bélyegkép|jobbra|250px|Erdélyi szász régiók1. Királyföld (Königsboden)2. Barcaság (Burzenland)3. Beszterce-vidék (Nösnerland) bélyegkép|350px|Németek lakta területek Romániában 1918-ban (a mai romániai megyékre kivetítve; a térkép a bánáti és szatmári németeket is feltünteti) bélyegkép|250px|Aldorfi szász jegyespár, 1874. bélyegkép|250px|Asszonyfalva, erődtemplom bélyegkép|250px|Brassó főtere bélyegkép|250px|Brassó, Fekete templom bélyegkép|250px|Fenyőfalva, erődtemplom bélyegkép|250px|Jakabfalva, erődtemplom bélyegkép|250px|Medgyes belvárosa bélyegkép|250px|Nagyszeben, Brukenthal-palota bélyegkép|250px|Nagyszeben, a Fazekasok tornya bélyegkép|250px|Nemes, erődtemplom bélyegkép|250px|Segesvár óvárosa bélyegkép|250px|Szászdálya, erődtemplom bélyegkép|250px|Szentágota, erődtemplom Az erdélyi szászok (németül Siebenbürger Sachsen) német anyanyelvű kisebbség Romániában, Erdélyben. Míg 1910-ben még 250 000 volt az erdélyi szászok száma, 2004-re már csak 15 000-en maradtak, és számuk jelenleg is csökken. A többségük 1945 után Németországba vándorolt, egy részüket pedig Nicolae Ceaușescu árusította ki a Német Szövetségi Köztársaságnak 1969-1989 között. A szülőföldjükön maradottak átlagéletkora 69 év körül van.
Elődeik a Német-római Birodalom nyugati területéről származnak, mely távol esik a mai Szászország tartománytól. A népnevük ellenére az ottani szászokhoz tehát nincs közük. (Viszont van közük a mai Alsó-Szászország Niedersachsen tartomány területéhez.) Eredetileg nem is szászoknak hívták őket: egy 1191-ből származó oklevélben az Ecclesia Theotonicarum Ultrasilvanorum, egy 1192-es keltezésűben pedig omnes Flandrenses megnevezés szerepel. A szász, azaz saxones elnevezésük első ízben 1206-ban jelent meg. Egyes szerzők szerint a magyar kancelláriai iratok szásznak neveztek mindenkit, aki megkapta a szász bányászok által kialkudott privilégiumokat, függetlenül attól, hogy melyik tartományban éltek. Eredetileg a megnevezés tehát nem származást, hanem egy kiváltságot, jogi helyzetet jelölt. Egy másik elmélet szerint IV. Béla a tatárjárás után szászföldi telepeseket hívott az eredeti frankok pótlására, és innen származik az elnevezés.
Történet Árpád-kor A szász telepesek első hulláma 1150 körül (a Brassói falikrónika szerint 1143-ban) érkezett Erdélybe, amikor II. Géza magyar király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett. Erre alapvetően a Bizánci Birodalom I. Mánuel alatt kezdett expanzív politikája adott okot, noha Géza nem érte meg az első betörést (1166). 1186-ban a királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából „de alienis hospitibus […] de Ultrasylvas XV milia marcarum”.
A keresztes háborúk során Magyarországon átvonuló hadak a magyarságot megismertették a páncélos lovagsággal, a nehézlovas harcmodorral, de ez a székelyek között nem terjedt el, ők alapvetően könnyűlovas harcosok maradtak. Ez a harcmodor a szintén könnyűlovas besenyők és kunok betöréseivel szemben még megállta a helyét, de a reguláris bizánci hadsereggel szemben már nem. Emellett, a magyar királyságnak elemi érdeke volt egy várakból álló védővonal kiépítése a déli határokon, és a székelyek erre a feladatra szintén nem feleltek meg, mert nem rendelkeztek várépítési tapasztalattal és mesterségbeli tudással. Ezek az okok magyarázzák, hogy miért döntöttek a magyar királyok a várépítéshez és mesterségekhez értő nyugati telepesek behozatala mellett.
Az Andreanum tudósít arról, hogy Géza a telepeseket egy elhagyatott („deserta”) területre telepítette, de ez csak részben igaz, mert a déli határsávon már a székelyek éltek (akiktől a szászok a helyneveket átvették: Szászkézd, Szászorbó, Szászsepsi stb.), így őket északkeletebbre kellett telepíteni. A német telepesek ekkor alapították meg Nagyszebent – amelynek német neve az alapító nemes (geréb) nevét őrzi: Hermannstadt –, és körvonalazódott az Olt völgyében a később Altland névvel illetett központi terület, mely mindig is kitüntetett szerepet játszott a szászság történetében, bár a Szászföld (Királyföld) határai később kitolódtak.
A nyelvészeti bizonyítékok alapján Rajna és Mosel vidékéről származó eredeti szászság részben közrendű parasztokból, részben lovagokból állt (nevük saját német Gräf megjelölésükből gerébbé magyarosodott). A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a gerébek ütőképes haderőt biztosítottak a Magyar Királyság számára, melyért cserébe a király a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított. A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak (a lucrum camerae-t is megválthatták), maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt nagyszebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek.
A szászok közösen birtokolták a Szászföldet, és a gerébek is adóztak, így aztán nem alakult ki a hagyományos nemesi és jobbágyi réteg körükben. Ennek ellenére a gerébek az Árpád-korban és a 14. század első felében vezető szerepet töltöttek be, mivel a bírói és rendfenntartói tisztségért cserébe többletjövedelmeket kaptak (bírságok egy része, malomjogok stb.), amelyeket igyekeztek továbbörökíteni. Emellett többen magyar nemesi státuszt is kaptak, amit Szászföldön kívüli birtokszerzéssel érhettek el.
A II. Géza korában megindult telepeshullám a kedvező feltételek hatására nem állt le, mind több németajkú család érkezett a mai Nyugat-Németország és Belgium területéről, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A szászság történetében fontos időszak a Német Lovagrend rövid, ám dicstelen barcasági tartózkodása, ugyanis amikor II. András a kiűzésükről döntött, előzőleg átszervezte a környékbeli határsávot.
A székelységet végleg a Felső-háromszéki-medence területére telepítette, az elhagyott vidékeket pedig az ekkor egységesített Szászföldhöz csatolta. A szászság jogi egységének megteremtését az Andreanum című 1224-es királyi oklevél véglegesítette. Ugyanekkor, felettes szervként megszervezték a szebeni ispánságot.
Az Andreanum szabályozta a szászok katonaállítási kötelezettségét, és megerősítette adókedvezményeiket. Ekkor – feltehetően a német lovagoktól látott példán okulva – a szászok kiharcolták, hogy egyes településeik vásártartási és árumegállítási jogot kapjanak, ami elővetítette az addig zömmel paraszti népesség városias jövőjét.
A tatárjárás nagy pusztítást hozott a szászok vidékére, azonban a 13. század folyamán egyre újabb telepesek biztosították a viszonylag gyors rendezést. Az Árpád-kor végén számos előkelőséggel kerültek összetűzésbe (1277-ben például a gyulafehérvári püspökkel vitában álló szászok a hívekre gyújtották a gyulafehérvári székesegyházat), majd a teljhatalmú Kán László vajda kénye-kedve szerint bánt velük, ahogy a székelyekkel is.
1310–1526 Az Anjou-korban kezdődött meg a Szászföld rohamos városiasodása, illetve a távolsági kereskedő és kézműves polgárság megjelenése, amely végül domináns eleme lett a szászságnak, kiszorítva a gerébi réteget a vezetésből. A városfejlődést különféle privilégiumok segítették: Beszterce (1368), Brassó (1369) és Nagyszeben (1378) Nagy Lajostól kapott árumegállító jogot, amellyel kiaknázhatták Havasalföld és Moldva, illetve a rajtuk keresztül is zajló levantei kereskedelem előnyeit. Egyúttal a céheket is szabályozták (1376). A városokban és környékükön hamarosan a kereskedők zárttá váló patríciusrétege vette át a vezetést, amely ellen az iparosok a 15. századtól kezdve igyekeztek saját érdekeiket is érvényesíteni; ennek jegyében alakultak meg 1495-ben a Kolozsváron már működő százas testület mintájára a Hundertmannschaftok, amelyek azonban patríciusi befolyás alatt maradtak.
1437-től kezdve a szászföldi szászok részesévé váltak az erdélyi rendek (magyar nemesség, székelyek és szászok) uniójának. Az I. unió a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés ellenében jött létre (kápolnai eskü), amelyet 1438-ban Tordán megerősítettek. A szervezkedés a belső és külső (török) fenyegetések miatt tovább fejlődött, hivatalosan ugyan már az elején az Erdélyt fenyegető oszmán és tatár veszély ellen kötötték, valójában a felkelő magyar és román parasztok voltak az unió célpontja. 1458-ban a rendek megkötötték II. uniójukat, amely elsősorban Mátyás és még inkább a Besztercét családjának grófságként megszerző Szilágyi Mihály ellen irányult. 1467-ben a jogaikat féltő erdélyiek megkötötték a III. uniót, és Farnasi Veres Benedek vezetésével fellázadtak, de Mátyás király csapatai gyorsan leverték a mozgalmat. A IV. unió a saját bíráskodás megszerzése érdekében alakult meg 1505-ben, mivel a vajda egyúttal országbírói tisztet is viselt, és nem tartózkodott elég ideig a tartományában.
A király támogatta az erdélyi szászságot, és az a törekvése, hogy a Szászföldet egységes privilegizált területként kezelje az egyszerűbb adminisztráció érdekében, találkozott a helyiek elképzeléseivel. 1464-ben Nagyszeben maga választhatta a királybíróját, majd a szebeni tartomány hét széke is megkapta ezt a jogot (1469). Az 1470. február 21-én íródott latin nyelvű dokumentumban a király az erdélyi szászoknak biztosított szabadságjogok tiszteletben tartására kérte az erdélyi vajdát (ezt a tisztséget abban az évben ketten is betöltötték: Monoszlói Csupor Miklós és Dengelegi Pongrác János is egyszerre volt vajda volt).Váratlan felfedezés: megtalálták Mátyás király 130 éve elveszettnek hitt levelét. Hirado.hu. 2025. jún. 12. A szász „universitas” kialakulása a szászok részéről Thomas Altenberger érdeme; 1485-ben első alkalommal adott ki oklevelet a szászság ilyen név alatt. A folyamat lezárulása 1486-ban következett be, amikor a király megerősítette az Andreanumot, és a szebeniről kiterjesztette a többi szász székre, illetve a brassói és besztercei vidékekre, ezáltal a szászság valóban jogilag egységessé vált. Az egységes universitas vezetése az ún. „szász gróf” feladata volt, amely címet gyakorlatilag Nagyszeben polgármestere viselte. Az Andreanumon, illetve ennek a későbbi megerősítésein alapuló szász jogszokásokat Matthias Fronius foglalta írásba Statuta oder eygen Landrecht (1583) című könyvében, amely magyar nyelven szász jogkönyv néven ismeretes.
A már eddig is súlyponti szerepű három nagy város, Szeben, Brassó és Beszterce tovább növelte befolyását a 15. század második felében. Mátyás 1474-ben feloszlatta a szebeni prépostságot, melynek birtokait a város szerezte meg. Brassó 1498-ban lett Törcsvár birtokosa, Besztercének pedig Radna került a birtokába.
Ezzel egy időben gazdasági változás állt be. A 15. század közepétől mindinkább a román fejedelemségek kereskedői kezébe csúszott át a távolsági kereskedelem, a szászok mindinkább arra szorítkoztak, hogy Erdélyen belül terjesszék az importált árut, illetve továbbítsák azt elsősorban Nagyváradra, ahol főként kassai kereskedők vették át, majd az itt szerzett termékeket saját piacaikon eladták a román kalmároknak.
Az 1475-ben vívott kenyérmezői csatában a törökök felett aratott nagy győzelemhez a szászok is tevékenyen hozzájárultak.
1526–1918 Az 1526-os mohácsi vész után harc kezdődött a magyar királyi koronáért az erdélyi vajda, Szapolyai János és az osztrák főherceg, Habsburg Ferdinánd között. Az erdélyi szászok a Habsburgok mellé álltak, annak ellenére, hogy a Habsburgokat pártoló délvidéki szerbek Cserni Jován vezetésével szász területeket dúltak fel, és a szász katonaság végig harcolt ellenük. Később belenyugodtak abba, hogy Erdély nem került Habsburg uralom alá.
A 17. században az Erdélyi Fejedelemség létrejötte után a székelyek, a magyar nemesség és a szászok szövetségre léptek (Unio trium nationum) a török hódítók ellen. A szászok kiépítettek egy egész Európában egyedülálló templomerőd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság a templomerődben talált menedéket. A szászok városainak gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról kapta: Bistritz Beszterce Broos Szászváros Hermannstadt Nagyszeben Klausenburg Kolozsvár Kronstadt Brassó Mühlbach Szászsebes