A Ford Transit egy kishaszongépjármű, melyet a Ford Motor Company gyárt 1965 óta. A kezdetekben csak zárt áruszállító karosszériával elérhető Transitból később személyszállító (1995 óta ezeket Tourneónak hívják), dobozos és pick-up változat is készült. Volt egy korábbi kisteherautó, melyet a Ford 1953 és 1965 között gyártott és 1961 utáni változatai a Taunus Transit nevet kapták, de ez nem számít a Ford Transit generációi közé.
Mint az egyesített európai Ford első termékét, a Transitot a megjelenése utáni első évtizedekben szinte a világ minden részén meg lehetett vásárolni, kivéve Észak-Amerikát. A kocsi negyven évig a legkelendőbb kishaszongépjárműnek számított a piacon és egyes országokban a "Transit" szó fogalommá vált és csaknem minden, a Ford Transittal azonos kategóriába tartozó autót így neveznek az ottani lakosok. A Transitot ma már Európán kívül Ázsiában és Észak-Amerikában is gyártják.
A Transit név első felbukkanása (1953–1965)
Az Egyesült Királyságból indult Transitok előtt volt egy másik kishaszongépjármű, mely a "Transit" nevet viselte. Ezt Kölnben gyártották 1953 és 1965 között. Eredeti neve FK 1000 volt, melyet a Ford Köln rövidítése és 1000 kilogrammos önsúlya után kapott. Az 1961 utáni modellek neve már Ford Taunus Transit volt. Eleinte az akkori Ford Taunus 1,3 literes, soros négyhengeres motorját kapta, de ezt 1955-ben lecserélték egy 1,5 literes erőforrásra. Bár elnevezése hasonló volt, mégsem ezt tekintik a Ford Transit elődjének, hanem a brit Ford Thames 400E-t.
Elnevezési tematika
Mivel a kölni modell neve csak időközben változott Taunus Transitra, ráadásul nem is exportálták széles körben, így nem ezt tekintik a Ford Transit első generációjának, hanem az Egyesült Királyságban 1965 és 1978 között gyártott kisteherautót.
Első generáció (1965–1978)
thumb|left|1972-es Ford Transit A Ford Transit első generációja 1965 októberében debütált, a Thames 400E utódjaként. A kocsit először a Ford langley-i üzemében gyártották, mely a második világháború alatt repülőgépgyárként működött (többek között a Hawker Hurricane-t is ott gyártották). A Transit iránti nagy keresletet azonban nem volt képes kiszolgálni ez a gyár, így a brit gyártás áttevődött Southamptonba. A southamptoni gyárban egészen 2013-ig készültek a Transitok, de ezután az alacsonyabb előállítási költségek miatt a termelés nagy része áttevődött Törökországba. Az Egyesült Királyság mellett az első generáció sorozatgyártása Belgiumban és Törökországban is folyt. Az 1970-es évek közepétől 1981-ig Amszterdamban, Hollandiában is gyártották a Transitot a helyi piacra. Az ottani üzem kapacitása korlátozott volt, mivel a Ford Transcontinental is ott készült. Utóbbi modellnek nem volt nagy sikere, mindössze 8000 darab készült belőle hat év alatt és bár a Transit kelendő volt, ez sem volt elég ahhoz, hogy a gyár megmeneküljön, így 1981 decemberében bezárta kapuit.
A Transit előtt a Ford a Thames 400E-vel képviselte magát a kisteherautók piacán Nagy-Britanniában. Ez egy buldogfülkés (a motor a vezetőfülke alatt kapott helyet), keskeny nyomtávú kocsi volt, melynek első számú vetélytársai a BMC J4, a J2 és a Commer PB-sorozatának tagjai voltak, melyek szintén hasonló felépítésűek voltak, de nagyobb méretekkel bírtak. A Thames 400E kisebb raktere miatt nem fogyott a gyár által elvárt mértékben. A brit kisteherautó-piac egyértelmű uralkodója a Bedford CA volt, melynek motorja a többi modelltől eltérően a vezetőfülke előtt helyezkedett el. A Ford úgy döntött, befejezi a Thames 400E gyártását és egy, a Bedfordéhoz hasonló felépítésű modellt készít. Ifjabb Henry Ford szorgalmazására a Ford brit és német részlege egyesítette erejét és megszületett a mai Ford of Europe közvetlen elődje (a két leányvállalat korábban nemzetközi szinten riválisnak számított, bár egymás piacára közvetlenül sosem gyártottak rivális modelleket). Ennek az együttműködésnek volt az egyik első sorozatgyártású terméke a Ford Transit első generációja. thumb|left|Fagyisautóvá alakított, hosszított orrú, dízelmotoros Transit Az 1965-ben bemutatott Transit amerikai ihletésű formatervével és felépítésével kitűnt a kor európai kisteherautói közül. Széles nyomtávja miatt teherbíró képessége nagyobb volt, mint legtöbb riválisáé, így hamar sikeres modell lett. Motorikus alkatrészeinek és hajtáslánca elemeinek túlnyomó többsége a Ford akkori személyautó modelljeiből származott. A Transit komoly sikeréhez hozzájárult az is, hogy többféle karosszériával is kapható volt. Volt belőle például hagyományos és hosszított tengelytávú zárt áruszállító, kisbusz és pick-up is.
Az angol változatba az Essex V4 motor 1,7, valamint 2,0 literes verziói kerültek, míg Európa többi részén gyakoribbak voltak a Ford Taunusból származó V4-esek. A viszonylag rövid V4-es motoroknak köszönhetően a Transit orra meglehetősen rövid volt. Az autók népszerűségét tovább növelte, hogy generátorral szerelték őket, míg a brit piacon lévő vetélytársaiban dinamós megoldás volt. A Perkins cég egy 43 lóerős (32 kW) dízelmotort is készített a kocsihoz, ez azonban nem fért be a kisebb benzinmotorok helyére, ezért a dízel változatok orrát meg kellett hosszabbítani. Az erőtlen dízelmotor nem örvendett nagy népszerűségnek és 1974-ben le is váltotta a Ford York nevű motorja. A dízelmotorok befogadására készített hosszabb orrú variánsokba később 3,0 literes V6-os motor is került, ezeket többnyire a rendőrség és a mentők használták. Ausztráliában 1972-ben kezdték el árulni a Transitot. Oda is a hosszú orrú változatok kerültek, mivel a Ford Falconban is használt, 3,3 literes, soros hathengeres motorral szerelték őket.
A Ford Transit elöl és hátul és merevtengelyes volt. Ez visszalépésnek tűnhet az elöl független felfüggesztéses elődhöz képest, de azok, akik mindkét kocsit vezették, azt mondták, hogy a szélesebb nyomtáv és a hosszabb tengelytáv minden téren kompenzálta ezt a látszólagos visszalépést. A sofőrök szintén komoly előnyként hozták fel, hogy a Transit vezetőfülkéjében jóval kevesebb volt a zaj, a kellemetlen szag és alacsonyabb volt a hőmérséklet, mint a buldogfülkés kialakítású Thames 400E vagy a többi hasonló felépítésű, elsőkerék-meghajtású kisteherautó esetében.
A modell a bűnözők körében is népszerű volt. A Top Gearben elhangzottak szerint egy korábbi rendőrségi statisztikából megállapítható, hogy az 1970-es évek során történt olyan betöréseknél és rablásoknál, melyeknél autóval érkeztek az elkövetők, 95%-ban Ford Transitot használtak.
A Transit következő generációja ugyanazt az alvázat használta, mint ez a modell, így máig ez a leghosszabb ideig (21 évig) használt Transit-alváz.
Második generáció (1978–1986)
thumb|left|Ford Transit sst 1978 márciusában jelent meg a Ford Transit második generációja, mely ugyanazt az alvázat használta, mint elődje, de kívül és belül is alaposan átalakult. A kocsi új orrot kapott, melyek az amerikai Ford Econoline harmadik generációjától örökölt. Emellett megújult a belsőtér és a motorkínálat is. Az Essex V4-es motorok helyére a Cortinában is használt 1,6 és 2,0 literes V4-es Pinto motorok kerültek, két évig pedig 1,6 literes, soros négyhengeres Kent erőforrással is kapható volt. A korai Pinto motorok esetében több Cortina tulajdonos is gyors vezérműtengely-kopásra panaszkodott, a Transitnál azonban ez a hiba már nem volt annyira gyakori. A különleges rendőrségi és mentőszolgálati változatokba ezúttal is a korábbról már ismert 3,0 literes, V6-os Essex motor került. Az Ausztráliában piacra került Transitokat 4,1 literes, soros hathengeres motorral szerelték.
1984-ben megjelent a York dízelmotor 2,5 literes, központi üzemanyag-befecskendezéses változata. Emellett a kocsi kinézete is némileg megváltozott. Új, szürke műanyag, a lámpakerettel egyben lévő hűtőrács került rá, az az első irányjelzők kinyúltak a kocsi oldalára, a lökhárítók végein lévő műanyag védőelemek is hosszabbak lettek és a hátsólámpák is átalakultak.
A második generációs Transit hatféle változatban volt kapható, ezek között volt a hagyományos áruszállító, a kombi (üléssorok ki- és beszerelésével átalakítható volt áru- vagy személyszállítóvá), a felépítés nélküli fülkésalváz és többfajta kisbusz. A kocsi ötféle motorral, hatféle differenciálmű áttétellel, harminckétféle ajtó- és többféle üléselrendezési szisztémával volt kapható. A szinte vég nélküli variálhatóság is nagyban hozzájárult a Ford Transit sikeréhez, mind a flotta-, mind a magánvásárlók körében.
Harmadik generáció (1986–2000)
Az új alvázra épülő harmadik generációs Ford Transit 1986 januárjában jelent meg. Az eddigiektől eltérően az új modell "one-box" dizájnt kapott, azaz a kocsi eleje nem különálló rész volt, hanem követte az A-oszlop vonalát. A rövid tengelytávú változatok esetében előre független felfüggesztés került. A motorválaszték nagyjából ugyanaz maradt, min az előző generáció esetében volt, de 1989-ben a 3,0 literes V6-ost leváltotta a 2,9 literes Cologne EFI V6. 1992-ben kisebb újításokon esett át a Transit, innentől kezdve a független első felfüggesztés minden modellhez járt és az átalakított padlólemez miatt a hosszú tengelytávú változat dupla mellett szimpla hátsókerekekkel is hozzáférhetővé vált. Ausztráliában a harmadik generációs Transit csak 1994 márciusában jelent meg a piacon, 13 évnyi kihagyás után.
Modellfrissítés thumb|left|Modellfrissítés utáni harmadik generációs Transit 1994 és 1995 között egy komolyabb modellfrissítésen esett át a Transit, mely során megújult az eleje és a műszerfala. Emellett megkapta azt a 2,0 literes, nyolcszelepes, DOHC-vezérlésű motort, mely 1994-ben és 1998-ban a Ford Scorpióban is megtalálható volt. Ez hasonló volt ahhoz, mely korábban a Sierrában is volt, azzal a különbséggel, hogy nem volt gyújtáselosztója és modernebb motorvezérlő egységet kapott. A Ford néhány 16 szelepes motorja is ezen alapult, melyek többek között a Scorpióban, a Galaxyban és az Escort RS2000-ben voltak megtalálhatók. Emellett a Transit extralistájára olyan tételek kerültek fel, mint az elektromos ablakok és tükrök, légkondicionáló, központi zár és légzsákok.
Az elektromos üzemanyagpumpával ellátott turbódízel 84 lóerős (63 kW), 99 lóerős (74 kW) és 113 lóerős (85 kW) változatban is elérhető volt.
A Transit létrejöttének harmincadik évfordulóját ünnepelve a Ford 1995-ben kiadott egy Transit Hallmark nevű jubileumi változatot, melyből összesen 600 darab készült. A kocsi háromféle színben volt elérhető és minden színből 200-200 darab készült.
Európában a harmadik generációs, VE83 gyári kódnevű Transit gyártása 2000-ben befejeződött, de Vietnámban egészen 2003-ig folytatódott, mielőtt ott is átálltak volna a következő generáció gyártására.
Negyedik generáció (2000–2006)
thumb|left|Ford Transit lakóautó