Violeta del Carmen Parra Sandoval (San Fabián de Alico vagy San Carlos, 1917. október 4. – Santiago de Chile, 1967. február 5.) chilei dalszerző énekes, festő, keramikus, hímzőművész és szobrász volt. Latin-Amerika egyik legjelentősebb népművészeként tartják számon, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a chilei folklór ismertté váljon a nagyvilág számára. Fontos szerepet töltött be a chilei művészet és zene megújulásában, ő volt a „Nueva Canción” mozgalom előfutára. Hatása máig érezhető, művészi hitvallása sok későbbi előadót inspirált a chilei és latin-amerikai folklór megismerésére. Dalait ma is gyakran előadják, nemcsak chilei, hanem külföldi énekesek is.
Születésnapja, október 4. hazájában a „Chilei zene és zenészek napja”.
Életrajz Korai évek thumb|left|Violeta állítólagos szülőháza San Carlosban Violeta Parra népes családba született: öt édestestvére és két mostohatestvére volt. Apja Nicanor Parra Parra zenetanár volt, játszott hegedűn és zongorán, anyja Clarisa Sandoval parasztasszony, aki szabadidejében szívesen énekelt és gitározott, tőle tanulta az első népdalokat.
Pontos születési helye vitatott. San Carlos község önkormányzatának honlapja szerint ott született és feltételezett szülőházát 1992-ben történelmi emlékhellyé nyilvánították. Ezzel szemben családja azt állítja, hogy egy San Carlostól nem messze fekvő településen, San Fabián de Alicóban született és ez szerepel a Fundación Violeta Parra (Violeta Parra Alapítvány) honlapján is. Ugyanakkor lánya, Isabel Parra, aki az anyja tiszteletére létrehozott intézetnek az elnöke, 2013-ban hozzájárult, hogy a San Carlos-i házat úgy tekintsék, mint az alapítvány kihelyezett részlegét.
Gyerekkora nagy részét vidéken töltötte. 1919-ben a család egy jobb élet reményében Santiagóba ment, ám 1921-ben visszatértek délre, előbb Lautaro községbe, majd 1927-ben Chillánba költöztek. A sokgyermekes család rossz körülmények között élt. Violeta gyakran betegeskedett, hároméves korában elkapta a fekete himlőt, amitől arca egész életére sebhelyes maradt.
A gyerekek már kis koruktól fogva élénken érdeklődtek a különböző mutatványok és látványosságok iránt. Cirkuszi művészeket utánoztak és előadásokat tartottak a többi gyereknek. Violeta kilencéves korában kezdett el gitáron játszani és 12 évesen már saját dalokat szerzett. Csak rövid ideig járt iskolába, mert miután apjuk súlyosan megbetegedett, testvéreivel Hildával, Eduardóval és Robertóval éttermekben, vendégfogadókban, cirkuszban, vonatokon és más nyilvános helyeken énekeltek, hogy a család némi pénzhez jusson.
Megérkezés Santiagóba thumb|left|A José Abelardo Núñez iskola A család anyagi helyzete tovább súlyosbodott, amikor az apa 1929-ben meghalt. A legidősebb fiú, Nicanor ekkor már Santiago de Chilében tanult és 1932-ben az ő meghívására Violeta is a fővárosba költözött. Nicanor ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a tanulást, ezért két évig a José Abelardo Núñez tanítónőképzőbe járt, közben az intézet internátusában lakott, de a szünidőkben gyakran volt santiagói rokonaiknál. Ebben az időben nagy hatással volt rá Nicanor, aki bár matematikát és fizikát tanult, de emellett foglalkozott a chilei népköltészettel is, majd később elismert költő lett belőle.
Időközben anyja és testvérei is a fővárosba költöztek. Violeta két év után otthagyta az iskolát és elkezdődött zenei pályafutása. Kezdetben külvárosi éttermekben, kocsmákban és üdülőhelyeken lépett fel, gyakran testvéreivel együtt. Főleg bolerót, mexikói corridót, cuecát , rancherát és tonadát játszottak.
Házasságai Ebben az időben ismerkedett meg Luis Cereceda vasutassal, akivel 1938-ban összeházasodtak. 1938-ban született meg első gyermekük, Isabel. Ugyanebben az évben Violeta díjat nyert egy santiagói költőversenyen. 1943-ban Valparaísóban született meg második gyermekük, Ángel. Később mindkét gyerekből ismert zenész lett, akik anyjuk nevét vették fel művésznévként. Valparaísóban Violeta egy színházban énekelt spanyol dalokat „Violeta de Mayo” néven és a társulattal gyakran felléptek más városokban is. 1944-ben visszatért Santiagóba és spanyol dalversenyt nyert a Teatro Baquedano színházban, a gyerekekkel pedig a Confitería Casanova kávéházban tartott előadásokat. Ugyanebben az időben férje hatására, aki tagja volt a Chilei Kommunista Pártnak, részt vett Gabriel González Videla választási kampányában. Házasságuk azonban nem volt zökkenőmentes. Egyéniségük nagyon eltérő volt és a férfit zavarta felesége vándorló életmódja és növekvő népszerűsége, így végül 1948-ban elváltak.
1949-ben született harmadik gyermeke, Carmen Luisa Arce Parra, és még ugyanebben az évben hozzáment a gyermek apjához, Luis Arce műbútor asztaloshoz. 1952-ben még egy kislányuk született, Rosita Clara, ő azonban kétéves korában meghalt és ezután ez a házasság is felbomlott.
A folklorista 1948-ban Hildával megalakították a „Las Hermanas Parra” duót és az RCA Victor kiadásában több lemezük is megjelent, olyan közkedvelt dalok, mint az El Caleuche, La cueca del payaso és a La viudita. Hildával és a gyerekekkel együtt népszerű cirkuszokban léptek fel és bejárták az országot, majd 1953-ban a duó feloszlott. Az 50-es évek elejétől kezdve Nicanor hatására elkezdte tanulmányozni és gyűjteni az eredeti chilei népdalokat. Vándorlása során költőkkel is megismerkedett, köztük Pablo Nerudával – aki 1970-ben az ő emlékére írta Elegía para cantar című költeményét – és Pablo de Rokhával. Eredeti repertoárját elhagyta és megszületett az igazi Violeta Parra, aki már nem könnyed szórakoztató dalokat énekel, hanem hagyományos chilei népdalokat és olyan nemzeti értékeket fedez fel és ismertet meg a hallgatókkal, mint előtte senki sem.
Ebben az időben már egyetemi népművészeti kurzusokat is tartott Iquiquében és Concepciónban, illetve ismeretterjesztő előadásokat a valparaísói Chilei Francia Intézetben. Közben vásárolt egy kisebb telket Los Manzanares de San Carlosban. Egy helybéli farmertől megtanult chilei guitarrónon játszani, ami a gitárnak egy nagy testű, 25 húros változata. Első guitarrónját ajándékba kapta. Közben barrancai és más, Santiago környékén élő földművesekkel dolgozott együtt, bejárta a chilei partvidéket, a kordillerákat és eljutott a Húsvét-szigetre is.
1953-ban az EMI Odeón kiadóval két kislemezt vettek fel, amelyeken már saját szerzeményeit énekli: az elsőn a Qué pena siente el alma (Hogy szenved a lélek) és a Verso por el fin del mundo (Vers a világvégéről), a másodikon pedig a Casamiento de negros (Feketék menyegzője) és a Verso por el padecimiento (Vers a szenvedésről). Ezek a dalok nagyon népszerűvé váltak. A következő évben Canta Violeta Parra címmel saját műsort vezetett a Radio Chilena adónál. A műsort rendszerint olyan nyilvános helyekről közvetítették, ahol népzenét játszottak, például anyja éttermében Barrancasban. 1954 végén egy másik adó, a valparaísói Radio Agricultura folklórműsorában szerepelt. 1955-ben az Év legjobb folkloristája kategóriában Caupolicán-díjat kapott a színikritikusok szövetségétől.
Ennek az új hangvételnek és a társadalmi problémák iránti érzékenységnek köszönhetően indult el a „Nueva Canción” (Új Dal) mozgalom, amelynek az volt a célja, hogy a chilei népi hagyományokat úgy vigye tovább, hogy hangot adjon a gazdaságilag és politikailag perifériára szorult embereknek. A mozgalom később egész Latin-Amerikában elterjedt. Violeta Parra dalaiban sokszor fogalmazott meg kritikát a chilei földbirtokosokkal, az egyházzal és a hadsereggel szemben.
Első európai út Violetát 1955. júliusában meghívták Varsóba, az V. Világifjúsági Találkozóra, majd Párizsba ment, ahol két évet töltött. Kezdetben a Latin-negyedben a L’Escale nevű éjszakai klubban énekelt estétől hajnalig, elég rossz körülmények között élt, egy ideig beteg is volt. Violeta Párizsban értesült róla, hogy legkisebb lánya, Rosita Clara meghalt. Emellett viszont sikerült összeismerkednie európai művészekkel és értelmiségiekkel. Közülük Paul Rivet antropológusnak köszönhetően a Sorbonne-on a Musée de l’Homme lemezfelvételt készített vele a múzeum hangarchívumának. Majd Londonba utazott, ahol az EMI-Odeon készített vele lemezt, és énekelt a BBC műsorában is. 1956. márciusában visszament Párizsba és a Chants du Monde hanglemezkiadónál megjelent egy EP-je, a Guitare et chant: chants et danses du Chili.
Visszatérés Chilébe 1956-ban hazautazott Chilébe. 1957-ben az EMI Odeón az El folklore de Chile sorozatban kiadta első nagylemezét Violeta Parra, Canto y Guitarra címen. Az albumon lévő számok közül három a saját szerzeménye. Ebben a sorozatban még négy olyan LP jelent meg, amelyen Violeta Parra énekel: Violeta Parra acompañándose en Guitarra (1958), La cueca presentada por Violeta Parra (1958), La tonada presentada por Violeta Parra (1958) és a Toda Violeta Parra (1960). Ezekben a dalokban, ahol egy szál gitárral a kezében énekelt, olyan témák is felbukkantak, amelyekben aggasztó társadalmi kérdésekről beszélt.
1957. novemberétől a Concepción Egyetem megbízásából népművészeti kutatásokat folytatott La Araucanía régióban, de előadásokat is tartott. Az egyetemen a következő évben megalapította a Nemzeti Népművészeti Múzeumot (Museo Nacional del Arte Folklórico). 1958 és 1959 között írta meg Décimas című verses önéletrajzi regényét. Majd ezekből a versekből megteremtette az addig ismeretlen „centesima” (százas) formát, amelyben minden decima egy számot képvisel. Saját gitárkíséretével és fia, Ángel közreműködésével ebből a szövegből készült 1964-ben a Décimas y centésimas album,amit viszont csak halála után, 1976-ban adtak ki.
Művészi tevékenysége közben egyre jobban kiszélesedett. Készített kerámiákat, olajfestményeket, hímzéseket és szőtteseket is. 1959-ben egy súlyos májgyulladás hosszabb időre ágyhoz kötötte, ez alatt az idő alatt festészete és hímzése olyannyira kiteljesedett, hogy műveit még abban az évben kiállították a santiagói Parque Forestalban rendezett kézműves vásáron.
1959-ben lányával, Isabelával Észak-Chilébe majd később a Chiloé-szigetekre ment, ahol a fellepésein népművészeti, keramikus és festészeti tanfolyamokat is tartott. Ebben az évben írta meg addigi gyűjtőmunkának eredményét a Cantos folklóricos chilenos (Chilei népdalok) című könyvben, amelyet Sergio Larraín fotói és Gastón Soublette kottái egészítenek ki. A könyv csak halála után jelent meg nyomtatásban. Az EMI Odeonnál megjelennek első, csak saját szerzeményeit tartalmazó szólólemezei.
1960. október 4-én, születésnapján megismerkedett a nála jóval fiatalabb Gilbert Favre svájci klarinétossal, akit érdekelt a Latin-Amerikai zene és egy antropológiai kutatáson vett részt az Atacama-sivatagban. Violeta szenvedélyesen beleszeretett és a férfi az elkövetkező években követte őt Santiagóba, majd az 1960-as években együtt éltek Párizsban és Genfben. Számos közös munkájuk volt.
Dolgozott Sergio Bravo filmrendezővel is, ő szerezte a Mimbre, a Trilla és a Casamiento de negros dokumentumfilmek kísérőzenéjét.
1961-ben Buenos Airesbe utazott, itt is kiállították képeit. Fellépett a televízióban, a Teatro ITF-ben és az EMI Odeon itt is készített vele egy lemezt El folklore de Chile según Violeta Parra címmel. Egyes sajtóhíresztelések szerint a lemezt cenzúrázták a Porque los pobres no tienen (Mert a szegényeknek nincs) című dal miatt, amelyben nemcsak a társadalmi egyenlőtlenség ellen emelt szót, de a katolikus egyházat is kritizálta. A dal teljes szöveggel csak halála után jelent meg.
Második európai út