bélyegkép|Hitler beszédet mond a felhatalmazási törvény parlamenti vitájában Az 1933-as német birodalmi felhatalmazási törvény (németül Ermächtigungsgesetz; teljes nevén Törvény a nép és a birodalom ínségének megszüntetésére, Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich) a német birodalmi alkotmányt módosító jogszabály. A törvény felhatalmazta Adolf Hitler birodalmi kormányát arra, hogy törvényeket alkosson, ideértve a költségvetés elfogadásáról és az államháztartási hitelek felvételéről szóló rendelkezéseket is, továbbá lehetővé tette, hogy a birodalmi kormány nemzetközi szerződéseket kössön anélkül, hogy a parlament jóváhagyását kikérné.
Az 1933. március 24-én életbe lépett törvény eredetileg csak négy évig volt hatályos, de később a Reichstag a törvény hatályát még két ízben meghosszabbította, majd 1943-ban Hitler rendeletben határozatlan idejűre változtatta, így az a nemzetiszocialista rendszer bukásáig hatályban maradt. A felhatalmazási törvény elfogadása utáni tizenkét évben a Reichstag mindössze hét törvényt alkotott, melyek közül kettő éppen a felhatalmazási törvény hatályának meghosszabbítására vonatkozott.
A második világháború végén megszállt Németországot igazgató Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. szeptember 20-án explicite hatályon kívül helyezte a felhatalmazási törvényt. A modern Németország alaptörvénye kimondja, hogy törvényeket csak az alkotmányban törvényalkotói joggal felruházott testületek alkothatnak, így a hatályos alkotmány nem ad módot az 1933-ashoz hasonló felhatalmazási törvény elfogadására.
Alkotmányos háttér bélyegkép|A weimari alkotmány eredeti példányának utolsó oldala Friedrich Ebert birodalmi elnök és a Bauer-kormány tagjainak aláírásával A törvény megalkotásának idején a Német Birodalom demokratikus berendezkedésű, szövetségi rendszerű köztársaság volt. A törvényes rend jogi alapját az 1919-ben Weimarban elfogadott alkotmány képezte. Az alkotmány kimondta a népfelség elvét..
A nép a hatalmát kétkamarás parlamenten keresztül gyakorolta. Az alsóház neve Reichstag (Birodalmi Gyűlés) volt, ennek tagjait közvetlenül a nép választotta négyéves időtartamra. A felsőház a Reichsrat (Birodalmi Tanács) nevet viselte; tagjai az egyes tagállamokat képviselték.
Az államfői funkciót a birodalmi elnök (Reichspräsident) töltötte be. Őt a nép közvetlenül választotta, hétéves időtartamra. Széles jogkörrel rendelkezett: ő volt a hadsereg főparancsnoka, ő nevezte ki és mentette fel a köztisztviselőket, feloszlathatta a parlamentet és új választást írhatott ki. A birodalmi elnök a birodalom nevében nemzetközi szerződéseket köthetett, de ezek csak a Reichstag jóváhagyása után léptek életbe.
Az alkotmány 48. cikkelye értelmében ha a Német Birodalomban a rendet és a közbiztonságot jelentősen fenyegető veszélyhelyzet lépett fel, a birodalmi elnök a rend és a közbiztonság helyreállítása céljából szükségrendeleteket adhatott ki, és ezeknek akár a fegyveres erők bevetésével is érvényt szerezhetett. Az ilyen intézkedések során a birodalmi elnök ideiglenesen hatályon kívül helyezhetett alapvető alkotmányos jogokat.
A gyakorlati végrehajtó hatalmat a birodalmi kormány, illetve annak vezetője, a birodalmi kancellár (Reichskanzler) gyakorolta. Őket a birodalmi elnök nevezte ki és mentette fel, de a kormánynak a kinevezés után még az alsóház bizalmát is el kellett nyernie szavazás útján, és ha a Reichstag a bizalmát határozatban megvonta, le kellett mondania.
Az alkotmány szerint a törvényalkotás a Reichstag feladata volt. Az alsóházban megalkotott törvények ellen a felsőház kifogást emelhetett. A vitás eseteket a birodalmi elnök népszavazás kiírása útján dönthette el.
Korábbi felhatalmazási törvények Németországban A Német Birodalom hét és fél évtizedes történetében számos példa volt már 1933 előtt is hasonló felhatalmazási törvényekre. Először röviddel az első világháború kezdete után, 1914. augusztus 14-én fogadtak el ilyen jellegű törvényt, amely a Bundesrat jogkörébe utalta a háborúból fakadó gazdasági károk elhárítását célzó törvények megalkotását. Ezt a hatalmat aztán a Bundesrat arra is felhasználta, hogy a gazdasági károkkal csak igen távoli kapcsolatba hozható törvényeket is alkosson.
A weimari köztársaság idején (1919–1933) számos újabb felhatalmazási törvényt fogadott el a Reichstag. Három ilyen törvény született 1919-ben, egy-egy 1920-ban, illetve 1921-ben, további három 1923-ban, és egy-egy 1926-ban, illetve 1927-ben. Ezeknek a felhatalmazásoknak a birtokában a kormány nemegyszer az alkotmányban vagy törvényben rögzített jogokat súlyosan csorbító rendeleteket hozott. 1923 őszén például a kormány a gazdasági válságra hivatkozva rendeleti úton érvénytelenítette a nyolcórás munkanapot előíró törvényt, egy másik rendeletben pedig felhatalmazást adott a külföldi értékpapírok és bizonyos nemesfém tárgyak elkobzására, explicite kimondva a lakás sérthetetlenségéhez és a levéltitokhoz való jog felfüggesztését.
Az 1930-as évek elejére a Reichstag szerepe a jogszabályalkotásban fokozatosan háttérbe szorult. 1930-ban még 98 törvényt alkotott a Birodalmi Gyűlés, a következő évben már csak 34-et, miközben Paul von Hindenburg birodalmi elnök 42 szükségrendeletet alkotott a veszélyhelyzetre hivatkozva. 1932-ben a parlament már csak öt törvényt fogadott el, és a jogalkotási űrt a birodalmi elnök 60 – veszélyhelyzetre hivatkozó – szükségrendelete töltötte be. Ebben a jogalkotói környezetben lépett fel Hitler 1933 elején azzal az igénnyel, hogy az általa vezetett birodalmi kormány négyéves időtartamra kapjon szabad kezet a törvényhozást illetően.
Politikai háttér bélyegkép|Paul von Hindenburg birodalmi elnök 1932–1933-ban Németország súlyos gazdasági és politikai válságban volt. A 67 milliós lélekszámú országban 1933 januárjában munkanélkülit tartottak nyilván; minden harmadik munkaképes korú polgár állás nélkül volt. Az ország három legerősebb politikai ereje a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt volt. Az utóbbi kettő tagjai között gyakoriak voltak az erőszakos, nemegyszer halálesettel végződő összecsapások. A nemzetiszocialista Sturmabteilung (szokásos rövidítéssel: SA) nevű paramilitáris erő tagjai a zsidókat is zaklatták, bántalmazták. A vezető politikai erők időnként, időlegesen kompromisszumokat kötöttek egymással, de egyikük sem volt képes a lakosság döntő többségét maga mögé állítani a különböző választásokon. A parlamenti demokráciába vetett bizalom megcsappant, Paul von Hindenburg birodalmi elnök ismételten szükségrendeletek kiadásával kerülte meg a Birodalmi Gyűlést.
Többször, több kontextusban felmerült az a gondolat, hogy a demokrácia nem segíti a krízisből való kilábalást. Adolf Hitler, a nemzetiszocialisták vezére, még 1932 januárjában Düsseldorfban ipari vezetők előtt – a hallgatóság tetszésére – arról beszélt, hogy a parlamenti rendszer leküzdése a gazdasági válság megoldásának kulcsfeltétele. Amikor pedig a 84 éves Hindenburg elnöki mandátuma 1932 tavaszán a végéhez közeledett, Heinrich Brüning birodalmi kancellár felvetette, hogy Hindenburg elnökségét változtassák élethosszig tartóra. A javaslatot végül elvetették, és tavasszal az alkotmány által előírt módon elnökválasztást tartottak.
A kétfordulós elnökválasztás március 13-i első fordulóján Hindenburg a szavazatok 49,6 százalékát kapta, Hitler 30,1 százalékot, a kommunista Ernst Thälmann 4,98 százalékot szerzett. Mivel egyik jelölt sem nyerte el a szavazók abszolút többségének támogatását, április 10-én újabb fordulót tartottak. Ezt Hindenburg a leadott szavazatok 53 százalékával megnyerte (Hitler 36,8, Thälmann 10,2 százalékot kapott). Ezzel Hitler előtt bezárult a teljhatalomhoz vezető egyik lehetséges útvonal: az, hogy a birodalmi elnöki pozícióból, a parlamentet félreállítva, szükségrendeletek útján kormányozzon.
bélyegkép|balra|Franz von Papen kancellár 1932. május 29-én Hindenburg megvonta a bizalmat Heinrich Brüning birodalmi kancellártól, és a nemzetiszocialista Kurt von Schleicher tábornok javaslatára május 31-én a centrumpárti Franz von Papent nevezte ki kormányfővé. Papen azonban nem tudta megszerezni a Reichstag támogatását, ezért arra kérte Hindenburgot, oszlassa fel a parlamentet és tűzzön ki új választást. Az 1932. július 31-i választáson a nemzetiszocialisták szerezték a legtöbb mandátumot (37,4 százalékot), messze többet, mint a második helyen végzett szociáldemokraták 21,6 százaléka. Kormányképes többség azonban nem alakult ki. Hitler kijelentette, a nemzetiszocialisták csak olyan kormányban vesznek részt, amelynek élén ő áll. Az országot így ügyvezető kormányként Papen kabinetje vezette tovább. A Birodalmi Gyűlés elnöke a nemzetiszocialista Hermann Göring lett, aki az első ülésnapon határozatlan időre elnapolta a parlament ülését. A kormány megszorító intézkedéseire a szakszervezetek sztrájkkal feleltek. A közbiztonság drámai romlására és az elharapózó erőszakhullámra válaszul Hindenburg drákói szigorúságú, szinte statáriális szükségrendeleteket adott ki. A több hónapig tartó politikai bizonytalanság után Hindenburg ismét feloszlatta a Reichstagot, és 1932. november 6-án új választásokat tartottak. Ezt ismét a nemzetiszocialisták nyerték meg, bár gyengébb eredménnyel, mint a nyáron. A választást hetekig tartó koalíciós tárgyalások követték, mialatt az országot Papen, majd annak lemondása után rövid ideig Schleicher vezette. Hitler és Schleicher sikertelenül javasolták Hindenburgnak, hogy a válsághelyzetre hivatkozva állítsa félre a parlamentet és nevezzen ki teljhatalmú, csak a birodalmi elnöknek felelős kormányt.
bélyegkép|Az égő Reichstag A hetekig tartó sikertelen koalíciós tárgyalások után Hindenburg végül 1933. január 30-án Hitlert nevezte ki kancellárnak, majd Hitler kérésére mindjárt feloszlatta a Birodalmi Gyűlést és március 5-ére választást tűzött ki. A választási kampányt politikai erőszak kísérte. Február 27-én éjjel felgyújtották a Reichstag épületét. A kormány a kommunistákat vádolta a gyújtogatás kitervelésével, és a párt számos vezetőjét, köztük Ernst Thälmann pártelnököt őrizetbe vették. Franz Gürtner igazságügyminiszter, a nácik koalíciós partnerének, a Német Nemzeti Néppártnak (DNVP) tagja, február 27-én délután rendelettervezetet hozott a kabinet elé mely korlátozta a politikai szabadságjogokat, köztük a gyülekezéshez való jogot, valamint a szólás- és vallásszabadságot - Hindenburg birodalmi elnök aláírta a szükségrendeletet.
Egy héttel később a választásokon ismét a nemzetiszocialisták kapták a legtöbb szavazatot, de a várakozásokkal szemben továbbra sem sikerült abszolút többséget szerezniük, csak 43,9 százalékot értek el. (Tekintve, hogy Németországban a háborút követő konszolidációig több szabad választás nem volt, ez a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt demokratikus támogatottságának történelmi csúcsa.) A szociáldemokraták 18,3, a kommunisták 12,3 százalékot kaptak. A megválasztott kommunista képviselők mandátumát három nappal a szavazás után, március 8-án a Reichstag felgyújtása kapcsán kiadott szükségrendeletre hivatkozva semmissé nyilvánították. Ebben a kaotikus helyzetben fordult Hitler azzal a követeléssel a Birodalmi Gyűléshez, hogy ruházza fel a kormányt a válság megoldásához szükséges rendkívüli jogkörökkel. Több nyilvános beszédében is úgy fogalmazott, hogy négyévnyi időre, „egy birodalmi gyűlés alkotmányos mandátumának hosszára” van szüksége ahhoz, hogy „az állam hajóját” a helyes irányba fordítsa.„Geben Sie uns vier Jahre, die verfassungsmäßige Periode eines Reichstages, und dann soll das Land über uns richten. [...] Es ist unmöglich, das Staatsschiff sogleich in den rechten Kurs zu bringen. Dazu bedarf es Zeit. Alles, was ich verlange, sind vier Jahre.“ – Adolf Hitler, 1933. február 1.
A törvény előkészítése