A szeri (spanyolos írásmóddal seri, saját nyelvükön konkaak vagy comcáac) indián népcsoport már legalább 2000 éve Mexikó északnyugati részén, Sonora állam tengerparti vidékén él.
A spanyol hódításig A szerik eredetéről keveset lehet tudni. Nyelvrokonságuk alapján a történészek azt feltételezik, hogy a Kaliforniai-félsziget északi részén élő hokano törzsekből származnak, de ezt a területet több mint 2000 évvel ezelőtt kezdetleges nádtutajaikon elhagyták, és a Kaliforniai-öböl vizén a mai Sonora állam partvidékére, valamint az azt kísérő szigetekre telepedtek át.
A spanyol hódítók 16. századi érkezésekor a szerik hatalmas területet népesítettek be, amely északon az Altar-sivatagban található Concepción folyóig, délen a San Carlos-öbölnél található Tatakawi-csúcsig nyúlt, keleti határa mélyen bent a szárazföld belsejében, a San Miguel folyónál lehetett, míg nyugaton, ahol a Kaliforniai-öböl alkotta a határt, számos kis sziget mellett a mai Mexikó legnagyobb szigete, a Tiburón-sziget is az övék volt.
Ebben az időszakban valószínűleg hat törzsre tagozódva éltek, de ellentétben sok más nomád néppel, ezek a csoportok nyitott összetételűek voltak. Állandó vándorlásban éltek, ideiglenes lakhelyüket mindig az elérhető vadász- és halászzsákmány, az összegyűjthető egyéb élelmiszerek és főként az ivóvíz előfordulása határozta meg: ez utóbbinak csak néhány forrása volt, ezért az esővizet is gyűjtötték edényeikben. A hat törzs a következő volt: Nevük Jelentése Hol éltek Xica hai ic coii Akik ott élnek, ahol a valódi szél fúj A mai Puerto Lobos és Cabo Pepopa között Tahéjöc concáac Cápa-emberek A Tiburón-sziget keleti partján és azzal szemközt a kontinensen Heno concáac Sivatagi emberek A Tiburón-sziget belsejében Xnaa motat Akik délről jöttek A mai Punta Sargento körüli kiterjedt mangrovés vidékeken Xica hast ano coii Akik a hegyekben élnek A Tiburón-sziget délnyugati részén és a San Esteban-szigeten Xica xnai ic coii Akik ott élnek, ahol a déli szél fúj A mai Guaymas és San Nicolás közötti partvidéken Ezek a törzsek kisebb klánokra (ihiziitim) voltak osztva, de sem a klánoknak, sem a törzseknek nem volt vezetője, csak háborúk vagy ínségek idején nevezték ki a csoport legrátermettebb emberét egyfajta törzsfőnökké. A klánok anyajogú módon szerveződtek, mivel a nők kitüntetett szerepet játszottak az élelmiszer-gyűjtögetésben, ezért gazdasági jelentőségük is nagy volt.
A spanyol gyarmai időszak A spanyolok közül Andrés Pérez de Ribas atya volt az első, aki leírást adott a szerikről, ő Historia de los Triunfos de Nuestra Santa Fe („Szent hitünk győzelmeinek története”) című művében heri néven említette őket. Mivel földjük a gyarmatosítók számára értéktelen volt, és magukat a szeriket sem találták alkalmasnak rabszolgamunkára, ezért sokáig viszonylagos békét hagytak nekik. Az első spanyolok, akikkel huzamosabb ideig kapcsolatba kerültek, a jezsuita hittérítők voltak, akik három missziót alapítottak a szerik területének határain, a San Miguel folyónál: 1679-ben a Nuestra Señora del Pópulo-missziót, 1699-ben a Santa Magdalena Tepocát, 1742-ben pedig Piticben (a mai Hermosillóban) a Villa de Seris nevűt. A jezsuitáknak két célja volt, egyrészt a katolikus hittérítés, másrészt hogy megtanítsák a szeriket a mezőgazdaságra. Hiába próbálkoztak azonban, mindkét kísérletük kudarcba fulladt: a nem rétegzett társadalomban élő szerik nem tudták elfogadni a katolikus hierarchiát, de a tőlük teljesen idegen tanítást sem, mivel ők a sivatagban élő lelkekben és természetfeletti hatalmakban hittek, ezeket a természetfeletti, spirituális erőket pedig betegségek gyógyítására, valamint a tenger és a sivatag veszélyeinek elhárítására „használták”. Sivatagos földjük emellett alkalmatlan volt a növénytermesztésre és a legeltetésre, ezért történetük során soha sem végeztek mezőgazdasági munkákat. 1692-ben Adán Gilg atya ezt írta róluk: „Nincs istenük, törvényük, hitük, feletteseik, nincsenek házaik, csorda módjára élnek.” A missziók nem sokkal alapításuk után meg is szűntek, de ebben nem csak a sikertelenség játszott közre, hanem egyrészt járványok, másrészt a pima indiánok támadásai is.
A 18. század közepére ellenséges viszony alakult ki a szerik és az ő területüket ugyan el nem foglaló, de a közelben letelepedő gyarmatosítók között. A század közepére az apacsok mellett a szerik fenyegették legjobban a spanyolok biztonságát: eleinte csak kisebb, gyors támadásokat intéztek a közeli tanyák, ranchók és missziók ellen, amelyek után a sivatag mélyére menekültek vissza (ahol a vízhiány rendkívül megnehezítette az üldözésüket), de később folyamatos fegyveres ellenállás, szinte nyílt háború alakult ki. A szerik és a pimák egy része a Cerro Prieto hegy körüli sziklás vidékre húzódott be, és onnan tartották sakkban a vidék településeinek nagy részét. Azonban hiába volt Elizondo ezredes 1760-ban és 1770-ben vezetett két hadjárata Sonora gyarmati történetének két legnagyobb haderejét mozgósító hadművelete, a szeriket ezek alkalmával sem sikerült leigázni.
Út az egyesüléshez a független Mexikóban Mexikó függetlenségének 19. század eleji kivívása után a helyzet tovább súlyosbodott, ugyanis az új technológiáknak (mély kutak fúrása) köszönhetően már a sivatagos területek is hasznosíthatóakká váltak a mexikói rancherók számára, akik ezért már a szerik földjéért is harcolni kezdtek. A szerik a sajátjuknak tekintett területükre betelepülő ranchókat is azonnal megtámadták, az ott tartott állatokat elrabolták vagy megölték, válaszcsapásként a rancherók pedig válogatás nélkül gyilkolták a szeriket. Az Encinas testvérek tulajdonában álló Costa Rica nevű rancho volt az egyike azoknak a helyeknek, ahol a legvéresebb harcok dúltak: az 1850-es években egy 12 évig tartó folyamatos háború kezdődött, amelyet guerras de Encinasnak, azaz „Encinas-háborúknak” neveztek el. A birtokosok lovakon nyargaló, ismétlőpuskákkal felszerelt emberei kortól és nemtől függetlenül legyilkoltak minden szerit, aki az útjukba akadt. Ez alatt a 12 év alatt a teljes szeri népesség mintegy fele elpusztult.
A háborúk és a járványok következtében a 19. század végére annyira lecsökkent a szerik száma, hogy az addigi, különálló törzsekből álló társadalmi rendszer fenntarthatatlanná vált. A megmaradt szerik a Tiburón-szigetre húzódtak vissza, és feladva addigi identitásukat, egyetlen néppé olvadtak össze: ők innentől kezdve használják magukra az „emberek” jelentésű konkaak szót. Ennek az összeolvadásnak a részleteiről nem maradtak fenn írásos dokumentumok, de annyi bizonyos, hogy a folyamat a mai napig sem zárult le teljesen, ma is vannak olyan konfliktusok a szeri népességen belül, amelyek még az egykori különböző törzsekhez való tartozásra vezethetők vissza.
Az egyesült szeri nép jobbra|bélyegkép|Elhagyott szeri falu maradványai a Tiburón-szigeten A Tiburón-szigetre visszahúzódott szerik ellen az utolsó nagy hadjárat 1904. december 24-én kezdődött, miután néhány, a környező haciendákon dolgoztatott és a körülményekkel elégedetlen jaki indián újabb támadást indított a földbirtokosok ellen, majd a szigetre menekült. Rafael Izábal, Sonora kormányzója 160 katonával, 40 rancheróval és 42, vele szövetséges papagó indiánnal együtt lépett a szigetre, erőiket a partról két hajó támogatta. A támadás hét napig tartott, a több kisebb csata során hivatalos adatok szerint 11 szeri vesztette életét, míg több nő és gyermek fogságba került közülük. Izábal azzal fenyegette meg a szeriket, hogy kivégzi a foglyokat, ha nem adják át nekik a szökevény jakikat, ám az átadás helyett maguk a szerik ölték meg őket. Ez a hadjárat azért bírt különös jelentőséggel a szerik történelmében, mert most először történt meg, hogy a Tiburón-szigetet idegen haderő szállta meg: a sziget „utolsó védőbástyaként” való használhatóságának mítosza így összeomlott. A szerik belátták, hogy ha fennmarad az ellenséges viszony Mexikó többi lakójával, annak csak az ő végleges pusztulásuk lehet a vége, ezért a szerik által elkövetett támadások és rablások száma 1905-től kezdve jelentősen lecsökkent. A nyugodtabb helyzetet kihasználva viszont a rancherók terjeszkedni kezdtek: a szerik területének határa gyorsan tolódott nyugat felé, azaz a szárazföld belseje felől a part irányába. Az 1920-as években a nem indián lakosság elérte a tengerpartot is: ekkor alapították meg például a Laguna de la Cruz mellett azt a települést, amelyből később Bahía Kino város fejlődött ki. Itt 1926-ban egy Yates Holmes nevű amerikai vállalkozó létrehozott egy sportklubot is, amely hivatalosan a szabadidő hasznos eltöltésére jött létre, valójában azonban az amerikai szesztilalom kijátszására is használták.
A halászat fejlődése 1927–1928-ra a szerik kétharmada téli szállását Bahía Kino közelében építette fel, felismerve, hogy a sportklub amerikai látogatói előszeretettel ajándékoznak nekik ruhát, élelmiszert és pénzt, mindössze azért cserébe, hogy fényképeken pózolnak. Nem minden esetben volt azonban felhőtlen az amerikaiak és a szerik viszonya: ezekben az években történt, hogy az indiánok a Tiburón-szigeten megöltek néhány amerikai turistát, ennek következtében pedig számos amerikai és mexikói újság is olyan hazugságokkal teli cikkeket kezdett el közölni, amelyek a szeriket „kőkorszaki vad indiánoknak” állítják be, akik dögöket esznek, köreikben pedig elterjedt a kannibalizmus, a többnejűség és a vérfertőzés. Ezen tévhitek egy része a sonorai lakosság bizonyos köreiben még ma is él.
Bár már a század legelején is voltak olyan szerik, akik halászzsákmányuk egy részét a ranchókon más árukra cserélték, a kereskedelmi célú halászat csak az 1920-as évek elejétől kezdett gyors ütemben fejlődni, miután Roberto Thompson Encinas felismerte az ebben rejlő lehetőségeket, és barátságot kötve a szerikkel, az általuk kifogott halat Hermosillóban ruhára és más élelmiszerekre kezdte cserélni. Ekkortájt a totoaba (Totoaba macdonaldi) volt a fő halfaj, amellyel kereskedtek.
1935-ben a Cárdenas-kormány a teljes halgazdasági ágazat szövetkezetekbe tömörülését rendelte el. A szerik Bahía Kinó-i székhelyű szövetkezetét, hivatalos nevén a Sociedad Cooperativa de Pescadores de la Tribu Serit egy Jesús Solórzano nevű colimai származású indián alapította meg 1938. november 29-én. Ekkorra azonban a városban a beköltöző nem indián lakosság száma már mintegy nyolcszorosan meghaladta a szerikét, akiknek a társadalma ráadásul egyre jobban zülleni kezdett, terjedni kezdett köreikben az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, sőt, a prostitúció miatt a nemi betegségek is, ezért Solórzano 1940-ben úgy döntött, a szeri közösséget áttelepíti egy innen 90 km távolságra fekvő új helyre, a szerik által Haxol Ihoomnak („kagylók helye”) nevezett egykori telepre a San Ignacio folyó torkolatánál. Itt alakult ki a mai El Desemboque (hivatalos nevén Desemboque de los Seris) falu, ahol viszonylagos jólét köszöntött a lakókra: a halért kapott pénzből jó minőségű árukat vásárolhattak Solórzano üzletében, a marihuánát és a mezcalt pedig betiltották. Szövetkezeti iroda, hűtőszoba, sőt, még iskola is létesült a faluban, azonban 1948-ra (többek között Solórzano vetélytársainak mesterkedései miatt) akkora feszültségek alakultak ki, hogy Solórzano kénytelen volt megszüntetni a szövetkezetet és örökre elhagyni a térséget.
A második világháború alatt kiemelkedő jövedelmezést hozva rövid virágzást élt meg a cápavadászat, mivel az amerikai laboratóriumok nagy mennyiségben keresték a cápamájolajat, azonban amikor feltalálták a benne levő vitaminok előállításának mesterséges módját, a kereslet – nem kis válságot okozva – megszűnt. Az 1950-es években a környező települések nem indián származású kereskedői, visszaélve erőfölényükkel, egyre kedvezőtlenebb cserékre kényszerítették a szeri halászokat, ezáltal az ellenségeskedések kiújultak, az életszínvonal visszaesett, újra megjelent az alkohol és a drog.
A protestantizmus elterjedése