bélyegkép|250px|Szülőháza Torockószentgyörgyön
Brassai Sámuel (Torockószentgyörgy, 1797. június 15. vagy 1800. február 13.Maga Brassai halála előtt nem sokkal azt állította, hogy a születési éve 1797, alkalmat adva így századik születésnapjának megünneplésére, lásd , illetve Kőváry László idézett műve. – Kolozsvár, 1897. június 24.) nyelvész, filozófus, természettudós, „az utolsó erdélyi polihisztor”, az MTA tagja. Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával és közgazdaságtannal, a zene elméleti kérdéseivel, esztétikával, valamint műkritikával is. Az oktatásügyben számos reform elindítója és előmozdítója volt; hozzájárult a korabeli tudományos eredmények népszerűsítéséhez.
Úgy ismert, mint aki tíz nyelvet ismert, tíz tudományágat művelt és 10×10, vagyis száz évig élt.
Családja Nagyapja, egy Welmes nevű, tehetős brassói szász családból származó asztalosmester Torockón telepedett le, ahol származása helyéről Brassainak kezdték nevezni.Kőváry fent idézett cikkében vitatja ezt az állítást. Ennek fia, azaz Brassai Sámuel apja, aki Brassai W. Sámuelnek írta nevét, torockószentgyörgyi, utóbb szentmihályfalvi unitárius lelkész, nagy műveltségéről volt ismert, aki akárhányszor gyalog ment Tordára, hogy könyveket kölcsönözzön az iskolai könyvtárból. Anyja Koncz Gergely torockószentgyörgyi unitárius lelkész Krisztina nevű leánya volt; mindkét szülő magas, szikár termetű.
Élete Brassai Sámuel születési időpontja kapcsán két dátum is előfordul: 1797 és 1800. Saját bevallása szerint 1797 a helyes születési év, de hivatalos irat erről nincs. A szülői háznál sajátította el a zenét és a természettudományokat, illetve a német nyelvet. (Apja nevelési módszere abból állt, hogy a gyermek minél inkább saját erejére legyen utalva.) Miután a rendes iskolákat elvégezte, utazásokat tett Magyarországon és Erdélyben, elsősorban természettudományi szempontból; 21 éves korában nevelő volt eleinte egy Makrai, azután a gróf Bethlen családnál, és természetrajzból tartott magánórákat Erdély nevezetesebb családjainál. 1834-ben Kolozsvárra költözött, ahol megalapította a Vasárnapi Újságot. 1837-ben tanszéket nyert a kolozsvári unitárius főiskolán, ahol 1848-ig a történelmet és a földrajzot, később a matematikát és a természettudományokat tanította; 1845-től a bölcselet tanára is volt. Az ő nevéhez fűződik az 1841-ben elfogadott tanügyi reform, melynek során az oktatás nyelve a latin helyett a magyar lett. 1848-ban az országos katonai iskola (Ludoviceum) tanárává nevezték ki, azonban a tanárságból nem lett semmi. 1848 végétől 1849 augusztusáig Bem táborában volt tiszt.
A szabadságharc bukása után Szatmár és Máramaros megyében bujkált, majd 1850-ben Pestre költözött és itt élt 1859-ig, a Gönczy Pál-féle magán nevelőintézetben tanítva. Ezután visszament Kolozsvárra s az unitáriusok főiskolájában bölcseletet és matematikát tanított. Ugyanekkor az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívta a természetrajzi tár őrének és a múzeum igazgatójának; ebben a minőségében a Mikó-kertet füvészkertté alakította át. 1862-ben lemondott az unitárius főiskolán betöltött tanári állásáról, és 1000 forintos alapítványt tett a kollégium részére. 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem megnyitása alkalmával az elemi matematika rendes tanárává nevezték ki. Azonnal prorektornak választották meg; 1875–76-ban dékán volt a matematikai és természettudományi karnál és 1879–80-ban ő volt az egyetemi rektora. Előadta a szanszkrit nyelvet és az összehasonlító indogermán nyelvészetet is. 1877 januárjában Meltzl Hugóval együtt elindította az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat, amelynek 1880-ig volt a szerkesztője.A folyóirat tárgy-, motívum- és hatástörténettel foglalkozó dolgozatokat jelentetett meg magyar, angol, francia, német, olasz és spanyol nyelven. Lásd: 1884-ben nyugdíjazták, de ezt követően is fogadott tanítványokat és figyelemmel kísérte a tudományos világ mozgalmait. Halála előtti héten vagyonát és könyvtárát az unitárius egyházra hagyta. Temetésére tanítványa, Herman Ottó expressz levelet küldött: „Mellékelve küldök egyetlen egy gyopár virágot, melyet magam szedtem az erdélyi havasokon, tegye a ma már ravatalon fekvő jó mesteremnek, Brassai Sámuelnek szíve tájára mint utolsó üdvözletet.”
Sírja a Házsongárdi temető egyik legszebb neoklasszikus, oszlopos, mellszobros építménye, melyet 1910. október 2-án lepleztek le (III. B.), műemléki védettség alatt áll: CJ-IV-m-B-07839.132. Alkotói Pákey Lajos (1910) építész és Kozma Erzsébet szobrász.Gaal György: Tört kövön és porladó kereszten. Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben, Kolozsvár, Stúdium Kiadó, 5. átdolg. kiadás, 2009. 175. p.
Személyisége
Egész életében puritán életmódot folytatott, magára keveset költött, jövedelméből inkább tanítványait támogatta. Szeretett gyalogos utazásokat tenni, és jól érezte magát egyszerű emberek között. Ragaszkodott a maga által kiszabott napi testmozgás elvégzéséhez: eleinte naponta 5000 lépés, kilencvenéves kora után napi 3000 lépés volt a sétája. Esténként baráti társasága körében zenélt, harmóniumon, brácsán, csellón és zongorán játszott. A szigorú napirendtől csak a zene kedvéért tért el: bármikor kész volt Pestre, Bécsbe vagy akár Berlinbe utazni egy hangverseny kedvéért.
Soha nem nősült meg, háztartását édesanyja vezette. Modorát póriasnak tekintették, mert a ráció nevében elutasította a bevett társasági formákat. A korán megőszült, Erdély-szerte „Brassai bácsi”-ként ismert tudósról számos anekdota forog köznyelven, amelyek leginkább jóhiszeműségét és szórakozottságát, illetve különcnek aposztrofált szokásait illusztrálják.
Munkássága Számos tudományos értekezést és tudomány-népszerűsítő cikket, valamint könyvismertetést és zenekritikát írt, amelyek a következő lapokban, folyóiratokban és egyéb kiadványokban jelentek meg: Acta Reg. Scient. Claudiop., Akadémiai Értesítő, Athenaeum, Budapesti Szemle, Család és Iskola, Családi Kör, Család Könyve, Divatcsarnok, Egyetemes Philologiai Közlöny, Ellenzék, Emich G. Nagy Naptára, Erdélyi Hiradó, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Múzeum-Egyesület bölcseleti-, nyelv és tört. szakosztály kiadványai, Erdélyi Múzeum-Egyesület évkönyvei, Falusi Gazda, Figyelmező, Figyelő, Flóra, Gazdasági Lapok, Havi Szemle, Hon, Keresztény Magvető, Kolozsvár, Kolozsvári Nagy Naptár, Kolozsvári Unitárius főiskola értesítője, Korunk, Közoktatási Szemle, Linnaea, Magyar Hírlap, Magyar Nép Könyve és Könyvtára, Magyar Növénytani Lapok, Magyar Nyelvőr, Magyarország és Erdély Képekben, Magyar Polgár, Magyar Pósta, Mezei Gazdaság könyve, Nemzeti Társalkodó, Néptanítók Lapja, Országos Középiskolai Tanáregylet Közlönye, Österreichische botanische Zeitschrift, Összehasonlító Irodalmi Lapok, Magyar Philosophiai Szemle, Pesti Napló, Szépirodalmi Figyelő, Szépirodalmi Közlöny, Szépirodalmi Lapok, Társalkodó, Természet, Természetbarát, Természettudományi Közlöny, Tudom. Tár, Unitárius Közlöny, Vasárnapi Újság, Zeitschrift für allgemeine Sprachwesen, Zeitschrift für Natur und Heilkunde.
Írói álnevei: Canus, Világfi Antal és Zsámbokréti Gyula.
Az MTA 1837. szeptember 7-én levelező taggá választotta a matematikai és természettudományi osztályába, majd 1864 januárjában áttették a bölcseleti szakosztályba, illetve 1865. december 10-én rendes taggá választotta a történelmi és filozófiai osztályba.„Nálunk a nyolcvanas évek voltak a műkedvelő tudományosság és polihisztorság alkonya. A Brassai-féle tudós típus ekkor vált végképp múzeumi s panoptikumi emlékké és látványossággá. Erre az ötvenes, hatvanas évek fordulóján kezdődő folyamatra, s egyben ennek vontatottságára jellemző (s mulatságos) illusztráció az a hosszú és végül sikertelen küzdelem, melyet az Akadémia különböző osztályainak szaktudósai folytattak egymás ellen, hogy elhárítsák, illetőleg egymás osztályára hárítsák Brassai tagságát.” () 1887. május 13-án tiszteleti taggá választották.Szokatlanul fiatalon, negyvenéves kora előtt választották meg, ezen kívül ő volt a leghosszabb ideig hivatalban levő akadémikus, lásd: . A bécsi császári és királyi állat- és növénytani s a nagyszebeni természettudományi társaság rendes, a bécsi cs. kir. birodalmi földtani intézet levelező tagja volt. Beszélte a nyugati nyelveket, emellett értett oroszul, szanszkritül, törökül és héberül is.
Nyelvészet Brassait az intézményesedő nyelvészeten való kívülállósága, széles nyelvismerete és természettudományos gondolkodása kora nyelvtudományától teljesen független, azt messze megelőző felismerésekre tette képessé. A nyelv központi egységének a mondatot, a nyelvészet központi területének a szintaxist tekintette. Mondatközpontú nyelvszemlélete idegen volt a korszerű egyetemi nyelvtudománytól, amely a mondat vizsgálatát jobbára a latinos hagyományú, iskolás grammatika illetékességi körébe utalta. Brassai az utóbbitól elszakadva, különböző típusú nyelvek mondatait összehasonlítva határozta meg az emberi mondat univerzális mélyszerkezetét abban a korban, amikor a nyelvtudomány a különböző nyelveket történeti–genetikus alapon hasonlította össze. Kimutatta, hogy az alany kategóriájának nincsen sajátosan nyelvi, általános jellegű, a logikától független érvénye, és hogy a mondat központi eleme az ige. Az univerzális mondatszerkezetet az ige és annak bővítményei („határzói”) alkotják, és ez az egyes nyelvekben nyelvspecifikus eszközökkel valósul meg. Különös súlyt fektetett a szórend szerepére, amelyet forradalmian új módon írt le. Nyelvi univerzáléként azonosította az aktuális mondattagolás topik–fókusz kettősségét (saját terminológiájában előkészítő és tüzetes rész, ill. inchoativum és zöm), amit a 20. század második felének kutatásait megelőző elméleti igénnyel és pontossággal fejtett ki A mondat dualismusa (1885) és Szórend és accentus (1888) című tanulmányában. A topik–fókusz tagolás szabályosságát a látszólag szabad szórendű magyar nyelvben is felfedezte és A magyar mondat (1860–1865) című dolgozatban le is írta azokat a szintaktikai és szupraszegmentális eszközöket, amelyekkel az a magyarban megvalósul. A nyelvtanuló számára is használható generatív modellt dolgozott ki arra, hogyan lehet tetszőleges elemekből érvényes magyar mondatot létrehozni.
Nyelvpedagógiai elveit a Vom Sprachunterricht című, az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok 1881-es évfolyamában megjelent írásában foglalta össze. Bírálta a latin grammatikai hagyományban megrekedt iskolai nyelvoktatást, amely szerinte a diákok többségénél kudarcot vall. Latin, német és francia nyelvkönyvében saját, mondatközpontú nyelvszemléletét érvényesítette. Hangsúlyozta a tanár és a diák közötti élő párbeszéd fontosságát és azt, hogy a szabályokat a diákkal magával, induktív módon kell felismertetni. A reformkorban kidolgozott nyelvpedagógiáját saját maga és a magyar kortársak is az 1880-as években divatossá vált ún. természetes (direkt) módszer előzményének tekintették.
Tevékenyen, mindkét oldal álláspontját elutasítva foglalt állást az ortológus–neológus vitában. Saját organikus nyelvszemléletét képviselve elvetette a tudatos, kampányszerű nyelvtervezés szükségét és lehetőségét. Felhívta a figyelmet a paraszti népnyelvre mint a köznyelv lehetséges forrására és a közösség nyelvízlésére, amely magától ítél az újítások sorsáról. Az idegen szavak kérdésénél fontosabbnak tartotta a mondatfűzést, a szórendet érő idegen hatást.
Tudományos felismeréseit magyarul publikálta, így azokról a (nemzetközi) nyelvtudomány nem is vehetett tudomást. Magyar mondattani eredményei a századforduló után feledésbe merültek . Nyelvkönyvei, kezdeti sikereik ellenére megbuktak a középiskolai grammatikus hagyomány ellenállásán. Közvetlen utókora a különc, autodidakta nyelvészt látta benne.É. Kiss Katalin: Brassai Sámuel nyelvészeti munkássága. In Németh G. Béla (szerk.).: Forradalom után – kiegyezés előtt; Budapest, Gondolat, 1988, 175–194.Péntek János (szerk.): A nyelvész Brassai élő öröksége; Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2005Kaiblinger Fülöp: Brassai Sámuel nyelvtanítási reformja; Budapest, Székesfőv. Ny., 1910.
Pedagógia