjain kialakított medencékben.
A 19. század kezdetén lezajlott növekedés számos, többnyire adminisztratív jellegű problémát is okozott. A megnövekedett forgalom megkövetelte egy szakosodott szervezet létesítését, mely a kikötő kezelését végezte. 1805-ben létrejött a Corporation de la Maison de la Trinité de Québec nevű vállalat (angolul: Corporation of Trinity House of Québec City), mely a hajók horgonyzásáért és kikötéséért, az illetékek behajtásáért, a kikötői létesítmények biztonságáért és a rakpartépítések szabályozásáért felelt. Emellett feladatai közé tartozott a folyó tisztítása és a folyami révkalauzok irányítása is. A szervezet által irányított kikötőn keresztül haladt át Kanada importjának és exportjának többsége. Infrastruktúráját tekintve azonban 1850 után a kikötő lepusztult, aminek oka főképp az egységesített kikötőhelyek hiánya volt. Ennek következtében a hajók mozgása igencsak korlátozott volt. A kikötő igazgatásának javítása érdekében 1858-ban létrehozták a Québeci Kikötői Bizottságot (franciául: Commission du Havre de Québec; angolul: Québec Harbour Commission).
Az 1880-as éveket a fokozatos térvesztés jellemezte az akkori fő riválissal, a Montréali kikötővel szemben. A folyó kotrása, mélyítése is hatással volt a kikötő jövőjére. Már 1700-ban is kísérletet tettek a meder tisztítására, azonban ez igen költséges volt. Egy évszázaddal később a kormány megnyitotta a Welland- (1821), a Lachine- (1825) és a Rideau-csatornát (1832), hogy Québec és Ontario között közvetlen kapcsolatot teremtsen. Ezek ellenére a hanyatlás fő okozója a Montréalig vezető csatorna 1865-ös megnyitása volt, mely 60 méteres szélességével és 6 méteres mélységével óceánjáró hajók folyón való felutazását is lehetővé tette. A visszaesésnek egyéb gazdasági okai is voltak. A vasút 1860-as évekbeli megjelenésével könnyebb volt a hajókat Lévisben ki- és berakódni, ugyanis Québec és Montréal 1879-ig még nem volt közvetlenül összekötve. A folyó két partját csak az 1919-ben elkészült Québec-híd kötötte össze, bekapcsolván a várost és környékét az országos vasúti rendszerbe. A 19. század második felében készült el a torkolati szektor (Estuaire), a Bassin Louise, a silók és a vasút.
bélyegkép|Gabonasilók a Bassin Louise jachtkikötő mellett Az 1930-as évek a kanadai kormány Sir Alexander Gibb brit mérnököt bízta meg, hogy dolgozza ki Kanada kikötőinek új működési stratégiáját. Jelentésében Gibb nagyobb centralizáltságot és egységes kikötői infrastruktúrát javasolt. 1936-ban a kormány elfogadta a javaslatok egy részét, megalapította az Országos Kikötőtanácsot (franciául: Conseil des Ports nationaux; angolul: National Harbours Board), mely az ország legnagyobb kikötőit foglalta magába, és feloszlatta a kikötői bizottságokat. A Kikötőtanács a szolgáltatási és kereskedelmi műveleteket vezette. Ebben az időszakban készült el a kikötő Anse-au-Foulon szektora, mely lehetővé tette az előállított javak exportjának lebonyolítását. Az 1960-as évek alatt készült el a Beauport szektor, mely az évek során kialakított 90 hektáros területével lehetővé teszi, hogy a kikötő a Nagy-tavak felől érkező ömlesztett áruk átrakodásának egyik központja legyen.
1983-ban a szövetségi kormány felülvizsgálta a kanadai kikötőkre vonatkozó törvényeket, és elfogadta a kikötőtársasági törvényt, majd 1984-ben megalakította a Québeci Kikötővállalatot (franciául: Société du Port de Québec; angolul: Québec Port Corporation), illetve hat hasonló kikötői társaságot is (pl. Halifaxban, Vancouverben, Montréalban). A jogi átalakulások nem befolyásolták a québeci létesítmény működését, továbbra is Kanada külkereskedelmének meghatározó kikötője maradt, köszönhetően a nagyobb értékesítési és működési autonómiának. Az 1990-es években a kikötő vezetése infrastrukturális újításokat vezetett be, és kereskedelmi tevékenységét is változatosabbá tette. 1999-ben a Kikötővállalat új neve Québeci Kikötői Hatóság lett. 2002-ben Pointe-à-Carcy szektorban megnyitotta kapuit körutazó hajóknak fenntartott terminál. Az új létesítmény lehetővé teszi, hogy az ilyen jellegű hajókkal jelentős számú turista érkezzen a Világörökség helyszínnel rendelkező városba. 2007-ben, az ötödik egymást követő évben a Québeci kikötő rekordot döntött a forgalom nagyságát tekintve. Közel 27 millió tonna szállítmányt mozgatott, és több mint 100 000 utast fogadott.
bélyegkép|Le Moulin à images - a város alapításának négyszáz éves évfordulója alkalmából a silókra vetített kép 2008-ban a kikötő fennállásának 150. és a város megalapításának 400. évfordulóját változatos rendezvénysorozattal ünnepelték meg.
Alegységek Estuaire bélyegkép|A régi kikötő vásárcsarnoka (Marché du Vieux Port) az Estuaire közelében várja az érdeklődőket bélyegkép|140px|A kikötő szomszédságában levő Gare du Palais pályaudvar A torkolati szektor (franciául: Secteur de l'Estuaire ; angolul: Estuary Sector) a kikötő legidősebb része, tulajdonképp itt jött létre az első indián kereskedő- és kikötőhely, és a város is a közelben fejlődött ki. Innen indultak útnak a Brit Birodalomba tartó farakományok, és itt volt egykoron az angolok legfontosabb hajógyára is. Jelenleg 75 hektáron silók, betonipari terminál, jachtkikötő (Bassin Louise) és egyéb egységek találhatóak.
Jachtkikötő A québeci létesítményben egy jachtkikötő (marina) áll a kisebb hajók rendelkezésére. A Bassin Louise (Louise-medence) területére egy zsilipen keresztül úszhatnak be a hajók. A több mint 415 sólyával (slipway) rendelkező kikötőben 60 m hosszúságig és 6 m merülési mélységig megfelelő körülmények között köthetnek ki a jachtok. A kikötő ezen részén kisebb hajómozgató daruk, tárolóhelyiségek, üzemanyagtöltő-állomás, étterem és úszómedence áll a látogatók rendelkezésére. 2011-ben a marinába 920 hajó érkezett, melyből 15 óriásjacht volt. Ez a forgalom nagyjából 23%-os csökkenését jelenti a 2010-es évhez képest, amikor több mint 1000 hajót fogadott a jachtkikötő. A visszaesés egyik oka a 2011-es év időjárási viszonyaiban rejlik, ugyanis májusban a Richelieu folyó (a Szent Lőrinc-folyó egyik mellékága) szintje rendkívüli mértékben megemelkedett. A víz nem csak a kikötőben, hanem a hajókban is károkat okozott. Ugyanakkor az augusztusi Irene hurrikán okozta erős (100 km/h-t is meghaladó) szelek is megrongálták a marinát.
Anse-au-Foulon Az 1920-as évek óta folyamatosan fejlődő Anse-au-Foulon szektor olyan exportra szánt termékek kikötőrésze volt, mint a papírnyersanyag. Az évek során sok változás történt, így az 53 hektár területen többféle ömlesztett áru (gabona, műtrágya, jégtelenítő só, dolomit, mészkő stb.) mozgatása zajlik. Kanada legnagyobb bányaipari cégéi közül kettőnek ugyancsak itt van a telephelye, illetve fontos szerepe van az itt behajózott nyerscukor is.
Pointe-à-Carcy