jobbra|bélyegkép|240px|Jókai Mór Jókai Mór emlékezete Erdélyben – A magyar irodalom 19. századi nagyjai közül – nem számítva az Erdélyben születetteket – Petőfi mellett a legszorosabb és legsokrétűbb Jókai Mór kapcsolódása Erdélyhez, tájaihoz, az itt élő népek múltjához-jelenéhez.
Előzmények
Jókai Erdélyhez való kapcsolódásában szerepet játszottak családi kötelékei (feleségének, Laborfalvi Rózának atyafiai éltek Háromszéken) és az 1848-as nemzedék erdélyi nagyjaihoz fűződő ifjúkori személyes barátsága, de azok az elbeszélései, regényei is, amelyekben témáért mindjárt a szabadságharc leverése után Erdély közelebbi és távolabbi múltja felé fordult (Forradalmi és csataképek című kötetének novellái, Erdély aranykora című regénye). A kölcsönös vonzalmat 1853-tól az író erdélyi útjai mélyítették tovább és telítették a személyes kapcsolat élményével, ugyanakkor a közvetlen tapasztalatok új regények, elbeszélések ihletforrásai lettek. Jókai erdélyi olvasói – akik között már igen korai fordítások révén a román és német olvasók is ott voltak – az idők folyamán számos tanújelét adták ragaszkodásuknak: gyakran kapott meghívást fontos irodalmi-művelődési eseményekre (a kolozsvári, aradi, temesvári színházak jubileumaira, illetve ünnepélyes megnyitására, a Mátyás király kolozsvári szülőházán 1889-ben elhelyezett emléktábla avatására, Fadrusz János Mátyás-szobrának leleplezésére 1902-ben), s ezeknek az alkalmaknak a fényét nemegyszer az ő színpadi művei, az ünnepi alkalmakra írott prológjai, költeményei is emelték. E sokrétű és mély kapcsolat kifejezése volt, hogy ötvenéves írói jubileuma alkalmából többek között Temesvár, Nagyvárad, Kézdivásárhely, Máramarossziget is díszpolgárává avatta az írót, s hogy már életében, de halála után is gazdag – és nemegyszer irodalomtörténeti szempontból is értékes – irodalom született élete és művei körül.
Az egymást követő erdélyi utakat (1853-ban Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, 1858-ban Arad-Hegyalját és a Mócvidéket, 1876-ban Torda környékét, Torockót és a Szamos völgyét járta be; 1871-ben, 1885-ben és 1902-ben Kolozsvárra, 1881-ben és 1884-ben mint országgyűlési képviselő Sepsiszentgyörgyre és környékére, 1885-ben Temesvárra, 1890-ben Aradra, 1902-ben Nagyváradra látogatott) a korabeli sajtó híradásaiból, kortársak későbbi visszaemlékezéseiből és az irodalomtörténészek kutatásaiból követhetjük nyomon, s a különböző közlemények és későbbi összegezések nemegyszer az erdélyi élményekben gyökerező művek keletkezéstörténetéhez is értékes adalékokkal szolgálnak.
1918 után
Az 1894-es Jókai-jubileum után az első alkalom, amikor már a romániai magyar irodalom szembenézett szellemi örökségével, születésének 1925-ös centenáriuma volt. Az impozáns évforduló eseményei között önálló kötetek, ünnepi lap- és folyóiratszámok, országos és helyi ünnepségek, tanulmányok, cikkek, ünnepi versek sokasága szerepelt.
Az önálló kötetek sorát a A Magyar Nép Könyvtára című sorozatban Kristóf György kötete (Bokréta a legnagyobb magyar elbeszélő, Jókai Mór műveiből. Kolozsvár, 1924) nyitotta meg, amelyben a szerkesztő rövid előszava után 6 novella és 14 anekdota jelent meg. Ez a kiadás azonban több mint negyedszázadig az utolsó is volt, mert a szerzői jog akkori tulajdonosa, a Révai Testvérek Rt. pert indított a kiadó, a Minerva Rt. ellen, s ettől csak a sajtó nyomására állott el. (Egy másik, e sorozatban ugyanabban az évben megjelent Históriás könyvecske című kötet, benne egy Jókai-novellával, úgy látszik, elkerülte a jogaira féltékeny kiadó figyelmét.)
Több önálló kötet ismertette meg a romániai olvasót Jókaival és művével: Kristóf György Jókai Mór élete és művei (Kolozsvár, 1925) és Nagy Sándor Jókai (Brassó, 1925) c. könyve az író életútját és alkotói pályájának összefoglalását nyújtotta. Ugyancsak összképre törekedett a terjedelmi korlátok ellenére Borbély István (Jókai emlékezete. Kolozsvár, 1925) és Csergő Tamás (Jókai-emlékbeszéd. Marosvásárhely, 1925) is, valamint Kristóf György, aki könyvének román nyelvű változatát is elkészítette (Mauriciu Jókai. Kolozsvár, 1925; függelékül néhány Jókai-novellával, Bitay Árpád fordításában). Mindezeknek inkább a népszerűsítés szempontjából volt jelentőségük; irodalomtörténeti vonatkozásban viszont azok a művek bizonyultak időtállóbbaknak, amelyek az író erdélyi kapcsolatait, az erdélyi utak történetét tárták fel. Kristóf György kötete (Jókai napjai Erdélyben. Kolozsvár, 1925) gazdag korabeli sajtóanyagot felhasználva s Jókainak első erdélyi útjairól készített naplójegyzeteit, rajzait is újraközölve adott részleteiben is pontos és megbízható képet az író erdélyi kötődésének eseménytörténetéről. Tabéry Géza és Incze Ernő díszes kiállítású albuma (Jókai Erdélyben. Kolozsvár, 1925) Karácsonyi János és Kelemen Lajos történelmi tanulmányait, Tabéry Géza, Spectator, Szentimrei Jenő és Osztie Andor, Fogarasi Albert és Gyalui Farkas kortárs-visszaemlékezéseket is megszólaltató esszéit, Medgyes Lajos és Reményik Sándor verseit közli, valamint Jókai 1853-as, 1858-as és 1876-os erdélyi úti jegyzeteit és Ady Endre Jókai Nagyváradon c. cikkét gazdag kép- és reprodukcióanyag kíséretében. (Ezt a könyvet és főként annak néhány közleményét a megjelenés után élénk sajtóvita kísérte; lásd Rajka László, Tabéry Géza és György Lajos cikkeit a Pásztortűz 1926-os évfolyamában.)
Sajátos terméke volt az évfordulónak S. Nagy László Jókai szerelmei (Kolozsvár, 1925) c. novelláskötete. Önálló füzetben jelent meg Incze Gábor A mi barátfalvi lévitánk (Debrecen, 1925) c. tanulmánya is.
A Jókai-centenárium sajtója szinte áttekinthetetlenül gazdag. A legnagyobb napilapok (Ellenzék, Keleti Újság, Temesvári Hírlap), a vidéki sajtóorgánumok (a tordai Aranyosvidéktől a székelyudvarhelyi Székely Közéletig), az irodalmi és művelődési lapok (Erdélyi Irodalmi Szemle, A Hírnök, Magyar Nép, Vasárnap, Pásztortűz, Unitárius Értesítő), sőt egyéb folyóiratok, így a Magyar Kisebbség, sőt még a Cipészek Szaklapja is gazdag tartalmú ünnepi számokkal járult hozzá a centenárium fényének emeléséhez. Amint az egész év Jókai-irodalmát összefoglaló cikkében Csűry Bálint írta: "Jókai szeretettel ölelte magához az ő egész magyar népét, de különös vonzalommal szerette Erdély magyarságát, a székelyt az ő századok kifejtette nagy erényeivel, tehetségeivel és hibáival együtt. A közönség e szeretetet hasonlóval viszonozta. Életében az emberért is lelkesült, ám szeretetét a Jókai halála óta eltelt pár évtized sem csökkentette."
A "legnagyobb magyar mesélő" művének időszerűségét a centenáriumi méltatások fejezték ki legközvetlenebbül. Az Ellenzékben Jancsó Béla, Kovács Dezső, Kuncz Aladár (1925/37), Áprily Lajos (1925/40) és Makkai Sándor (1925/133) idézte művének maradandóságát. Kuncz a kora reformkori magyar irodalmiságból csodaként kirobbanó elbeszélőművészről szólott, aki "a magyar léleknek és a prózai írásművészetnek annyi jellegzetessé vált elemét zárta be műveibe, hivatásunkat és sorsunkat annyi oldaláról tükrözte [...], hogy mentől távolabb kerülünk tőle, annál inkább vissza kell térnünk hozzá, mint a franciáknak Voltaire-hez, a németeknek Goethéhez, s merítenünk kell zsenijének kiapadhatatlan forrásaiból". Kovács Dezső Gyulai kifogásaival szemben Jókai népmesei kötődésében találta meg művészetének kulcsát, regényszerkesztése "lazaságainak", hősei "emberfelettiségének" magyarázatát. Jancsó Béla a főhősök sokszor szertelen idealizáltságával szemben a regényeiben található magyar típusok végtelen sokaságára hívta fel a figyelmet, hiszen ezek nemcsak élnek, hanem tovább élnek az időben. Áprily Lajos az író elképzelt alakjainak az olvasók jellemfejlődésére gyakorolt rendkívüli hatásáról szólt, míg Makkai Sándor az irodalom nemzeti és egyetemes hivatása közötti ellentmondás feloldódását hangsúlyozta művészetében, majd ezt írta: "Jókai mutatta meg a világnak, hogy a magyar az a nemzet, amelyet igazságosan csak álmaiból lehet megítélni, csak a képzeletének világában lehet megtalálni, s lelke rejtett mélységeiben lehet megszeretni. Hogy nem az méri a nemességet, amit megvalósított [...], hanem az, amit akar, s amit történelmi sorsa tőle megtagadott."
A Keleti Újságban (1925/47) Dózsa Endre Jókai három rózsája címmel idézte az író emlékét, az akkor Kolozsváron élő Ignotus pedig a valóság és álom ellentmondásaira, ill. ez ellentmondás feloldódására mutatott rá Jókai művészetében. "Jókai – írta – szentül hitte, hogy amit ő gondol, az úgy is van, s ha a valóság másmilyen, annál rosszabb a valóságra nézve. Ez [...] Jókai örök hatásának titkát érinti. Tudniillik hit nélkül nincsen hatás, mint ahogy meggyőződés sincs."
Az aradi Vasárnapban Spectator Jókai művében "az elmúlt század mámoros bőkezűségének" példáját emelte ki. Nem tagadta, hogy ez a bőkezűség áldozatokkal is járt a minőség rovására. Mi, mai ünneplők azonban – írta – "újra fölfedezzük Jókait, mert szükségünk van habzó életerejének viharos érintésére, idealizmusának és emberszeretetének forró tanúságaira..." (1925/4). Ugyancsak emlékező írás olvasható az Erdélyi Irodalmi Szemlében Balázs András (1925/3), A Hírnökben Rass Károly (1925/4), a Magyar Kisebbségben Kardhordó Károly (1925. 650–651.), a Temesvári Hírlapban Draskóczy Ilma (1925/40), a Pásztortűzben Kolozsvári Grandpierre Emil és Gyalui Farkas (1925/61), a Vasárnapban Prohászka László (1925/4) tollából.
Versben – a költőt egykor köszöntő kortársak (Petőfi, Medgyes Lajos, Szabó Jenő, Szász Gerő, Komócsy József) után – a későbbi nemzedékek romániai magyar költői is letették koszorúikat: Reményik Sándor Tatrangi Dávid apja (Ellenzék 1925/37), Hajnal László Jókai (Keleti Újság 1925/39) c. költeményei mellett az Ellenzék Mécs László, A Hírnök P. Jánossy Béla, a Pásztortűz Bakkay Béla, Bodor Aladár, Szávay Gyula, Tamás Lajos ünnepi verseit közli; az EIT 1925. március 22-i ünnepi ülésén Krüzselyi Erzsébet költeménye szerepel. Tabéry Géza Fiam születik címmel írt jelenetet a centenáriumra (Nemzeti Újság, Budapest, 1925. február 22.), s az Ellenzék Krúdy Gyula A bujdosó Jókai c. regényes leírását is közölte a szabadságharc leverése utáni hónapokból (1925/37).
Az évfordulóra megjelent irodalmi tanulmányok közül a legtöbb Jókai egy-egy művével foglalkozott behatóbban. Az Erdély aranykoráról Bitay Árpád (Ellenzék 1925/1), az Egy magyar nábobról Borbély István (Erdélyi Irodalmi Szemle 1925/3), az Egy az Istenről Józan Miklós (Unitárius Értesítő, 1925/2), a Trenk Frigyesről az Ellenzék egy L. aláírású cikke (1925/1), az Erdély aranykora és a Törökvilág Magyarországon forrásairól Gyalui Farkas (Pásztortűz 1925. 74–75.) írt; a románság ábrázolását Jókai műveiben Kristóf György vizsgálta (Jókai-monográfiájának ez az önálló fejezete előzőleg a Keleti Újság 1925. január 11-i és június 9, 11-i számaiban jelent meg); az író viszonyát az unitarizmushoz, ill. a vallásos hithez általában Kozma Flóra (Unitárius Értesítő 1925/3) és Mayer Ker. János (Vasárnap 1925/4) vizsgálta; a színpadhoz fűződő kapcsolatairól és drámáiról Janovics Jenő közölt tanulmányt (Keleti Újság 1925/40), ugyanakkor az Ellenzékben Tamás Gáspár azt az epizódot elevenítette fel, amikor Jókai a kolozsvári magyar színház igazgatói székébe pályázott (1925/168). Többen foglalkoztak az ünnepi számokban Jókai és kortársai viszonyával: Boros György Jókai és Brassai Sámuel, Bertha Nándor Jókai és Petőfi, Papp Ferenc Jókai és Gyulai viszonyáról írt, míg Bérczy Lajos a Vasárnapban Móricz Zsigmond állítólagos Jókai elleni "támadása" kapcsán "lekicsinylő ellenszenve" miatt marasztalta el az író-utódot (1925/4).