A mexikói függetlenségi háború 1810 és 1821 között zajlott le, ennek eredményeképpen jött létre a Spanyolországtól független Mexikó állam.
1808-ban Napóleon francia seregei megszállták az Ibériai-félszigetet, majd lemondásra kényszerítették és foglyul ejtették IV. Károly spanyol királyt és fiát, VII. Ferdinándot. Ezért Spanyolországban számos franciaellenes junta jött létre, melyek híre nyárra eljutott Új-Spanyolországba is, ahol többen hasonló szervezkedésekbe kezdtek. Francisco Primo de Verdad és társai felvetették, hogy amíg a törvényes uralkodó nem tudja betölteni tisztségét, addig egy, a nép képviseletében tevékenykedő kormányzatot kellene összehívni José de Iturrigaray alkirály vezetésével. Szeptemberben azonban fegyveresek egy csoportja elfogta Iturrigarayt és társait. A következő években több hasonló célú összeesküvést szőttek, például Valladolidban és Querétaróban; itt már felvetődött a függetlenség gondolata is.
A querétarói összeesküvés, ahol fegyveres harc elindítását is tervezték, lelepleződött, ezért Miguel Hidalgo y Costilla idő előtt, 1810. szeptember 16-án kénytelen volt kirobbantani a felkelést. Mivel a vidéki lakosság legnagyobb része szegénységben élt és elnyomva érezte magát, rövid idő alatt hatalmas tömegek csatlakoztak a függetlenségi harchoz, igaz, katonailag többnyire képzetlenek voltak és fegyverzetük is hiányos volt. Az elkövetkezendő öt évben a felkelők váltakozó sikerrel csaták sorozatát vívták a spanyol hadsereg ellen. Hidalgót 1811-ben elfogták és kivégezték, így a mozgalom legfőbb vezérévé José María Morelos vált, aki főként a déli területeken folytatott hadjáratokat. Összehívta az anáhuaci kongresszust, a függetlenségi harcosok kormányát, ahol kiadták első alkotmányukat, az apatzingáni alkotmányt is. Morelost 1815-ben fogták el és végezték ki.
1816-ra a függetlenségért harcoló csapatok megfogyatkoztak és nagy formátumú vezető nélkül maradtak, ezért gerillaháborúba kezdtek. 1817-ben a spanyol Francisco Xavier Mina segítségükre érkezett ugyan Európából egy kisebb sereggel, de a harcnak ő sem tudott új lendületet adni. Juan Ruiz de Apodaca alkirály ráadásul amnesztiát ajánlott a felkelőknek, ha abbahagyják a harcot, emiatt is jelentősen meggyengült a függetlenségi mozgalom.
1820-ban azonban fordulat állt be a spanyol politikában: Rafael de Riego mozgalma nyomán visszaállították az antiabszolutista, szabadelvű cádizi alkotmányt. Mivel ez sértette az egyház és az új-spanyolországi arisztokrácia érdekeit is, Mexikóvárosban titkos mozgalom szerveződött, amelynek célja az alkotmány új-spanyolországi életbe lépésének megakadályozása volt, akár a Spanyolországtól való függetlenedés árán is. A La Profesa-i összeesküvés résztvevői Agustín de Iturbidét kérték fel, kezdje meg harcát a déli hegyekben megbúvó, az alkotmányt is támogató maradék felkelők ellen. Mivel katonailag nem tudta legyőzni őket, tárgyalásos úton meggyőzte Vicente Guerrerót, hogy egyesítsék erőiket és közösen vívják ki a függetlenséget, igaz, nem az eredetileg tervezett formában, hanem alkotmányos monarchiaként. Így született meg 1821 elején az Iguala-terv és a Három Garancia Hadserege, majd nyáron a córdobai egyezmény. A hadsereg ünnepélyesen bevonult a fővárosba, ezzel lezárult a 11 éve tartó háború, és Mexikó elnyerte függetlenségét. Az átmeneti kormány megalakulása után 1822-ben Agustín de Iturbidét császárrá koronázták, de a következő évben a rendszer megbukott és hamarosan kikiáltották a köztársaságot.
Spanyolország eleinte nem ismerte el a córdobai egyezményt, sőt néhány visszahódítási kísérletet is indított Mexikó ellen, amelyek közül a legjelentősebb az 1829-es Isidro Barradas-féle hadjárat volt, de azt Antonio López de Santa Anna és Manuel Mier y Terán csapatai leverték. Végül a spanyolok VII. Ferdinánd halála után, 1836-ban ismerték el hivatalosan Mexikó függetlenségét.
Előzmények Politikai, társadalmi és gazdasági helyzet Új-Spanyolországban Új-Spanyolország társadalma a 18. század végén és a 19. század elején származási és vagyoni alapon is élesen elkülönülő rétegekre oszlott. Az állam élén a spanyolok által kinevezett alkirály állt. Az 1786-os átalakítás után a terület két fő részre tagolódott: az egyik részt a belső tartományok (provincias internas) alkották, a másikat a 12 intendencia, amelyek partidókra, azok pedig községekre (municipalidades) oszlottak. Vezetőik rendre az intendánsok, az alcalde mayorok és a subdelegadók voltak. A leggazdagabb társadalmi rétegbe a kereskedők, a bányatulajdonosok, a politikai bürokraták, a hadsereg vezetői, a főpapság, a földbirtokosok, az állattenyésztők és az iparosok tartoztak; ők többnyire európai származásúak voltak.
A középosztály a bürokrácia és az egyházi tisztviselők alsóbb rétegeiből és néhány szakma képviselőiből állt, származásukat tekintve legnagyobb részt kreolok tartoztak bele. A legalsóbb (és egyben legnépesebb) osztályokat a kézművesek, napszámosok, peónok, valamint a falusi, speciális munkával nem rendelkező lakosok alkották, akik leginkább különféle indián törzsekhez tartoztak. Elterjedt volt a rabszolgatartás is.
Az egyház, főként jelzálogok és kölcsönök útján, szintén nagy földterületekkel rendelkezett, emellett a tized és más egyházi adók is növelték vagyonát. Teljes befolyással volt az oktatásra és a kórházi ellátásra, ezáltal az emberek mindennapi életére is. Az inkvizíciós törvényszék felügyelte az „ortodox” vallásosságot, és támaszul szolgált az egész koloniális rendszernek. Az egyház tagjai között ugyanúgy megfigyelhető volt a származási és vagyoni különbségek alapján történő rétegződés, mint a társadalom többi részében.
Az ipar nagy mennyiségben állított elő cipőket, kalapokat, kerámiaárukat, sőt, a spanyolok tiltása ellenére az ország több vidékén a textilipar is jelentős fejlődésnek indult. A spanyol politika azonban arra irányult, hogy az amerikai nyersanyagokat megszerezze, saját feldolgozott áruinak pedig felvevőpiacául szánta a tengeren túli területeket.
A központi Real Hacienda, a pénzügyek intézője, számos címen szedett be adókat, például a quinto realt (a bányakincsek után), az alcabalát (forgalmi adó) és a almojarifazgót (vám). Az intendenciák 1786-os létrehozása jelentősen javította az adórendszer hatékonyságát.
Az ország hét legfontosabb útja Mexikóvárosban találkozott. A fővárost összekötötték a kor legjelentősebb városaival: Veracruz és Acapulco kikötőivel, Chihuahuával, San Luis Potosíval, Valladoliddal és Guadalajarával, valamint Guatemala irányába is vezetett egy út. A postakocsijáratok rendszeresek voltak, az arrierók pedig a városok közötti áruszállítást oldották meg, főként állatkaravánok segítségével.
Kialakuló válság, éleződő ellentétek A 18. század második felében a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a vagyoni különbségek egyre nőttek, a 19. század elejére már hatalmas belső feszültségek alakultak ki. A gazdagabb földbirtokosok igyekeztek folyamatosan terjeszkedni, jórészt az őslakos indiánok kárára, a kreolok közül felemelkedő arisztokrata csoportok politikai hatalomra kezdtek vágyni, születőben volt a kapitalizmus, ám a régi rendszerhez ragaszkodó vezetők ellenálltak az újító folyamatoknak. Súlyosbította a helyzetet a mezőgazdaság egy-egy évi visszaesése és az e miatti éhínségek.
Politikai helyzet Spanyolországban A 19. század elejére Spanyolország társadalma is megosztottá vált. Egyes csoportok ragaszkodtak a régi rendszerhez és az egyház befolyásának megtartásához, míg mások a francia forradalom szabadelvű eszméit dicsőítették.
1808 februárjában Napóleon a Portugáliát megszállva tartó spanyol–francia csapatok megerősítése ürügyén (az 1807-ben kötött fontainebleau-i szerződés értelmében) nagyszámú francia katonát küldött először Észak-Spanyolországba, majd az ország többi részébe is. Március közepén azonban Madrid mellett kitört az aranjuezi felkelés, melynek közvetlen következményeként a Bourbon-házhoz tartozó IV. Károly spanyol király lemondásra kényszerült fia, Ferdinánd javára. Napóleon ezért összehívta a spanyol királyi családot Bayonne-ba, ahol május 6-án Ferdinánd visszaadta a koronát Károlynak, aki viszont egy nappal korábban már megegyezett Napóleonnal, hogy jogait rá ruházza. Napóleon viszont bátyját, Joseph Bonapartét ültette a spanyol trónra, Károlyt és Ferdinándot pedig fogságba vetette.
Májustól kezdve az ország városaiban sorra szerveződtek a helyi önkormányzatok szerepét átvevő franciaellenes junták, majd szeptemberben Madridban megalakult az ezeket összefogó Junta Central Suprema (Legfelsőbb Központi Junta) is. Mindezek folyományaként az elkövetkezendő években Spanyolország a franciák elleni harccal, az általuk függetlenségi háborúnak nevezett félszigeti háborúval volt elfoglalva, többek között ezért vált lehetővé, hogy az amerikai területeken megerősödhessenek a spanyolellenes mozgalmak.
Összeesküvések Új-Spanyolországban jobbra|bélyegkép|Francisco Primo de Verdad Az európai események híre Új-Spanyolországba csak néhány hónapos késéssel jutott el: Károly első (márciusi) lemondása csak június 8-án vált ismertté, Joseph Bonaparte hatalomátvétele pedig újabb egy hónap elteltével. A helyiek többnyire támogatták a franciaellenes harcot, hűségesek voltak VII. Ferdinándhoz, de amikor hírt kaptak a juntákról, többen saját hasonló szervezkedésekbe kezdtek.
A kreol értelmiség egy része, élükön Juan Francisco Azcárate y Lezamával és Francisco Primo de Verdad y Ramosszal, úgy vélte, a bayonne-i lemondások törvénytelenek, királyt csak a nép választhat saját maga számára. Ezért július 19-én a mexikóvárosi városvezetők gyűlésén, José de Iturrigaray alkirály jelenlétében felolvasták a Representación című írást, amelyben azt követelték, hogy amíg a törvényes uralkodók fogságban vannak, addig Új-Spanyolországban a hatalmat egy, a nép képviseletében tevékenykedő kormányzat vegye át Iturrigaray alkirály irányítása alatt.
Bonyolította a helyzetet, hogy időközben megérkeztek a hírek a Napóleon elleni felkelésről és a kormányzati junták létrejöttéről, amelyek közül kettő, a sevillai és az oviedói is azt szorgalmazta, Új-Spanyolország ismerje el, hogy ezek a junták a hatalom törvényes képviselői. Augusztus 9-én újabb gyűlés ült össze Mexikóvárosban az alkirály részvételével, ahol egyrészt kimondták, hogy nem vetik alá magukat egyetlen spanyolországi juntának sem, másrészt megfogalmazták ugyanazokat a törekvéseket, mint júliusban, de annak ellenére, hogy függetlenségről egyelőre szó sem esett, az európai spanyol hatalom hallani sem akart ezekről a célokról, az inkvizíció még be is tiltotta az olyan írások olvasását, amelyek hasonló követeléseket tettek: Bernardo del Prado y Ovejero inkvizítor például egyenesen eretnekségnek nevezte a szuverenitás megfogalmazását.
Az alkirály hamarosan a fontosabb új-spanyolországi városok vezetőinek leveleket küldött, melyben azt szorgalmazta, küldjenek egy-egy képviselőt a fővárosba, ezért a madridi hatalmat támogató, Iturrigaray tevékenységét már addig is gyanúsnak találó erők radikálisabb intézkedésekre kényszerültek. Szeptember 6-án nyomatékosan felszólították az alkirályt, hogy ne hívja össze a tervezett kormányzati juntát, ezért másnap Iturrigaray a fővárosba rendelt két hozzá hű katonai sereget: az új-galiciai dragonyosokat és a celayai gyalogságot.
Szeptember 15-éről 16-ára virradó éjjel Gabriel de Yermónak, az alkriály régi ellenségének vezetésével egy csapat fegyveres azonban megtámadta az alkirályi palotát és foglyul ejtette Iturrigarayt, annak családját, Azcáratét, Primo de Verdadot és Melchor de Talamantes atyát, a spanyol Real Audiencia pedig néhány óra múlva új alkirálynak Pedro de Garibayt nevezte ki. Primo de Verdad néhány hónap múlva a börtönben máig tisztázatlan körülmények között elhunyt.