A nyelvpolitika a nyelv tudatos vagy tudományos alapú használata. A fogalom az Amerikai Egyesült Államokból ered, és a „néger” kifejezés használata miatti vitákból (18–19. század) fejlődött ki.
A nyelvhasználat alapjai a társadalomban uralkodó ideológiák. A nyelvi tervezés akkor kerül előtérbe, amikor ezek a politikai, vallási stb. ideológiák változnak. E változások eszközei a vitatott fogalmak megnevezései, mint például a pejoratív „cigány” szó helyett a „roma” használata. A „polgár” szó a rendszerváltás óta használatos mai értelmében; addig „hivatalos” jelentése negatív felhangú volt. A nyelvpolitika egyik fő célja a politikai korrektség. Helyes nyelvhasználattal elkerülhető a nyelvi hibák okozta tettlegesség. Egyik alapvető célja, hogy „nyelvhasználattal ne sértsünk meg senkit”. A korábbi évszázadokban a nyelvhasználatot „szavakkal gyógyításként” is definiálták és a mágiához, illetve ráolvasáshoz hasonlították.
A nyelvpolitika egyik alapvető mozzanata a nyelvi tervezés.
Definíció
Az 1950-es évektől a nyelvpolitikát úgy definiálták, mint politikai eszközökkel végzett nyelvi tervezés. Megjegyzendő, hogy a nyelvpolitika nem azonos a politikai nyelvhasználattal, ugyanis a nyelvpolitika célokat, és stratégiát tartalmaz. A nyelvpolitika újabb fogalmakat hív elő. Ilyen a nyelvi kolonializmus, ami azt jelenti, hogy a meghódított területen terjesztik a hódítók nyelvét; Indiában például az angol nyelv terjesztése volt a fő cél. Ahogy a mondás is tartja, „cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás), ami mára átalakult „cuius regio, eius lingua” (akié a föld, azé a nyelv), ami jól tükrözi a nyelvi kolonializmust is. A nyelvi export lényege, hogy „terjesszük nyelvünket”, vagyis a nyelvek térhódítását jelenti. Első helyen az angol nyelv áll, ezt követi az eszperantó, amelynek Magyarországon, az ELTE BTK-n is volt szakja, valamint amely nyelvet a nyelvi demokrácia értelmében élő nyelvnek tulajdonítottak. A nyelvek elterjedése mindig tükrözi az egykori történelmi birodalmak elterjedését, és több mint 100 évig nyomot hagynak maguk után. Régen például Magyarországon még illett németül tudni. Ebből következik, hogy „ a nyelvi térképek emlékeztetnek a korábbi politikai térképre”. Újabban az anyanyelvnek számos definíciója létezik: elsőként tanult nyelv; az a nyelv, amit az útlevél mutat; vérségi nyelv; önbevallásos nyelv; vélelmezett nyelv. A többnyelvűség (bábeliség) nyelvi hierarchiához vezet. Nagyon sokszínű, termékeny, és folyamatos nyelvváltozásokat eredményez, hajtómotorként is működik. Egyaránt van rá pozitív és negatív példa is, például a magyar-finnugor rokonság kérdése, vagy a magyar-török viszony. A kétnyelvűségről elmondható, hogy ellentétben van a genetikai rokonsággal, amire az imént említett két példa is bizonyíték. Lehet szó bilingvizmusról és félnyelvűségről is, lásd Svédország.
A nyelvpolitikai helyzeteknek olyan tényezői vannak, amelyek előhívják magának a nyelvpolitikának a lehetőségeit. A nyelvpolitikának nincsenek általános alapelvei, minden esetben a látens elvek kerülnek szembe egy másik ország elveivel. Ebben az esetben a következőket kell figyelembe venni, ami miatt nem illeszkednek az elvek: állam (politikai indíttatású; állandóan változik), nemzet (történelmi indíttatású; változik, ami azonban vitatható, például, hogy a vogul nép önálló nemzetet alkot-e), nyelv és terület (mindkettő mozgó kategória, mert hol terjeszkedik, hol csökken, és kölcsönösen hatnak egymásra).
Története
Az első nyelvpolitikai intézkedés Tiberius császár (Kr. u. 69-141) nevéhez köthető, aki Szvetoniusz állítása szerint betiltotta a görög nyelv nyilvános használatát. (Adamik a könyv írásakor végzett kutatómunka során kiderítette, hogy ez az állítás alapvetően félreértésen alapul, mivel maga Tiberius császár jól tudott görögül és a RB többnyelvű volt, a császár csak a szenátusban próbálta kerülni a görög használatát).
Ebből az állításból egy nyelvpolitikai babona keletkezett, ugyanis kiderült, hogy Tiberius császár bár a nyelvi purizmus híve volt, a fent említett eset a következőképpen történt: a szenátusban a görög katonától latinul kértek tanúvallomást, tehát csak maga az egyszeri görög tanúzás volt betiltva, nem a nyelvhasználat. A Római Birodalomban a közlemények latinul voltak, de a helyi nyelveket lehetett használni, többnyelvűség volt jellemző. Kr. u. 476-ig tartózkodtak a nyelvek szabályozásának státuszától. A latin „lingua franca”, vagyis közvetítő nyelv volt, ami a mediterráneumban beszélt nyelvek mellett is jelen volt. Két intézményes nyelv volt: 1. görög, 2. latin, de ezek idővel helyet cseréltek, és a latin lett az első. A Római Birodalom területe 50 nyelvet/kultúrát fogott össze (arámi, görög, latin, héber, stb.), ami a többnyelvűség ellenére is jól működött. Ennek több oka is volt, például, hogy nem tiltották be a hieroglifákat, INRI volt Jézus keresztjén is, a Bibliában héber és görög részek egyaránt voltak, vagy meg lehet említeni Trimáchio lakomáját, ahol az első nyelv a görög, a második a latin nyelv volt, a harmadik pedig vagy oszk, vagy héber nyelv volt, legalábbis Petronius állítása alapján. A Római Birodalom minta lehet ma az Európai Unió számára; akkoriban is voltak intézményes nyelvek, mégsem üldözték a helyi nyelveket.
A nyelvpolitika története felvet egy pár újabb fogalmat is. A poliglosszia belső nyelvi megosztottságot jelent; tovább tagolható diaglosszára (nyelvjárások és köznyelv kapcsolata) és triglosszára (nyelvjárások, köznyelv és szaknyelv kapcsolata). Az interferencia nyelvek közötti áthatás, aminek része a xenizmus (kölcsönzés) és a barbarizmus (idegenszerűségek a nyelvben). A xenizmus fogalmából ered a xenofób szó is, ami idegengyűlölőt jelent. Idetartozik a diszkrimináció (kirekesztés), amikor valaki egy bizonyos nyelvet/nyelvváltozatot elítél, például diszkrimináció, ha egy magyar elítél egy másik magyar annak nyelvhasználata miatt, vagy egy határon túli magyart, szintén a nyelvhasználata miatt. A lingvicizmus nyelvi megbélyegzés, valakin a nyelve alapján történő megbélyegzése. Ebből alakult ki az annullálás (lingvicídium), ami egy másik nyelv kiszorítása, „nyelvészeti fasizmus”, valamint a genocídium (népirtás) fogalom. Ennek ellentéte a nyelvi imperializmus, ami azt jelenti, hogy egyes nyelvek jobban terjednek, mint más nyelvek, lásd például az angol nyelv térhódítása.
A nyelvpolitika kialakulása Magyarországon Mikor az ENSZ deklarálta az emberi jogokat az egyetemes alapokmányban, tévesen azt gondolták, ebből levezethető minden egyéb jog, így egy nyelvközösség jogai is. A '60-as évektől elkezdődtek a nemzetiségi mozgalmak olyan céllal, hogy a nemzetközi szervezetek garantálják a nemzetiségi jogokat.
Úttörő szerepet játszott benne Illyés Gyula – minden európai politikust megelőzve a szocialista Magyarországon írt arról, (alapvetően az erdélyi magyarság érdekében) hogy közösségi jogi szabályozásra lenne szükség a nyelv és kultúra fenntartása érdekében. Írásai mai nap is korszerűek, fontos például a Szellem és erőszak, melyben sürgeti a nemzetiségi nyelvi jogok kialakítását.
A magyar alkotmányban 2011-ig nem volt benne a magyar államnyelv kérdése, államnyelvről nem esett szó, 2011-ben leírták, hogy Magyarország államnyelve a magyar, amely a kisebbségek számára kifogásolható, így ez a lépés lavinát indított el.
A nyelvpolitikai cselekvés A nyelvpolitikai cselekvés beavatkozás a nyelvbe. A leggyakoribb beavatkozás a normalizálás, célja a megértés. A normalizálás egy konvergens nyelvi folyamat: több regionális változat fölött kialakítani egy összekapcsoló-összekötő nyelvi változatot. A világ különböző országaiban ez különböző módon zajlik – valahol az uralkodóház nyelvezete a normalizált változat, van, ahol földrajzi központ, és van, ahol tudatos nyelvi tervezéssel létrehoznak egy normalizált változatot, pl. a hindusztáni Indiában. Nemcsak a normalizálásra, hanem az egyéb nyelvi konfliktusok kezelésére is különféle nyelvpolitikai terveket dolgoznak ki a világban.
2 alaptípusa létezik a nyelvpolitikai cselekvésnek: beavatkozó (cselekvő) és liberális beavatkozó: jogszabályokkal, hatalmi intézkedésekkel próbálnak nyelvi változásokat elérni. A cél a gondokat okozó nyelvi sokféleség csökkentése – pl. államigazgatásban gondot jelentő nyelvi gondok. liberális: nem beavatkozó nyelvpolitika. Egy tanító nyelvpolitika, azt mondja, hogy tűrjük a nyelvi konfliktusokat, értsük meg a másikat, tanuljuk meg egymás nyelvét. Mindkét megoldásnak lehet adott helyzetben értelme, mindkettő lehet jó és rossz is. Egy soknyelvű országban praktikus célból érdemes a cselekvő/beavatkozó politikát alkalmazni, de amellett a liberális nyelvpolitikának a megértő-empatikus magatartásmódját is tanítani érdemes. Folyamatosan mindkettőre szükség van.
A nyelvi tervezés története és szintjei Uriell Weinreich – a nyelvi tervezés kitalálója 1917, majd Einar Haugen folytatja a nyelvi tervezés leírását. Forradalmi lépést Heinz Kloss hoz, aki nyelvpolitikai táblázatában 1969-ben meghatározza a nyelvi tervezés két irányát: státusztervezés és korpusztervezés.
A státusztervezés helyzettervezés, egy külső nyelvi tervezés, a korpusztervezés pedig magával a nyelvtesttel foglalkozik. A nyelvi tervezésnek a külső oldala nyelvpolitikai feladat, a korpusztervezés pedig alkalmazott nyelvészeti feladat.
A státusztervezés elemei: a nyelvek státuszát, jogi helyzetét, oktatását tervezik milyen szinten és milyen nyelven oktassanak (pl. Indiában a tartomány határozza meg az oktatás nyelvét: Orisszában hindi és angol) média nyelvének meghatározása hivatalos nyelv kérdése, mi legyen, legyen-e több?
A korpusztervezés nem politikai feladat, fontos kérdése pl. a nyelvi modernizáció és normalizálás. Feladatai közé tartozik a helyesírásszabályozás és a terminológiai fejlesztés.
Nyelvpolitikai tényezők
Minden nyelvpolitikai tényező korlátozó, és a másik nyelv rovására megy. Ez az adott nyelv számára hátrányt jelent, amely hátrány elvezet a kisebbségek kialakulásához. A nyelvpolitikai helyzeteken belül meg kell különböztetni standard és nem standard nyelveket. A standard nyelv magába foglalja a kiemelt köznyelvet. Beszélhetünk ún. substandard nyelvekről is. Ide tartoznak a nyelvjárások, a szleng típusok. A nyelvjárások mindig identitást fejeznek ki, mai megítélésük azonban elég negatív, mivel a társadalom a média és egyéb más környezeti hatásoknak köszönhetően lenézi a nyelvjárási beszélőket, esetenként bunkó, műveletlen embernek titulálja őket. Ez a hozzáállás állandó feszültséget eredményez. (A nyelvjárás, valamint a nyelvjárási beszélők védelmére több tanulmány is készült, lásd Kiss Jenő munkája). Hasonló megítélést kapnak a szleng típusok is, ugyanis a szlengváltozatokat sokszor elítélik, holott egyes nyelvészek szerint a szlengek akár nyelvészeti „hajtómotorként” is képesek működni. A nyelvpolitikai helyzetek témakörébe tartozik a hátrányos kommunikációjú emberek beszéde; az idegenek (bevándorlók, menekültek) nyelvi lehetőségei, akik magukkal hozzák a multikulturalitást, ami újabb problémákat vet fel (jó példa erre London, ahol 83 nyelv beszélői élnek). Ide tartoznak a vendégmunkások; az állam nélküli nyelvek beszélői, mint a jiddist vagy a cigányt beszélők.
A nyelvi változásoknak alapvetően két egymással ellentétes erejű része van: a konvergencia és a divergencia. A konvergencia az összetartozáson alapul, például a nyelvváltozatok összetartozásán, amikből egy nagy standard nyelv lesz, de ez a folyamat fordítva is lejátszódhat. Például a mai Németország az ún. nyelvjárási reneszánszát éli, mivel a nyelvjárások szerepe és jelenléte sokkal erősebb, mint az egységes köznyelvé. Ez is bizonyíték arra, hogy a nyelvjárások sosem halnak ki, mert a helyi identitás kifejezői, és mint ilyen, az emberi antropológiában gyökeredznek.