A yarmouthi rajtaütés a Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) egyik támadása volt az Anglia keleti partján fekvő Great Yarmouth város hadi infrastruktúrája ellen az első világháború elején, 1914. november 3-án. A támadás célja egy közelben végrehajtott aknatelepítési művelet fedezése és kisebb erők előcsalogatása volt, hogy a keletebbre, Terschelling szigetétől északra helyezkedő csatahajóflotta elé vonják és megsemmisítsék őket. A csatacirkálók (nagycirkálók) által végrehajtott lövetés csekély károkat okozott, mivel a rossz látási körülmények miatt a rövidre sikerült német sortüzek lövedékei a parton csapódtak be. A németek csupán két brit rombolóval és egy aknaszedővel kerültek harcérintkezésbe, melyek a part mentén járőröztek és a rájuk zúduló heves tűz ellenére épségben átvészelték a találkozást. A németek a navigációs nehézségek miatt elszenvedett késedelem miatt a tervezettnél hamarabb megszakították a hadműveletet, így a partok mentén déli irányba tervezett rövid portyázásuk elmaradt. A támadók ellen Yarmouth kikötőjéből kifutó három tengeralattjáró közül a D5 jelű az egyik újonnan telepített német aknára futott és elsüllyedt.
A Wilhelmshaven előtti Jade-torkolathoz való visszatérést követően az egyik német páncélos cirkáló, a Yorck a nagy ködben két saját telepítésű aknára futott és súlyos emberveszteséggel elsüllyedt.
Előzmények 1914. októberének végén a közismerten németellenes John Fisher tengernagyot nevezték első tengeri lorddá. A németek nem kívánták megvárni, hogy az ő vezetésével a britek ragadják magukhoz a kezdeményezést és ehhez kapcsolódóan október 28-án vetődött fel az angol partok előtti aknazárak telepítésének ötlete. Friedrich von Ingenohl flottaparancsnok javaslatára ezt erős támogatással kellett végrehajtani, miután a tapasztalatok szerint az erős brit védelem miatt felszíni hadihajók csupán cirkálókísérettel nem tudták volna már megközelíteni a partokat. A tervek szerint könnyűcirkálóknak kellett a Smiths Knoll világítóhajó és Lowestoft közti részen egy aknazárt létrehozniuk csatacirkálók védelme alatt.Ezzel zavarni akarták a La Manche és a keleti part közötti hajózást és a Yarmouth-tól és Gorlestontól keletre zajló halászatot. Az aknatelepítés befejeztével a könnyűcirkálóknak déli irányban a Smiths Knoll–Haaks világítóhajók vonaláig kellett hajózniuk és meg kellett itt semmisíteniük az ellenséges megfigyelőhajókat, avagy északi irányba kellett őket vonniuk maguk után, hogy a Terschelling szigete előtt lesben álló I. és III. csatahajórajok elé csalogassák őket. A csatahajórajokat Friedrich von Ingenohl az október 6-ai császári utasítás értelmében nem küldhette a többi hajóraj közvetlen támogatására, így csak a Német-öböl nyugati vizein várakozhatott velük. A flottaparancsnok a csatahajórajokkal azért is kihajózott, hogy a gyakorlatoztassa a háború kezdetén még kiképzés alatt lévő legénységet. A tervezésnél gondot okozott az, hogy a hajók a sötétség beállta után futhattak csak ki, hogy az ellenség megfigyelőhajói és tengeralattjárói ne észlelhessék őket, másrészt az aknatelepítést is éjjel kellett volna kivitelezni, hogy az ellenség idejekorán ne fedezhesse fel, amihez azonban még nappal útnak kellett volna indulni. Franz Hipper ellentengernagy, a felderítőerők parancsnoka azt javasolta, hogy a hadművelet a sötétség beálltakor indítsák meg és az aknatelepítést napközben hajtsák végre, amiről viszont egy elterelő hadművelettel, éspedig Great Yarmouth kikötői berendezésének lövetésével tereljék el a figyelmet.
A hadműveletről feltételezték, hogy erőket vonhat el a francia és belga partoktól és nagy hatással lesz a brit lakosságnak a flottába vetett bizalmára.A hadművelet tervéhez való uralkodói hozzájárulást Ingenohl október 29-én kérte és a császár még aznapi választáviratában jóváhagyta, meghagyva, hogy minden lehetséges eszközzel, köztük léghajók északi irányú bevetésével is igyekezzenek megakadályozni, hogy a rajtaütő erők háta mögé kerülve elvágja az ellenség a visszavonulási útvonalat. A napokban azonban erős keleti szél tombolt a partvidéken és emiatt csak november 3-án lehetett végrehajtani a hadműveletet.
A hadművelet A német haderő felvonulása November 2-án futottak ki az Emsről az U 6, U 14, U 21 és U 22 tengeralattjárók, hogy a Yarmouth elleni hadművelet támogatására Terschellingnél egy hosszúságú védelmi vonalat alkossanak. Az összes többi bevethető tengeralattjárót az Emsnél vonták össze, mialatt rombolók és aknakeresők fésülték át a Helgolandi-öblöt aknák és tengeralattjárók után. 13:30-ra az I. és II. felderítőcsoportok Hipper altengernagy vezetésével és az I. és III. csatahajórajok von Lans altengernagy és Funke ellentengernagy vezetésével a kíséretükhöz tartozó rombolóflottillákkal a Schillig révnél, a III. és IV. felderítőcsoportok a Wesernél gyülekeztek. A Reinhard Scheer altengernagy vezette, régi pre-dreadnoughtokkal rendelkező II. csatahajóraj egységei ebben a hadműveletben nem vehettek részt, mivel a víz alatti találatok esetén az úszóképességüket javító berendezésekkel szerelték fel őket a kieli hajógyárban.
A flotta zászlóshajóján megtartott tengernagyi megbeszélés után 16:30-kor Hipper a cirkálóival felvonatta a horgonyt és – az ellenség tengeralattjáróinak kikerülése érdekében – Helgoland felé indult el, majd a szigethez érve Anglia délkeleti partja felé vette az irányt 20 csomós sebességet tartva. (Lásd: Útvonaltérkép Karte 13) A Straßburg és a Graudenz képezték az elővédet, mögöttük 3 tmf-del haladtak a nagycirkálók, sorban a Seydlitz, a Moltke, a BlücherA Blüchert paraméterei alapján rendre páncélos cirkálóként osztályozzák, de méretei alapján a német besorolás szerint nagycirkálónak (Großer Kreuzer) minősült, ami a német csatacirkálóknak is hivatalos megjelölése volt. és a von der Tann, míg a Kolberg és az aknákat szállító Stralsund könnyűcirkálók (kiscirkálók) a nagycirkálók nyomdokvonalát követték. Eredetileg melléjük rendeltek egy rombolóflottillát, de ez nem tarthatott velük, mivel a rombolói a még mindig erős hullámzásban vagy az időjárás újabb romlása esetén nem tudták volna tartani a hadművelet végrehajtásához szükséges sebességet.
18:00-kor futott ki a modern csatahajókkal rendelkező I. és III. csatahajóraj a flottazászlóshajóval együtt csaknem ugyanazon az útvonalon haladva, mint a cirkálók. Eleinte 10, majd 12 csomóval haladva 22:00-kor a csatahajórajok hét külön csoportra oszlottak, melyek két tmf távolságra helyezkedtek egymástól. Ez egy a békeidőben begyakorolt formáció volt az éjszakai haladáshoz, aminek célja a rombolótámadásokkal szembeni nagyobb fokú védelem volt. Ezen alakulatok kifutása után a Nyílttengeri Flotta hátramaradt egységei a külső révekre vonultak ki fokozott készenlétet tartva. Az V. csatahajóraj az Elba torkolatában, a VI. csatahajóraj a Külső-Jadén foglalt pozíciót. Az Albatroß és a Nautilus aknarakók készenlétben álltak taktikai aknazárak azonnali telepítéséhez és a kórházhajók is felfűtött kazánokkal várták az azonnali kifutási parancsot.
Az Északi-tengeren átvezető út bélyegkép|jobbra|300px|A támadó kötelék zászlóshajója, a Seydlitz csatacirkáló
A flotta útja zavartalan volt, az erősen párás időben kelet-délkeleti irányból 2-es erősségű szél fújt, az alacsonyan szálló felhők között időnként előbukkant a Hold. Hipper elővédjének könnyűcirkálói éjfél körül Terschellinggel egyvonalban észlelték a halászhajók első csoportját, majd 04:15-kor ezek egy második vonalát érték el. Az angol partok közelében már nagy számú vitorlás és gőzhajó volt látható, de semmi nem utalt arra, hogy szabályosan megszervezett megfigyelést végeznének és rádiójeleket sem sugároztak. A német történetírás szerint ekkor bánták meg, hogy nem hozták magukkal a rombolóflottilláikat, mivel a rombolók jelentős mennyiségű halászhajót süllyeszthettek volna el a legénységük átvétele után és ezzel a brit háborús erőfeszítéseknek is jelentős károkat okozhattak volna. A cirkálók ezt nem tehették meg helyettük, mivel a tengeralattjáróveszély miatt nem állhattak meg és a feladatuktól sem térhettek el. A brit hajók többsége azt hitte a saját hajóik érkeznek és köszöntésükre még fel is vonták a brit zászlót. Csak néhány brit gőzös érezte meg a veszélyt, ezek nagy sebességgel vették az irányt Yarmouth felé mikor meglátták a közeledő cirkálókat.
A nagy számú halászhajó mellett a partok megközelítését az is megnehezítette, hogy a cirkálók navigációs tisztjei Helgoland mellett elhaladva a ködös időben nem tudtak kivenni biztos viszonyítási pontokat és a bizonytalan látóhatár miatt asztronómiai megfigyeléseket sem lehetett megbízhatóan végezni, ami azt eredményezte, hogy mikor a hajók 05:30-kor egyeztették a mért pozíciójukat, akkor 10 tmf-ig terjedő eltérések mutatkoztak. A hadműveletre ez nagy kockázatot jelentett, mivel a 9- merülésű hajók a part menti homokpadok felé haladtak és nem lehettek biztosak abban, hogy a tájékozódást segítő világítótornyok üzemelnek-e vagy a kihelyezett tájékozódási jelek a helyükön vannak-e még.
Az aknatelepítő hadművelet megkezdése bélyegkép|jobbra|300px|Az aknatelepítést végrehajtó Stralsund könnyűcirkáló A zászlóshajó pozíciómeghatározása szerint 06:30-kor már elérték a Smiths Knoll világítóhajót, ezért Harder fregattkapitány a csatacirkálók farvizében haladó Stralsunddal hozzáláttatott az aknák telepítésének, hogy ezzel a parancsai értelmében elzárja a Haisborough Gat csatornát. (Lásd: Aknazár helyzete Karte 14) Már 06:15-kor 15 csomóra mérsékelték a sebességet, hogy a 40 méteres (mélységű) vonalat megközelítsék. A brit és holland halászhajók között csak nagy gonddal tudtak a cirkálók előrehaladni a part irányába folyamatosan mélységméréseket végezve, azonban a tengermélység nem csökkent, sem a világítóhajó nem bukkant fel a vártak szerint. Ezzel világossá vált, hogy túl korán kezdtek hozzá az aknatelepítéshez. A Stralsund a megmaradt aknákat nagyobb távközökben rakta le, hogy megfelelő mennyiségű tartaléka maradjon a parthoz közelebbi útvonalakra. Mikor túl közel került hozzájuk egy-egy halászhajó, akkor Harder fregattkapitány szünetet tartatott az aknatelepítésben, ezzel próbálva megakadályozni, hogy a jelenlétének valódi oka kiderüljön.
A vártnál egy órával később, 06:30-kor tűnt fel egy „Smiths Knoll Watch” feliratú bója közvetlen a hajók közelében, aminek segítségével pontosan meg tudták határozni a Yarmouth felé vezető utat. Hamarosan a zászlóshajón hirtelen mélységcsökkenést állapítottak meg (az eddigi helyett -t mérve), majd újabb színes bóják alapján a Hearty Knoll-homokpad déli részéhez értek ki. Emiatt idő előtt délnyugati irányba kellett kitérjen a német kötelék és csak miután az elővédhez tartozó Straßburg egy egykéményes világítóhajó feltűnését jelentette a ködben (ami minden bizonnyal a Great Sand homokpadé lehetett), fordulhattak ismét a part irányába. Hipper nyugati, enyhén északi irányra állva közelített az észlelt világítóhajóhoz, hogy röviddel ennek elérése előtt dél-délnyugati irányra állva a Corton világítóhajó felé haladjon és ezután megkezdhesse Great Yarmouth partmenti létesítményeinek lövetését.
A brit járőrhajók lövetése bélyegkép|jobbra|300px|A brit Halcyon még mint torpedó-ágyúnaszád