Az RMS LusitaniaA hajónév előtt álló három betű (RMS) az angol Royal Mail Ship rövidítése. Jelentése: Királyi Postahajó. a Cunard Line brit hajótársaság óceánjárója volt a 20. század elején, mely 1915-ben egy német tengeralattjáró, az U 20 általi, több mint ezer áldozattal járó elsüllyesztése révén vált világszerte ismertté. Az eset jelentős diplomáciai incidenst okozott a több mint száz polgárát elveszítő, még semleges Egyesült Államok és Németország között.
Az 1906-ban vízre bocsátott és a nagyjából a mai Portugáliát lefedő egykori római provinciáról elnevezett hajó a világ legnagyobb utasszállítójának számított addig a három hónapig, míg elkészült a valamivel nagyobb méretű testvérhajója, a Mauretania. E két hajó a brit kormányzat anyagi támogatásával épült meg és volt üzemben tartva, cserébe az admiralitás igényeit figyelembe véve úgy építették meg őket, hogy háborús helyzet esetén hadihajóként (segédcirkálóként) bevethetők lehessenek. Ezek voltak az első olyan transzatlanti utasszállító hajók, melyeket turbinameghajtással láttak el, amivel jóval gyorsabbak lettek az összes vetélytársuknál, főként a szolgálatba állításuk előtti évtizedben a leggyorsabb transzatlanti átkelésekért járó Kék Szalag címet sorra elhódító német óceánjáróknál – melyek szintén segédcirkálókká átalakíthatók voltak, és melyek leküzdése az előzetes tervek szerint a fő feladatuk lett volna egy katonai konfliktus esetén. A Lusitania 1908-ban szerezte meg a címet, de a Mauretania gyorsabbnak bizonyult nála és egészen 1929-ig rekordernek számított.
Az első világháború elején a Lusitaniát a szerződések alapján rekvirálta az admiralitás és hozzáláttak segédcirkálóvá való átalakításához, és ilyen minőségben fel is vették a flotta állományába, de még mielőtt a fegyvereit – 12 darab 152 mm-es ágyút – ténylegesen felszerelték és hadihajóként alkalmazták volna, ismét kereskedelmi hajóként kezdték alkalmazni a transzatlanti útvonalon, miután a brit várakozásokkal szemben a segédcirkálók tömeges bevetése német részről elmaradt. A hadihajók jegyzékéből ennek ellenére nem törölték. A Lusitania az első világháború idején 22 transzatlanti utat teljesített, és az első útját leszámítva mindegyik alkalommal szállított Nagy-Britanniába hadianyagot a rakterében – hasonlóan a Cunard többi utasszállítójához. A 202. óceáni átkelése során New Yorkból hazafelé tartva 1915. május 7-én mintegy 20 km távolságra Írország déli partjaitól elsüllyesztette a U 20 jelzésű német tengeralattjáró egyetlen torpedóval. Az óceánjáró mindössze 18 perc alatt elsüllyedt, a fedélzetén tartózkodó közel 2000 emberből mintegy 1200 veszítette életét, közöttük 128 amerikai állampolgár.A hivatalos jelentések 1959 főről és közülük 1195 haláláról számolnak be. Ezek az adatok már nem tartalmazzák a kétszer számba vett utasokat, és azokat, akikről kiderült, hogy mégsem tartózkodtak a hajón, bár először így hitték róluk. A Falaba pár héttel korábbi elsüllyesztése (az ún. Thrasher-incidens) után ez volt a második olyan eset, hogy a német tengeralattjárók tevékenysége amerikai polgári áldozatot követelt.
Az óceánjáró elsüllyesztésének híre nagy sajtóvisszhangot keltett világszerte, az angolszász propagandában igyekeztek a polgári – főként a semleges amerikai – állampolgárok halálára felhívni a figyelmet, és ennek révén németellenes érzelmeket gerjeszteni. Német részről ellenben azt hangsúlyozták, hogy a tengeralattjáró-háború fokozásának 1915 februári bejelentése óta számos alkalommal felhívták a figyelmet a Nagy-Britanniába való utazás veszélyeire, ráadásul a brit részről segédcirkálóként bejelentett, nyíltan hadianyagot szállító óceánjáró – melyről tévesen úgy hitték, ténylegesen fel is van fegyverezve – legitim katonai célpontnak számított.
A Lusitania elsüllyesztésének jogossága mindmáig vita tárgyát képezi a történészek között. Az angolszász történetírás szerint bár az eseményre két évvel az Egyesült Államok hadba lépése előtt került sor, jelentős mértékben megnövelte a Németország elleni hadba lépés támogatottságát az amerikai közvélemény körében.A világháborúba való belépés gondolata valójában még 1917 áprilisában is népszerűtlen volt az amerikai társadalom körében. (lásd: Zimmermann-távirat) Ez a „megnövekedés” ekkor is csak az amerikaiak egy kisebb, ám annál befolyásosabb részére vonatkozhatott. Egyes történészek szerint azonban a brit és az amerikai kormányzatokat terhelte a felelősség a katasztrófáért, amiért menetrend szerint közlekedő óceánjárókon a civil utasok mellett engedélyezték hadianyagok szállítását hadviselő államokba, tudatában annak, hogy ezzel a hajók legitim célpontot jelentenek a Német Császári Haditengerészet számára. A vád szerint így a saját állampolgáraikat „élőpajzsként” használták fel a hadiszállítmányok védelmére, egy ennek ellenére bekövetkező esetleges támadást pedig németellenes hangulatkeltésre kívánták felhasználni.
Áttekintés bélyegkép|jobb|300px|A Lusitania Norman Wilkinson alkotásán bélyegkép|jobb|300px|RMS Lusitania – megépítve 1904–1906 között A Cunard fő vetélytársainak a német hajótársaságok (NDL, HAPAG) számítottak a transzatlanti személyszállítás terén a 20. század elején. A német Kaiser-osztály sikereire a Cunard két új „óceáni agár” (ocean greyhound) megépítésével válaszolt, melyek a Lusitania és a Mauretania voltak. A Cunard a brit admiralitás anyagi támogatásával építette meg mind a két hajót azzal a kikötéssel, hogy háború esetén a haditengerészet alkalmazhatja őket katonai szolgálatra (segédcirkálóként vagy csapatszállítóként). Ezért ágyútalapzatokkal tervezték meg őket, de a Lusitania talapzataira soha nem szereltek ténylegesen ágyúkat. A Lusitania és a Mauretania is gőzturbinákat kapott, melyek segítségével 24 csomós szolgálati sebesség elérésére voltak képesek. A kor modern óceánjáróihoz hasonlóan fel voltak szerelve liftekkel, szikratávírókkal és elektromos világítással. Az utasterük 50%-kal nagyobb volt bármely korábbi óceánjáróéhoz képest, az első osztály fedélzetei a pazar berendezésükről voltak ismertek.
Az első világháború elején Nagy-Britannia és Németország egy sor egymás elleni intézkedést foganatosított. A Királyi Haditengerészet a háború elején illegális távoli blokád alá vette Németországot, a brit kormányzat a – hamisan illegálisnak beállított és mértékében eltúlzott – német aknatelepítésekre hivatkozva pedig háborús övezetté nyilvánította az egész Északi-tengert 1914 őszén, és elaknásították az ide vezető útvonalakat (a La Manche nagy részét Dovernél). A németek válaszul 1915 februárjában az Egyesült Királyság körüli vizeket nyilvánították háborús övezetté, amelyen belül az antant bármely hajóját figyelmeztetés nélkül elsüllyeszthették. Németország washingtoni nagykövetsége 50 újsághirdetésben hívta fel a figyelmet a brit hajók fedélzetén a háborús övezetbe való utazás veszélyeire, ami megtörtént a Lusitania 1915. május 1-ei utolsó kihajózása előtt is. A britek és az amerikaiak kifogást emeltek azt az álláspontot hangoztatva, hogy bármely hajó figyelmeztetés nélküli megtorpedózásával való fenyegetés helytelen eljárás, függetlenül attól, hogy ennek eshetőségére előzetesen felhívják-e a figyelmet vagy sem. Az eszkaláció következő lépéseként a britek dugáruvá nyilvánítottak minden Németországba tartó élelmiszerszállítmányt.
Május 7-én délután az új utasítások szerint eljáró U 20 német tengeralattjáró megtorpedózta a Lusitaniát 11 mérföldre (kb. 20 km-re) Íroroszág déli partjaitól a háborús övezetként megjelölt területen belül. A torpedó robbanófejének robbanását egy második robbanás is követte. A sérülései következtében 18 percen belül elsüllyedt, a személyzetének és utasainak 1197 tagja életét veszítette. A hajóroncsból a későbbi expedíciók mindössze 12 holttestet tudtak kiemelni.
A német kormányzat igyekezett igazolni a Lusitania elsüllyesztésének jogosságát. Az indoklás különösen nagy hangsúlyt fektetett a tonnás hajón relatíve kis mennyiségűnek számító, 173 tonnányi dugárura, valamint azokra a téves feltételezéseken alapuló állításokra, hogy az óceánjáró fel volt fegyverezve és kanadai csapatokat szállított volna a fedélzetén. A hajók előzetes figyelmeztetés nélküli elsüllyesztésének védelmére azt hozták fel, hogy a portyázás szabályait hatályon kívül helyezte a britek azon korábbi lépése, hogy kereskedelmi hajókat fegyvereztek fel és azzal az utasítással látták el őket, hogy kerüljék ki vagy amennyiben a körülmények ezt lehetővé teszik, akkor gázolják le a tengeralattjárókat, és emiatt a háborús övezetbe belépni szándékozó összes hajó számára kiadott általános figyelmeztetés megfelelő intézkedés volt.
Az első világháború után az egymást követő brit kormányzatok kitartottak azon állítás mellett, hogy nem volt „muníció” (leszámítva a kézi lőfegyverekhez valókat) a Lusitania fedélzetén, a németeknek pedig nem volt joguk hadihajóként eljárni vele szemben. A legerőteljesebb tiltakozás akkoriban azonban az Egyesült Államok részéről érkezett. A semlegességi ellenőrzések révén az amerikai hatóságok tisztában voltak azzal, hogy a hajó nem volt felfegyverezve és az amerikai törvényeknek megfelelően jár el és főként utasszállítóként funkcionál csaknem kétezer utast és kiszolgáló személyzetet szállítva a fedélzetén, köztük amerikai állampolgárokat, számos közismert személyiséggel. Az amerikai kormányzat azzal érvelt, hogy a körülményektől függetlenül semmi nem igazolhatja nagy számú, ellenállásra képtelen polgári személy meggyilkolását, és az Egyesült Államok felelős a jogkövető amerikaiak megvédéséért. Az amerikaiak már korábban is több alkalommal figyelmeztették a németeket a hadviselési módjukat illetően, és a németek is demonstrálták azt, hogy a tengeralattjáróik képesek kereskedelmi hajókat elsüllyeszteni a portyázás szabályainak megfelelő módon eljárva.
A Lusitania elsüllyesztése a közvéleményt csakúgy, mint az állami vezetők véleményét Németország ellen hangolta. Az USA tiltakozása és a német belpolitikai nyomás oda vezetett, hogy Németország felfüggesztette az utasszállítók elleni figyelmeztetés nélküli támadásokat és később még tovább korlátozta a tengeralattjárói tevékenységét. Az USA hadüzenetére 1917-ben az után került sor, hogy a német kormányzat ezen megkötések felmondása mellett döntött és az amerikai kereskedelmi hajók ismét támadásoknak lettek kitéve, valamint hogy a Zimmermann-távirat révén előkészítették a konfliktust az Egyesült Államokkal.A Zimmermann-távirat nem az Egyesült Államokkal való konfliktust készítette elő, hanem annak esetleges hadba lépésére igyekezett volna reagálni. A konfliktust a korlátlan tengeralattjáró-háború felújítása jelentette, ami magával vonhatta (és az amerikai érdekekre való veszélyessége miatt vonta is) az USA előrehozott hadba lépését. Tervezése és megépítése bélyegkép|jobb|300px|A Lusitania röviddel a vízrebocsátása előtt A Lusitaniát és a Mauretaniát a Cunard állította szolgálatba reagálva a transzatlanti forgalmat bonyolító hajótársaságok között egyre fokozódó konkurenciaharcra, különösen pedig a német Norddeutscher Lloyd (NDL) és a HAPAG hajótársaságok jelentette kihívásra. E két német vállalat a századfordulóra már nagyobb, gyorsabb, modernebb és fényűzőbb hajókat épített, mint a Cunard. Ezen túlmenően az NDL és a HAPAG hajói német kikötőkből kiindulva nagyobb szeletet hasíthattak ki maguknak az Európát elhagyni kívánó kivándorlók Észak-Amerikába szállításának jövedelmező üzletéből. Az NDL Kaiser Wilhelm der Große nevű óceánjárója 1897-ben elhódította a Kék Szalagot a Cunard Campaniájától, majd a címet 1900-ban a HAPAG flottájához tartozó Deutschland szerezte meg. Az NDL 1903-ban szerezte azt vissza a Kaiser Wilhelm II és a Kronprinz Wilhelm révén. A Kaiser-osztály ismertté vált hajóosztály egységeinek szolgálatba állítása révén a Cunard utasforgalma csökkent.