A Sumter-erőd ostroma 1861. április 12–14. között zajlott. A Dél-Karolina állambeli Charleston kikötőjében álló Sumter-erődöt az Amerikai Konföderációs Államok hadereje ostromolta meg és foglalta el. Ez volt az amerikai polgárháború első fegyveres ütközete. A erődöt védő északiak kétnapi tűzharc után megadták magukat.
1860–61 fordulóján hét déli állam deklarálta függetlenségét az Amerikai Egyesült Államoktól. Az első, Dél-Karolina azt követelte, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadereje hagyja el a Charleston-öbölben épített katonai létesítményeit. 1860. december 26-án Robert Anderson őrnagy titokban átvezényelte a parancsnoksága alá tartozó 85 katonát az ekkora erővel szinte védhetetlen Moultrie-erődből az öbölbe épített Sumter-erődbe, amely jelentős tűzerejével ellenőrizhette a hajóforgalmat. James Buchanan elnök 1861. január 9-én erősítést és utánpótlást küldött Andersonnak a Star of the West hajóval, de azt a dél-karolinai hatóságok figyelmeztető lövésekkel elzavarták. Ezután megszálltak a Sumter-erőd kivételével minden szövetségi létesítményt és területet Charleston környékén.
1861 első hónapjaiban a helyzet már ostromállapotra emlékeztetett. Márciusban P. G. T. Beauregard dandártábornokot, a Konföderáció frissen felállított haderejének első tábornokát nevezték ki parancsnoknak, aki előkészítette a támadást és az erődre irányította a rendelkezésre álló összes tüzérségi eszközüket. Az erőd tüzérsége is jelentős tűzerőt képviselt, de a kis létszámú unionisták készletei fogytán voltak.
A Sumter-erőd megtartásához szükséges hadfelszerelés eljuttatása vált az újonnan beiktatott elnök, Abraham Lincoln kabinetjének első igazi válsághelyzetévé. Lincoln közölte a továbbra is az Egyesült Államok részének tekintett Dél-Karolina kormányzójával (Francis W. Pickensszel), hogy hajón utánpótlást küld a védőknek, erre azonban a Konföderáció azonnali elhagyására felszólító ultimátummal válaszolt. Anderson őrnagy nem adta fel az erődöt. Április 12-én hajnali 4:30-kor a konföderációs ágyúk az öböl különböző pontjairól tüzet nyitottak. Ezt az erőd viszonozta, de az első pillanattól súlyos hátrányban volt, így 34 órával később Anderson mégis beleegyezett a szabad elvonulásba. A tűzharcban egyik fél sem vesztett egyetlen embert sem, a megadási ceremónián azonban egy ágyú felrobbant, és az ekkor szerzett sérüléseibe két északi katona belehalt.
Az ostrom az északi és a déli közvéleményben is megerősítette a háborús hangulatot. Lincoln önkéntest szólított fegyverbe az általa lázadásnak interpretált esemény leverésére. Erre további négy állam lépett ki az Unióból, és megkezdődött az amerikai polgárháború.
Az események történelmi háttere Az elszakadás 1860. december 20-án, nem sokkal Lincoln választási győzelmét követően Dél-Karolina elfogadta azt a rendeletet, mely kinyilvánította az Amerikai Egyesült Államoktól történő elszakadást, létrehozva a Konföderáció elődjét, a Dél-karolinai Köztársaságot. 1861 februárjára további hat déli állam tett hasonló nyilatkozatot, így február 7-én közösen elfogadták az Amerikai Konföderációs Államok ideiglenes alkotmányát. Ideiglenes fővárosukat az Alabama állambeli Montgomeryben rendezték be. A februári béketárgyalás Washingtonban nem tudta megoldani a válságot. Nyolc rabszolgatartó állam azonban,Nevezetesen Missouri, Arkansas, Kentucky, Tennessee, Maryland, Delaware, Virginia és Észak-Karolina. elutasította a Konföderációhoz történő csatlakozást.
Az unióból kivált államok számos határaikon belüli szövetségi tulajdont, úgy mint épületeket, fegyverraktárakat és erődítményeket vettek birtokba. James Buchanan elnök tiltakozott ez ellen, de nem intézett katonai válaszlépéseket. Az aggasztotta, hogy egy nyílt katonai beavatkozás elszakadásra késztetheti az unióban maradt határállamokat. Nyilatkozata szerint a tagállamoknak nem volt alkotmányos joga az elszakadásra, de olyan alkotmányos felhatalmazást sem talált, melynek alapján azt jogi eszközökkel megakadályozhatta volna.
Charlestoni erődök bélyegkép|jobbra|400px|A charlestoni kikötő térképe; vörössel a konföderációs erődök és tüzérségi állások vannak feltüntetve. A charlestoni öbölben számos erődöt építettek, köztük a Sumter-erődöt és Moultrie-erődöt, melyeket nem Dél-Karolina irányított, hanem szövetségi felügyelet alatt álltak. A Sullivan Islanden épült Moultrie volt a legrégebbi, mely 1776 óta a környéken állomásozó haderő helyőrség-parancsnoksága volt. Feladatánál fogva a kikötő védelmére lett kialakítva, így a szárazföld felől elhanyagolható volt a védettsége. A kialakuló krízis során a charlestoni újságok arról tudósítottak, hogy falai az alatta levő homokdűnékről kényelmesen megmászhatóak. Mikor a helyőrség megkezdte ellapátolni a homokot, az újságok tiltakoztak ellene.
A növekvő országos politikai feszültség miatt Robert Andersont, az 1. tüzérezred őrnagyát 1860 őszén nevezték ki Charlestonba a helyőrség parancsnokának. Kentuckyból származott és Winfield Scott vezénylő tábornok pártfogoltjának számított, s emiatt azt gondolták, hogy elődjénél, a nyugalmazás felé közelgő John L. Gardner ezredesnél keményebben fog fellépni egy esetleges krízis esetén. Anderson korábban már szolgált a Moultrie-erődben, apja pedig egyike volt az akkor még Sullivan nevű erőd védőinek az amerikai függetlenségi háború alatt. Az ősz folyamán Dél-Karolina vezetése egyaránt elkerülhetetlennek tartotta az elszakadást és a kikötőbeli szövetségi tulajdon kisajátítását. A válság mélyülésével az erőd környékén kialakuló helyzet egyre jobban emlékeztetett egy ostromra, egészen odáig menően, hogy a dél-karolinai hatóságok őrhajókat rendeltek ki a helyőrségi csapatmozgások megfigyelésére és erőszakkal fenyegettek, amikor negyven kézifegyvert átszállítottak a szövetségi hadianyagraktárból az egyik erődbe.
A Moultrie-erőddel ellentétben a Sumter-erőd megbéníthatta a charlestoni kikötő forgalmát és befejezése után egyike lett volna a világ legerősebb ilyen jellegű katonai létesítményeinek. 1860 őszén a befejezés már a küszöbön állt. Az erődben egy katona szolgált a világítótorony őre, akinek egy kisebb civil munkásbrigád szolgáltatott társaságot. Buchanan elnök ígéretet tett a dél-karolinai kormányzónak, hogy nem hajt végre szövetségi csapatmozgásokat és nem küld további erősítéseket a térségbe, ha a dél-karolinaiak sem zaklatják a katonákat és békén hagyják a maradék szövetségi katonai tulajdont. Erről azonban külön az egységparancsnokokat nem értesítették. 1860. december 26-án éjjel, Dél-Karolina elszakadása után hat nappal, Anderson őrnagy saját hatáskörében úgy döntött, hogy katonái elhagyják a nehezen védhető Moultrie-erődöt. Az ott lévő ágyúkat megrongálták, használhatatlanná tették és a sötétség leple alatt hajókon átkeltek a Sumter-erődbe.
Buchanan elnök és a Star of the West kereskedőhajó bélyegkép|jobbra|180px|Robert Anderson őrnagy, az erőd parancsnoka bélyegkép|jobbra|180px|P. G. T. Beauregard dandártábornok, a déliek parancsnoka
A dél-karolinai hatóságok Anderson átvonulását szószegésnek tekintették. Francis W. Pickens kormányzó bízott Buchanan korábbi ígéretében, hogy a Sumter-erődöt nem tölti fel őrséggel és ez kínos politikai helyzetnek bizonyult. Valójában Buchanan a korábbi politikai és diplomata gyakorlatát is latba vetve bonyolult nyelvezettel arra tett ígéretet, hogy nem fogja "azonnal" birtokba venni azt. Anderson őrnagy szemszögéből nem minősült csapatmozgásnak egyik parancsnoksága alatt levő erődből a másikba átmenni. Ő mindössze a hadügyminisztériumtól Don Carlos Buell őrnagy vezérkari szárnysegédjétől december 11-én kapott kapott utasítás szerint járt el, melyet egyébként maga John B. Floyd hadügyminiszter is jóváhagyott az alábbiak szerint:
Pickens kormányzó ezért elrendelte, hogy minden egyéb szövetségi támaszpontot foglaljanak el a Sumter-erőd kivételével. Az állami milícia sietve elfoglalta a Moultrie-erődöt (56 ágyút zsákmányolva), a James Islanden épült Johnson-erődöt és a Morris Islandre telepített ágyúüteget. December 27-én egy 150 fős egység vérontás nélkül elfoglalta az unionista fennhatóság alatt álló charlestoni öbölben a városhoz közel fekvő Castle Pinckney erődöt, 24 ágyút, valamint további tarackokat is zsákmányolva. December 30-án a szövetségi hadianyagraktár került sorra Charlestonban, melyből a milícia puskát zsákmányolt. A Konföderáció gyorsan megjavította Moultrie-erődöt és új ütegállások tucatjaival, valamint védelmi állások létesítésével erősítette meg a charlestoni kikötő környékét, beleértve az úszódokkra szerelt charlestoni mobil üteget is.Detzer, 131–36. o.; Eicher, Longest Night 35. o.; Burton, 12–16. o. szerint a hadianyagraktár muskétát, 3400 modern lőfegyvert, több mint 1000 revolvert és néhány ágyút tartalmazott, utóbbiak közt pár 24 fontos tábori löveg is akadt.
Buchanan elnököt meglepte és megijesztette is egyben Anderson Sumter-erődbe történt áttelepülése, de ő nem tudott azokról az utasításokról, melyeket katonai feletteseitől kapott. Ennek ellenére elutasította Pickens abbéli követelését, hogy ürítse ki a charlestoni öblöt. Mivel az északiak készletei fogyóban voltak, Buchanan engedélyezte hogy ellássák őket új ellátmánnyal, kézifegyverekkel és további 200 fő katonasággal növelte volna az ottani létszámot. Eredetileg a haditengerészet USS Brooklyn nevű szlupját akarták kirendelni az utánpótlás szállítására, de mikor megtudták, hogy Dél-Karolina a hajózási útvonalat roncsokkal torlaszolta el, aggódni kezdtek, hogy a Brooklyn túl mély merülésű ahhoz, hogy áthaladhasson. Ehelyett egy fegyverzet nélküli kereskedőhajót, a Star of the West-et rakodták meg, remélve, hogy ez kevésbé fog provokatívnak tűnni Dél-Karolina számára. Amint a Star of the West 1861. január 9-én megközelítette a kikötő bejáratát, a Morris Island tüzérsége lövéseket adott le rá. Fort Moultrie ágyúi is lőni kezdtek, így a Star of the West visszafordulni kényszerült. Anderson őrnagy az ágyúdörgés hallatára betöltötte saját ágyúit, de mivel az ellátására indult műveletről a titkosság megőrzése végett nem informálták, ezért nem akarta a fegyveres összeütközést kiprovokálni.
1861. január 31-én kézbesített levelében Pickens Buchanantől a Sumter-erőd feladását követelte, mivel "megítélésem szerint birtoklása nem esik egybe Dél-Karolina államának biztonságával és méltóságával".
Katonai előkészületek 1860-61 telén az erőd helyzete válságosra fordult, mivel készleteik és a fűtőanyaguk is fogyóban voltak. A védők mindezek ellenére teljes erejükből igyekeztek befejezni a védművek kiépítését. A Sumter-erődöt eredetileg 135 ágyú befogadására tervezték, melyet 650 fős legénység és tisztikar működtetett volna, de az építés számos csúszást szenvedett és menet közben a biztosított költségvetést is csökkentették. Anderson parancsnoksága alá tartozó védők létszáma 85 fő volt, melyet két kisebb tüzérütegbe szervezett. Az E üteg Abner Doubleday százados, a H-t Truman Seymour százados vezette. Rajtuk és az őrnagyon kívül mindössze hat másik tiszt volt jelen: az orvos, két főhadnagy, egy hadnagy és két hadmérnök, akik a charleston környéki erődök építési munkálatait irányították, de ők washingtoni központjuknak engedelmeskedtek, nem voltak közvetlenül Andersonnak alárendelve. Az állomány további része 68 altisztből és legénységi állományú katonából állt, valamint az erődben volt 8 katonazenész és 43 fizikai munkás is.
bélyegkép|jobbra|300px|A Sumter-erőd az ostrom előtt
Áprilisra az északiak 60 ágyút tudtak felkészíteni a harcra, de mind egyszerre történő működtetéséhez nem rendelkeztek elegendő személyi állománnyal. Az erőd három emeletnyi beépített ágyúállással rendelkezett. A második emelet üres volt, az ágyúk többsége a felső emeleten és a falak által közrefogott udvaron volt elhelyezve. A védők szerencsétlenségére az erőd eredeti feladata a kikötő védelme volt és emiatt úgy tervezték, hogy a lövegek többsége az Atlanti-óceán felé nézett, egy a tengerről érkező fenyegetés elhárítására. Az öböltérség felől érkező ágyútűz, vagy gyalogság által végrehajtott partraszállás ellen vajmi kevés védelmet nyújtott.