jobbra|bélyegkép|350px|A térkép ábrázolja a skandinávok lakta, illetve befolyásuk alatt álló területeket
A viking történelem az Európa északi felén élő főleg skandináv eredetű kereskedők, hajósok és harcosok cselekedeteit mutatja be. Ők a 8. századtól indultak útra rablóportyákra, új területek meghódítására és benépesítésére. Ismert elnevezéseik még a normannok (északi emberek), a russzok és a varégok.
A Skandináviából származó vikingek korának kezdete pontosan meghatározható: az első nagy visszhangot kiváltó támadás a lindisfarne-i kolostor ellen, 793. június 8-án történt.793. június 8. - A „viking kor” kezdete Európában, rubicon.hu A végét már nem lehet egy adott eseményhez kötni, de nagyjából egybeesett a kereszténység felvételének lezárultával, a 11. század végén. Az e két időpont között eltelt három évszázadban a viking harcosok rettegésben tartották egész Nyugat- és Dél-Európát, meghódították Anglia és Írország nagy részét, Normandiában megalapították a hercegséget, a mai Ukrajna és Oroszország területén pedig a Kijevi Rusz államot. Elfoglalták Izlandot, felfedezték és gyarmatosították Grönlandot, és egy rövid időre letelepedtek Észak-Amerikában is.
A vikingek ezen időszakban nagy számban hagyták el szülőföldjüket és szálltak tengerre. Ennek számos tényező állhatott a hátterében. Először a túlnépesedést szokták említeni, aminek forrása a skandinávok között szokásos poligámia, a többnejűség, az ágyasok, szeretők tartása lehetett. Egy apának az adott okot a büszkeségre, ha minél több fiat nemzett. Ennek ellenére a skandinávok erősen ragaszkodtak az elsőszülöttségi rendszerhez, ami szerint mindig a legidősebb fiú a kizárólagos örökös. A többieknek, akik elégedetlenkedtek helyzetükkel, karddal és ravaszsággal kellett hírnevet, vagyont szerezniük, és egy befolyásos szövetségest, aki segíthetett erővel alátámasztani követeléseiket.
A vikingek kirajzásának okai és formái balra|bélyegkép|320px|A gokstadi viking hajó maradványai, Norvégia, Sandefjord
A vikingek a 8. századtól kezdve nagy számban hagyták el szülőföldjüket, és szálltak tengerre. Ennek számos tényező állhatott a hátterében. Először a túlnépesedést szokták említeni, aminek oka a skandinávok között szokásos poligámia, többnejűség, az ágyasok, szeretők tartása lehetett. Egy apának az adott okot a büszkeségre, ha minél több fiút nemzett. Ennek ellenére a skandinávok erősen ragaszkodtak az elsőszülöttségi rendszerhez, ami szerint mindig a legidősebb fiú a kizárólagos örökös. A többieknek, ha elégedetlenek voltak helyzetükkel, karddal és ravaszsággal kellett hírnevet, vagyont szerezniük, és egy befolyásos szövetségest, aki segíthetett erővel alátámasztani követeléseiket.
A legfontosabb ok azonban a kereskedelmi viszonyokban keresendő. A vikingeknek lehetőségük nyílt arra, hogy kiterjesszék befolyásukat az északi kereskedelmi utakra, és azokból nagy jövedelmet biztosíthassanak a maguk számára. Ez hozta magával a másik nagy lehetőséget, amit maradéktalanul ki is használtak: a kalózkodást. A kereskedelemből és a kalózkodásból származó vagyon és befolyás vonzereje a rablóhadjáratok fontos tényezői közé tartozott. De emellett nem szabad elfeledkezni még egy okról: a viking jellemről, amely bátor, halálmegvető, dicsőség- és kalandkereső. Ezek a vonások hatalmas, rettegett harcosokká és veszélyes ellenfelekké tették őket.
A vikingek első megmozdulásai egyéni kalózportyák, felfedező utak voltak, amelyeket általában kisebb rangú törzsfőnökök, nemzetségfők vezettek, s amelyek eredménye a gazdag zsákmány volt. Ezek a kisebb kalandozások az egész korszakra jellemzőek voltak. A magasabb rangú vikingek elsődleges célja a politikai terjeszkedés volt, olyan területek meghódítása, amelyek mind politikailag, mind kereskedelmileg értékesek lehettek. A legnagyobb hadjáratok azonban gyarmatosító szándékkal indultak, főleg dán és norvég részről. A vikingek hatalmukba kerítették Észak-Franciaországot, Angliát és Írország nagy részét, és hosszabb ideig meg is tartották. Ezeket a hadjáratokat legtöbbször nem az uralkodók, hanem magas rangú hadvezérek irányították. A svéd vikingek azonban az új kereskedelmi lehetőségek felkutatásában jeleskedtek, s tevékenységük nem nyugatra, hanem délre, délkeletre irányult.
A vikingek megjelennek az európai történelemben jobbra|bélyegkép|320px|Az osebergi hajó 834-ből Az első viking portya, amelyről feljegyzés maradt fenn, 793 júniusában történt, és egy kis northumbriai sziget, Lindisfarne felé irányult, amelyen egy évszázaddal korábban Szent Cuthbert püspök élt és dolgozott. A norvég vikingek kifosztották és felgyújtották a kolostort, lemészárolták a szerzetesek nagy részét. A tett nagy visszhangot váltott ki Angliában, a kortársak Isten büntetését látták benne. A lindisfarne-i támadásnak állít emléket az a kő, amelyet angol régészek találtak, s amelyen talán egy túlélő szerzetes örökítette meg a vikingek fosztogatását. A kő egyik oldalára keresztény szimbólumokat véstek, a másik oldalán pedig kardokkal, csatabárdokkal hadonászó, idegen módra öltözött támadókat ábrázoltak.
A 8. század végén és a 9. század elején egyre több ilyen támadás volt. A norvégok ekkor már valószínűleg gyarmatosították a Skócia partjainál található lakatlan szigeteket, és portyáikat innen indították. A lindisfarne-i pusztítás s az azt követő hasonló esetek figyelmeztető jelek voltak egész Nyugat-Európa számára.
A svéd vikingek (varégok) Svédország svéd neve, Sverige az óészaki Svíariki (Svía országa) névből ered. A svéd vikingeket a korabeli szláv és görög források varégoknak (óészaki nyelven: væringjar, német nyelven Waräger, görög nyelven: Βάραγγοι vagy Βαριάγοι, ószláv nyelven: Вар`яже, Вар`язі) nevezték. Az óskandináv vaeringar harcos kereskedő közösséget, a görög varangos bizánci szolgálatban álló skandináv harcost jelentett, a két változat nyilvánvalóan összefügg.
A varégok, a svéd vikingek terjeszkedési irányát Svédország földrajzi helyzete határozta meg. Kiindulópontjai Uppland és Gotland voltak. A 9. században innen terjeszkedtek Észtország, Lettország területe, valamint a Ladoga-tó és az Onyega-tó felé. Először a Ladoga-tó partján telepedhettek le. Innen jutottak tovább a keleti szlávok (köztük az oroszok ősei) vidékére. Itt először kereskedelmi telepeket alapítottak, majd a szláv őslakókat katonailag is leigázták, később a szláv népességbe olvadtak, asszimilálódtak. Szomszédságukban (a mai Oroszország területén) akkor két nagy állam terült el, a volgai bolgároké és a kazároké (Kazár Kaganátus). balra|320px|bélyegkép|Nicholas Roerich: Folyóról folyóra, a varég kereskedők a Volgán, a Donon, a Dnyeperen és mellékfolyóikon hajóztak dél felé A varégok – vagy ahogyan a bizánci és arab források nevezték őket, a ruszok – elsődleges célja eleinte nem a gyarmatosítás, hanem a kereskedelmi lehetőségek felkutatása, új piacok szerzése, és vásárhelyek, kereskedelmi utak létrehozása volt. A korabeli leírások szerint a megszerzett területeken nem is foglalkoztak mezőgazdasággal, a földművelésben csak az őslakók vettek részt.
A varég kereskedők terjeszkedésében nem a tenger, hanem a belföldi víziutak játszottak meghatározó szerepet. A nagy folyókon (Volga, Don, Dnyeper) hajóztak dél felé, így eljutottak a Fekete-tenger vidékén élő népekhez, és például az etelközi magyarokkal is kereskedelmi kapcsolatokat folytattak. Végül olyan messzire hatoltak, hogy kijutottak a Földközi-tengerre és 860-ban megtámadták a Bizánci Birodalmat. A 9. század végére a varég befolyás fontos tényezővé vált a kelet-európai kereskedelemben, hiszen a fontos víziutakon, köztük a Volgán és a Dnyeperen elsősorban az ő hajóik szállították az árukat. A volgai út később vesztett fontosságából, a kereskedelem súlypontja áthelyeződött a Fekete-tenger és Bizánc felé.
A források szerint ebben az időben a bizánci császárok testőrségét viking harcosok alkották, akik hűségesküt tettek neki. Nem csak a császárok hálószobáit, de azok kincstárait, közelebbi kísérőit is ők védték, de más egyéb feladatokat is elláttak, például börtönök felügyelete, szertartások, összeesküvők kiiktatása, kémkedés.
bélyegkép|Egy pireuszi oroszlán szobor, melyen ma is jól láthatóak a rúnaírások. A rúnákat rusz viking zsoldosok vésték a szoborba Bizáncban (Kelet-Római Birodalom). A szobor ma Velence egyik terén látható.
A varég gárda ismert volt arról, hogy elsősorban észak-európai, túlnyomórészt svédekből, valamint a Rusz területén élt varégekből, de kisebb részben dánokból, norvégokból, majd később angolszászokból is állt.
Az évszázadok során sok varég zsoldos fordult meg Bizáncon kívüli, távolabbi helyeken, így például harcoltak Szicíliában, Észak-Afrikában, Normandiában is.
Ismertek voltak hűségükről, becsületükről, erejükről és szívósságukról. Egyes történészek szerint bal fülükben rubin fülbevalót viseltek.
Egyik legismertebb tagja volt Harald Hardrada, a későbbi III. Harald norvég király.
A varég gárdát a bizánciak csak a legkritikusabb pillanatokban, illetve a leghevesebb harcokban használták.
A kortárs bizánci krónikások rémülettel és lenyűgözéssel írtak róluk: "a skandinávok megjelenésükben és felszereltségükben is ijesztőek voltak, vakmerő dühvel támadtak, és nem törődtek sem a vérveszteséggel, sem a sebeikkel". A leírás valószínűleg a berserkerekre vonatkozik, mivel állítólag ez a transzállapot emberfeletti erőt és fájdalomérzetet adott nekik. Amikor a bizánci császár meghalt, a varégeknek egyedülálló joguk volt a császári kincstárba belépéshez, így annyi aranyat, ezüstöt és drágaköveket elvittek, amennyit csak tudtak.
Ez a kiváltság lehetővé tette sok varég testőr számára, hogy gazdag férfiként térjen haza, ami még több skandinávot ösztönzött arra, hogy jelentkezzenek a gárdába Miklagarðrban (svédül = Miklagård = 'A nagy város', azaz Konstantinápoly).
A Nyesztor-féle Őskrónika szerint a 9. század második felében a Novgorod körül élő szláv törzsek a közöttük levő folytonos harcok miatt elhatározták, hogy követséget indítanak egy tengerentúli fejedelemhez azzal, hogy „Földünk hatalmas és gazdag, de nincs közöttünk rend. …Jertek, uralkodjatok rajtunk.” A követek hívására három testvér indult el Skandináviából a kíséretükkel: Rurik, Szineusz és Truvor. Közülük a legidősebb, Rurik, Novgorod fejedelme lesz, és dinasztiája fennmarad a 17. század elejéig. Másik két testvére, és kíséretének két tagja, Aszkold és Dir is fejedelemséget alapít. Az Őskrónika idézett sorai a „vikingek behívásáról” a 18. századtól többször nagy vitákat gerjesztettek az orosz történelem e korszakáról: olyannyira, hogy többen utólagos betoldásnak nyilvánították, sőt: I. Erzsébet orosz cárnő (1741-1762) és Sztálin hatalmi szóval döntötték el a vitákat a „vikingek behívásának” történetét tagadva.Mihail Heller: Orosz történelem, I. kötet: Az Orosz Birodalom története; Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 17-18. oldal
A 10. század végén létrehozták a Rusz államot, amelynek fővárosa Novgorod volt, déli felének központja pedig Kijev lett. 965-ben a novgorodi herceg a két fia között felosztotta országát, Vlagyimirnak (Valdemár) adta Novgorodot, Jaropolk pedig Kijevet kapta. Apjuk halála után Vlagyimir megtámadta és megölte fivérét, és újra egyesítette az országot. Ekkor lett a főváros Kijev, az ország új neve pedig Kijevi Rusz. Vlagyimir felvette a kereszténységet, halála után, 1015-ben szentté avatták. A Kijevi Rusz keresztény nyugatorosz állammá vált, egyre inkább elszlávosodott, és erős bizánci hatás alá került. Később a kunok betörése és a kereskedelmi utak fokozatos nyugatra tolódása miatt a nyugatorosz állam jelentősen meggyengült. A viking kor végén a Kijevi Rusz városai végleg szláv jellegűek lettek, és a varég befolyás a történelem lezárt fejezetei közé került. bélyegkép|A későbbi Kijevi Rusz fejedelemségei (I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem halála után 1054-ben). (a háttértérkép egy modern európai térkép, amely a jelenlegi országhatárokat mutatja, valamint modern mesterséges vízi utakat és víztározókat Oroszországban)