Kína és az Egyesült Államok kapcsolatai a 21. század elején – jelentős és változatos történelmi múlt után – a világ két legerősebb gazdaságú országa, az Amerikai Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság közötti kapcsolatokat jelentik, így hatalmas befolyással vannak az egész világ gazdasági és politikai helyzetére.

A két ország összehasonlító adatai a 21. század elején Kínai Népköztársaság Egyesült Államok Lakosság 1.368.260.000 (2015 februári becslés) 320.415.000 Népesség növekedési üteme 0,44% (2014 est.) 0,77% (2014 est.)A városi lakosság aránya50,6% (2011)82,4% (2011) Terület 9.596.961 km² 9.857.306 km² Népsűrűség 144/km² 34,2/km² Főváros Washington, D.C. Legnagyobb város – 24.150.000 New York – 8.405.837 Kormányzat pártállami szocialista ország föderális, elnöki rendszerű parlamenti demokrácia Első vezető George Washington Elnök 2015-ben Barack Obama Fő nyelvek kínai angolspanyol Fő vallások Kína hivatalosan ateista állam52,2% felekezet nélküli21,9% népi vallások18,2% buddhista5,1% keresztény1,8% iszlám < 0,1% hinduhttps://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/ch.htm < 1% zsidó 0,7% más (köztük taoista) 53,1% protestáns keresztény23,9% római katolikus16,1% felekezet vagy vallás nélküli1,7% zsidó1,7% mormon1,6% más keresztény7% buddhista.6% iszlám 2,5% más Etnikai csoportok 91,6% han kínai56 elismert kisebbség 62,6% fehérhttp://www.census.gov/quickfacts/table/PST045213/00#headnote-js-b (nem spanyol ajkú) (2013. július)17,1% spanyol ajkú (2013. július)13,2% afroamerikai (2013. július)5,3% ázsiai (2013. július)2,4% kettő vagy több rassz keveredése0,77% amerikai indián vagy alaszkai bennszülött (eszkimó, aleut)0,2% csendes-óceáni bennszülött amerikai Nominális GDP $10,355 trillió $17,416 trillió Egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) $7.572 $54.678 Bruttó hazai termék vásárlóerő-paritáson $17,632 trillió $17,416 trillió Egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) vásárlóerő-paritáson $12.893 $54.678 GDP növekedési üteme 7,5% 4,6% Gini-index 47,4 36,9 Emberi fejlettségi index 0,719 0,914 Hivatalos pénznem Renminbi (yuan) (¥) amerikai dollár ($) Egymás országaiban élő állampolgárok 110.000 amerikai Kínában 3.794.673 kínai az Egyesült Államokban Katonai kiadások $188 milliárd $640 milliárd Hadsereg létszáma 4.585.000 2.927.754 Angolul beszélők száma 10.000.000 294.469.560 Munkaerő-állomány 787.600.000 156.080.000 Mobiltelefonok száma 1.046.510.000 327.577.529

Az Egyesült Államok kapcsolatai Kínával a császárság korától a kínai kommunista forradalom győzelméig

Az Egyesült Államok és Kína kapcsolatfelvételére az amerikai függetlenségi háború után igen korán, már 1784-ben sor került, mikor is az Empress of China nevű vitorlás megérkezett Kantonba. Az USA Kína irányában próbált kitörni az angolok kereskedelmi gyűrűjéből, emiatt a 19. század folyamán virágzó gazdasági kapcsolatok alakultak ki a két állam között, melyeket az 1844-ben megkötött Wangxiai szerződés rendezett.Magyarics, 89-90.old A XIX. század folyamán számos kínai vendégmunkás, ún. kuli költözött át az Egyesült Államokba.Magyarics, 159.old Noha a kereskedelmi kapcsolatok élénkek voltak, az USA a század végéig nem rendelkezett jelentősebb hadiflottával, illetve tengerészeti bázisokkal a térségben. A spanyol-amerikai háború, Hawaii és Midway megszerzése után érezhetővé vált az amerikai katonai jelenlét - ekkorra azonban a többi gyarmatosító hatalom már elkezdte érdekszférákra osztani a Mandzsu császárságot. Ennek ellensúlyozására az USA meghirdette, és a többi állammal elfogadtatta az ún. Hay-doktrínát, mely biztosította, hogy az USA a többi gyarmatosító hatalommal egyenlő feltételek mellett vehet részt a kínai kereskedelemben (nyitott kapuk elve).Magyarics, 162-164

Az 1911-es polgári forradalom után az Egyesült Államok az először Szun Jat-szen, majd Csang Kaj-sek vezette Kínai Köztársaságot ismerte el az egyedüli legitim kínai kormánynak, noha az ország ekkor tulajdonképpen darabokra hullott és az egyes területek saját kormányzatot hoztak létre.

A két világháború közötti kínai-amerikai viszonyra a fokozódó japán agresszió nyomta rá a bélyegét. A kínaiak ellen viselt második kínai-japán háború, a Mandzsukuo nevű japán bábállam létrehozása Pu Ji, korábbi császár vezetésével az amerikai közvéleményt és a kormányzatot a kínaiak oldalára állította. Mandzsukuo létrejötte nyomán fogalmazódott meg az ún. Stimson-doktrína, melynek értelmében az Egyesült Államok nem hajlandó elismerni olyan területi változásokat, melyek a fennálló nemzetközi jog ellenére mentek végbe. A japán kegyetlenkedések, különösen pedig a nankingi mészárlás nyomán nem hivatalos úton amerikai fegyverek érkeztek az országba, az USA hadbalépése után pedig megalakult az ún. Repülő Tigrisek nevű amerikai önkéntes pilótákból álló alakulat, mely a kínai harcosokat támogatta a megszállók ellen a Kína–Burma–India hadszíntéren híressé vált P-40-es vadászgépeikkel.

A háború alatt Csang Kaj-seket hadviselő félnek ismerték el, és ilyen minőségben a kínai küldöttség részt vehetett az 1943-as kairói konferencián. Roosevelt elnök háború utánra szóló terveiben Kínának fontos szerep jutott: egyike lett volna a Négy csendőrnek, mely a világ rendjéért felelt volna. Kína ennek megfelelően az ENSZ alapító tagja, valamint a Biztonsági Tanács állandó tagja lett.

A japán fegyverletételt követően azonban a kiújult kínai polgárháborúban az amerikaiak által támogatott Csang Kaj-sek vereséget szenvedett, és híveivel kénytelen volt átköltözni Tajvan szigetére. Az USA a 70-es évekig nem ismerte el a Kínai Népköztársaságot, hanem a tajvani kormányzatot tartotta Kína egyedüli legitim kormányának, ennek megfelelően a BT-be is a tajvani kormány delegálhatott állandó kínai tagot. Az Egyesült Államokban ezzel egyidejűleg komoly viták kezdődtek el arról, hogy ki a felelős Kína elvesztéséért. A demokratákat hibáztató ún. Kína-lobbi tagjai, közöttük a Ki veszítette el Kínát című könyvet író Douglas MacArthur tábornok propaganda-tevékenysége hozzájárult, hogy az 1950-es választásokat Eisenhower tábornok nyerte meg.Magyarics, 447-450

A kínai kommunisták több alkalommal (1954, 1958) is ágyúzták a Tajvanhoz tartozó partmenti kis szigeteket. Ez hozzájárult ahhoz, hogy az USA és Tajvan között 1954-ben védelmi szerződés született, melyben Washington garantálta Tajvan védelmét.

A kínai-amerikai kapcsolatok helyreállítása az 1970-es évek elején Kína és az Egyesült Államok kapcsolatára az 1949 és 1969 közötti két évtizedben az ellenségeskedés volt a jellemző, ami nem csak a világpolitikát akkoriban meghatározó hidegháború jegyében folyt, hanem a koreai háború idején közvetlen katonai harcot is jelentett a két ország fegyveres erői között. A kibontakozó indokínai, majd vietnámi háborúban Kína eleinte szintén a kommunistákat támogatta az amerikaiak által támogatott franciák, majd maguk az amerikaiak ellenében.

A hatvanas évek végére azonban a két állam vezető köreiben különböző okokból, de nagyjából egy időben felmerült a kérdés: lehetséges-e a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése, és milyen előnyök származhatnának ebből? A Henry Kissinger által irányított amerikai és a Csou En-laj vezette kínai diplomácia elsősorban geopolitikai okokból, konkrétabban a Szovjetunió befolyásának visszaszorítására törekedve, pozitív választ adott ezekre a kérdésekre, bár ehhez mindkét félnek jelentős pszichológiai akadályokat kellett leküzdenie.

Kínában ezt a gyökeres irányváltást úgy kellett megtenni, hogy a vezetés „ne veszítse el arcát” a közvélemény előtt, amelybe két évtizeden át sulykolta antiimperialista és konkrétan Amerika-ellenes ideológiai elveit. Tovább nehezítette a helyzetet a folyamatban lévő vietnámi háború, ami miatt a kommunista szövetséges elárulásának vádja is felmerülhetett. Az Egyesült Államok hasonlóképpen az évtizedes hideg- és „melegháborús” ellenféllel való kiegyezésre készült, ami a hazai közvélemény előtt szintén komoly magyarázatra szorult. A két fél belső mérlegelése alapján azonban a várható előnyök jóval meghaladták a főleg propagandisztikus nehézségeket.

Kínát elsősorban a biztonságpolitika szempontjai késztették az útkeresésre ebben az irányban. A kor két szuperhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közül az utóbbit ítélték a maguk számára sokkal veszélyesebbnek, a hosszú közös határ, a szovjet hadsereg nyomasztó technikai és főleg nukleáris fölénye miatt. Ezt az érzést csak erősítette a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai inváziója 1968 augusztusában. A KKP IX. kongresszusa 1969-ben már egyértelműen a szovjet „szociálimperializmust” ítélte agresszívebbnek és veszélyesebbnek Kína számára. Ennek ellenére szűkebb, a vezetésen belül is jelentős ellenállásba ütközött az amerikaiak felé történő nyitás politikája, az addig érvényes, a „kettős ellenség elleni harc” stratégiájának átértékelése.

Az Egyesült Államokban a kapcsolatfelvétel melletti legfontosabb érv a vietnámi háború tehertétele volt. J. William Fulbright szenátor, a külügyi biztosság elnöke határozottan sürgette a kapcsolatok megjavítását Kínával. Kijelentette:

A kapcsolatfelvétel lépései Kínai oldalon Csou En-laj miniszterelnök, aki hagyományosan a külkapcsolatok legfőbb irányítója is volt, amerikai oldalon Henry Kissinger, Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, majd külügyminisztere is, voltak a kapcsolatfelvétel fő felelősei. A folyamat apró gesztusokkal indult, amit később a „kis lépések politikájának” neveztek el. Már 1968 novemberében javasolta a kínai fél a két állam közötti addigi egyetlen, esetenként működő diplomáciai kapcsolat, a varsói nagykövetek közötti találkozók felújítását 1969 februárjára (bár erre aztán csak 1970 januárjában került sor). Az Egyesült Államok 1969 júniusában enyhítette a Kínával szembeni kereskedelmi és utazási korlátozásokat, 1969 októberében pedig kivonta a tajvani szorosból két, addig rendszeresen ott járőröző hadihajóját. 1970 decemberében a kínai diplomácia titkos csatornákon keresztül jelezte az Egyesült Államoknak, hogy szívesen látnák Nixon elnök különmegbízottjának látogatását Pekingben. Mao decemberben interjút adott régi ismerősének, Edgar Snow-nak, és jelezte, hogy könnyíteni kívánják az amerikaiak beutazását, sőt személyesen is szívesen találkozna Nixon elnökkel. 1971 áprilisában meghívást kapott Kínába az amerikai asztalitenisz-válogatott, tagjait Csou En-laj is fogadta. Ez az esemény már világszerte nagy nyilvánosságot kapott, és a sajtó ettől kezdve használta a „pingpong-diplomácia” kifejezést.

A tárgyalások témái A tárgyalások témái szintén megmutatták a két fél közötti óriási politikai távolságokat. Kína számára elsősorban Tajvan kérdése volt a fontos. Elsőrendű célja volt, hogy elismertesse partnerével: egy Kína van, és az a Kínai Népköztársaság, amely jogosan igényt tart tartományára, Tajvanra. Az amerikaiak számára Vietnám kérdése volt az első, támogatást kívántak szerezni ahhoz, hogy a saját elképzeléseiknek megfelelően szabadulhassanak meg ettől a konfliktustól.

E nagyrészt kibékíthetetlen ellentétek mellett azonban volt egy közös érdek: ez pedig a szovjet befolyás visszaszorítása. Kissinger ezt a maga részéről úgy fogalmazta meg: az az amerikai érdek, hogy mind a Szovjetunióval, mind pedig Kínával közelebbi kapcsolatot építsenek ki, mint amit azok egymással tartanak. (Ezzel ugyanis elkerülhető, hogy egyszerre mindkettővel szembekerüljenek.) Kína pedig a kulturális forradalom miatti elszigeteltségen kívánt lazítani és a „két fő ellenség” egyikét semlegesíteni.

Az érdemi tárgyalások – a sanghaji kommüniké Hosszas diplomáciai előkészítő munka után Kissinger 1971. július 8. és 11. között Pekingben titkos tárgyalásokat folytatott, majd október 20. és 26. között immár nyilvánosan bejelentett tárgyalásokra érkezett oda, és ez alkalommal körvonalazták azt a megállapodást, ami lehetővé tette Nixon pekingi látogatását. Az egyik fő eredmény már Kissinger második pekingi útjával egy időben tető alá került: október 25-én egy úgynevezett albán javaslat alapján a Kínai Népköztársaságot felvették az ENSZ-be Tajvan helyére.