bélyegkép|400px|jobbra|Magyarlakta területek Szlovákiában. A magyarok alkotják Szlovákia legnagyobb kisebbségét, 2011-ben 458 467 fő vallotta magát magyarnak, a teljes lakosság 8,49%-a.
A szlovákosítás az az asszimiláló folyamat, amely során a Szlovák Köztársaságban élő nem szlovák nemzetiségek kénytelenek feladni kultúrájukat és nyelvüket a szlovák kultúra és nyelv javára. A folyamat elsősorban megfélemlítések és zaklatások következménye, esetleg az ettől való félelemből is eredhet. A múltban a folyamatot a kisebbségi jogok korlátozásával, figyelmen kívül hagyásával és a második világháborút követő etnikai tisztogatásokkal is gyorsították, de az utóbbi évtizedekben főként a kisebbségellenes rendelkezésekre és gyűlöletbeszédekre korlátozódott.
A folyamat a Szlovák Köztársaságban történik, ahol a szlovák nemzet abszolút többségben van. A szlovákosításról elsősorban a magyarokkal kapcsolatban beszélhetünk, de érinti a német, ukrán, ruszin, lengyel és zsidó kisebbségeket is. A cigány kisebbség elsősorban nyelvcserével (cigányról, magyarról) hasonul a szlováksághoz, hiszen a közép-európai posztkommunista társadalmak különböző okokból máig kirekesztőek a cigánysággal, mint népcsoporttal szemben.
Magyarok Az első világháború után
bélyegkép|300px|jobbra|A trianoni békeszerződés értelmében Magyarország elveszítette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét, a tízmilliós magyarság egyharmadát (az 1910-es népszámlálási adatok alapján)
A szlovákosítás már a szlovák nemzet megjelenésétől kezdve jelen volt a Magyar Királyság területén, de Csehszlovákia megalakulása előtt a folyamat önkéntes volt. A szlovákosítás ezen korai formája jól megfigyelhető a nemesség magánlevelezésében. Egy másik példa az első világháborút megelőző szlovákosításra a nagylévárdi habánok, egy hutterita közösség asszimilálása a szlovákságba, melyre a 16. században került sor.
A gyors és erőszakos szlovákosítás Csehszlovákia megalakulása után kezdődött meg, amikor a szlovák nemzet fennállása során először került irányító szerepbe. A trianoni békeszerződés az országhatárt a szlovák–magyar nyelvhatártól jóval délebbre állapította meg, Edvard Benešék szándékos félrevezető interpretálása következtében színmagyar területeket csatoltak az újonnan megalakult országhoz.
Csehszlovákia megalakulása után megnyíltak a korábban betiltott szlovák tannyelvű iskolák, és újakat is alapítottak. Bár eleinte a kisebbségek iskolái megmaradtak, számuk folyamatosan csökkent. Szemben az 1921-ben működött 845-tel, az 1925/26-os tanévben már csak 806 magyar tannyelvű elemi iskola nyitotta meg kapuit. A pozsonyi magyar egyetemet közvetlenül Csehszlovákia megalakulása után bezárták.
Az 1910-es népszámlálás szerint a mai Szlovákia területén 884 309 magyar anyanyelvű ember élt, ami az akkori lakosság 30,29%-át tette ki. Ezzel szemben 2011-ben 458 467 személy vallotta magát magyarnak, ami a lakosság 8,49%-a. Ez a százalékarány három és félszeres csökkenését jelenti, miközben a magyarajkú lakosság közel a felére csökkent 100 év alatt. Az első szlovákiai népszámlálás, amelyre 1919-ben került sor, már csak 689 565 magyart rögzített (a lakosság 23,59%-a). Az 1921-es első csehszlovák népszámlálás szerint Szlovákia területén 650 597 magyar élt, a lakosság 21,68%-a. Az 1930-as csehszlovák népszámlálás idején már csak 571 952 fő vallotta magát magyarnak. Az ebben az időben végzett népszámlálások helyességét sokan megkérdőjelezték. Erre példák a Kassán kapott adatok. A népszámlálások szerint a város lakosságának 15-20%-a volt magyar; ennek ellenére a választásokon a magyar pártok a szavazatok 35-45%-át kapták meg a városban. A magyarok számának meghatározását nehezíti, hogy magas volt a kétnyelvűek, valamint a szlovák és magyar identitással is rendelkező lakosok száma, akik szlováknak és magyarnak is vallhatták magukat.
A Csehszlovákia megalakulását követő években sok magyar nemzetiségű tanár, vasutas, postás, rendőr, katona és hivatalnok kényszerült önként Magyarországra költözni, mivel posztjukra cseh vagy szlovák nemzetiségű emberek kerültek. A Magyarországra költözők száma ismeretlen, de a népszámlálások adatai a magyar kisebbség hirtelen csökkenését jelzik. Számos tanárt és köztisztviselőt kiutasítottak Csehszlovákiából, míg mások a nehéz körülmények miatt távoztak. Az otthonukat így elhagyni kényszerülő családokra példa Hamvas Béla, valamint Szent-Györgyi Albert családja. A Csehszlovákiából és Romániából érkező menekültek száma olyan nagy volt, hogy teljesen új lakótelepeket kellett létrehozni a számukra (Mária-Valéria telep, Pongrácz-telep). Ezek több tízezrek számára adtak új otthont.
Magyar emlékek, jelek és elemek eltüntetése bélyegkép|balra|Csehszlovákia nyelvi térképe (1930) bélyegkép|jobbra|A pozsonyi Mária Terézia-szobor 1921 előtt… bélyegkép|jobbra|… és közvetlenül ledöntése után
A monarchia alatt a cseh és szlovák lakosságon belül elharapózott a magyarellenesség, ami Csehszlovákia megalakulása után is megmaradt. Ez az érzés leginkább Pozsonyban (ekkor Pressburg, nem sokkal később nevezték át Bratislavára) jelent meg. A város új zsupánja (ispán) Samual Zoch lett, vezetése idején bezárták az Erzsébet Tudományegyetemet, Csehszlovákia egyetlen magyar tannyelvű egyetemét, a professzorokat pedig a rendőrség megfélemlítette, közvetlenül Csehszlovákia megalakulása után. A professzorok és a diákok nagy része ekkor Budapestre költözött (az egyetemet Pécsett alapították újra). Zoch korábban így nyilatkozott: „De a nemzetiségi kérdés csak akkor lesz megoldva teljesen, amikor erkölcsi közfelfogásunk a nemzeti elnyomást úgy fogja elítélni, amint elítéli a vallási kérdést.”
Pozsonyban a feszültség tovább nőtt, amikor a csehszlovák légió tagjai sortüzet adtak le a teljhatalmú miniszter pozsonyi bevonulása ellen békésen tüntetőkre. A sortűzben heten vesztették életüket, és huszonhárman sebesültek meg. Ezek a katonák fontos szerepet játszottak a magyar és Habsburg szobrok és emlékművek ledöntésében vagy megrongálásában is.
A magyarellenesség másik megnyilvánulása az Osztrák–Magyar Monarchia és a Magyar Királyság neves alakjait ábrázoló szobrok és emlékművek gyűlölete volt. A Csehszlovák Nemzeti Bizottság nemzeti érzelmű képviselői már 1920-ban ezek ledöntését követelték. A gyűlölet azonban nemcsak a szobrokat érintette: Poprádon és feltehetően más városokban magyar könyveket égettek. Ezzel egyidőben több szobrot is elpusztítottak: a dévényi Árpád-szobrot és a millenniumi emlékművet is felrobbantották. Mária Terézia magyar királynő pozsonyi szobrát is ledöntötték, valamint megrongálták Kossuth Lajos rozsnyói, losonci, dobsinai és érsekújvári szobrait is. Ugyanerre a sorsa jutott a breznóbányai II. Rákóczi Ferenc-szobor, és még sok másik emlékmű. A szobrok ledöntését szinte minden esetben a csehszlovák légió tagjai követték el. A rendőrség és a kormány tétlenül nézte a történéseket, és csak azután avatkozott közbe, hogy a csőcselék német vállalkozók boltjait is megrongálta. A magyarokat és más kisebbségeket kizárták az alkotmányozó gyűlésből, nehogy bármilyen befolyásuk legyen a csehszlovák alkotmányra. A kisebbségek jogot kaptak anyanyelvük használatára a hivatalokban és a bíróságokon ott, ahol a lakosság legalább 20%-át ők tették ki. A választókerület-manipuláció és a lakosságcserék következtében azonban a magyarok csak kis számban képviseltethették magukat a Nemzeti Bizottságban, így nem lehettek befolyással a csehszlovák politikára. Ugyanezen okokból azonban a szlovák értelmiség politikai ereje is korlátozva volt.
A második világháború hatása Törekvések egy magyaroktól mentes Csehszlovák állam létrehozására 1945-ben, a második világháború végével újból megalakult Csehszlovákia, a csehszlovák politikusok célja pedig a német és magyar kisebbség etnikai tisztogatások útján való eltávolítása lett Csehszlovákia területéről. Mindkét kisebbségre háborús bűnösként tekintettek, mivel képviselőik, mint például Konrad Henlein és Esterházy János és anyaországaik hozzájárultak Csehszlovákia háború előtti feldarabolásához (müncheni egyezmény és első bécsi döntés). Ahogy Edvard Beneš, Csehszlovákia második elnöke mondta:
bélyegkép|jobbra|Esterházy János, aki Szlovákiában még mindig háborús bűnösnek számít, miután a bíróság elutasította rehabilitációját
A háború utolsó évében Edvard Beneš, a csehszlovák emigráns kormány feje a csehszlovákiai kisebbségi kérdés megoldására törekedett, amit a német és magyar kisebbség kitelepítésében vagy asszimilálásában látott,Otáhoalová, op. cit., pp. 199-200, 294-6; J.W. Brügel, Tschechen und Deutsche, vol. II, Munich 1974; E. Benes, Demokracie dnes zítra, London 1946, pp. 176-7; J. Kŕen, "Odsun Némcú ve světle nových dokumentů" in Vídeňské svobodné listy, Vienna, vol.34; Klimeš et al.,op.cit., p.56 mivel ők jelentették a legnagyobb akadályt a csehszlovák nemzetállam kialakítása előtt. Az ötlet, hogy a szlovákiai magyarságot el kell pusztítani, hosszú ideig uralta a csehszlovák nemzetiségi politikát. Eközben Klement Gottwald, Csehszlovákia Kommunista Pártjának főtitkára egy másik kormányt alapított Moszkvában. 1945 áprilisában Gottwald és Beneš Kassán találkoztak, ahol megalapították az új csehszlovák kormányt, a Nemzeti Frontot. Ez a csehszlovák kommunisták és nem-kommunisták koalíciója volt, melynek tagjai egyetértettek abban, hogy Csehszlovákiából nemzetállamot kell létrehozni.
Nem sokkal később, az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának felügyelete alatt a Nemzeti Front meghirdette a kassai kormányprogramot. A program kihirdetése után az újdonsült Csehszlovákia német és magyar nemzetiségű lakosságának az üldözés különböző fajtáival kellett szembenéznie: kitiltás, deportálás, internálás, bírósági eljárások, állampolgárság-megvonás, a magánvagyon elkobzása, munkaszolgálatok, és a „reszlovakizációnak” (visszaszlovákosítás) nevezett kényszerű nemzetiségváltoztatás. A magyar kérdéssel elsősorban a kormányprogram VIII., XI. és XV. pontja foglalkozik. A VIII. pont megvonta a magyar és német nemzetiségűek állampolgárságát. A XI. pont elrendelte a magyar és német tulajdonú földterületek elkobzását, míg a XV. pont a kisebbségi iskolák bezárásáról rendelkezett.
bélyegkép|balra|Edvard Beneš, Csehszlovákia második elnöke
Az 1948. május 9-én életbe lépett alkotmány a Csehszlovák Köztársaságot két egyenjogú szláv nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak egységes államaként határozta meg, amely mentes minden ellenséges elemtől. A nemzetiségi politika főbb elemeiről a csehszlovák kommunista párt vezető beosztású tagjai, mint Klement Gottwald, Bohumír Šmeral, Jan Šverma és Václav Kopecký írtak. Gustáv Husák szerint: „Az elmúlt hét megpróbáltatásokkal teli év megváltoztatta a mi és a világ többségének véleményét a nemzetiségi politikáról. Ez a negyedik lecke, amit levonhatunk 1938 őszéből, a magyar és német kisebbségek bűne a Csehszlovák Köztársaság szétzúzásában, a lecke, amely Csehszlovákia lakosságának szenvedéséről tanúskodik, a lecke a béke fenntartása érdekében végrehajtandó lakosságcsere elkerülhetetlenségéről.”
Mivel a német és magyar kisebbség tagjai a háború előtt csehszlovák állampolgárok voltak, Benešnek dekrétumokban kellett megfosztania őket állampolgárságuktól. 1945-ben Edvard Beneš államfő 33. dekrétumban fosztotta meg a német és magyar nemzetiségű lakosokat az állampolgárságuktól, kivéve azokat, akik rendelkeztek antifasiszta múlttal. Csehszlovákia fenntartotta álláspontját, mely szerint a békeszerződésben rendelkezni kell arról, hogy „Magyarország saját állampolgáraiként fogadja be azokat a magyarokat, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, és hogy ezek az emberek Magyarország területén telepedjenek le, értük pedig a határátlépés pillanatától Magyarország a felelős.”
A magyarok erőszakos kitelepítése bélyegkép|jobbra|Kitelepített gútai magyarok Mladá Boleslavban, 1947 februárjában