A Velencei Köztársaság (velenceiül: Serenisima Republica de Venesia; olaszul: Serenissima Repubblica di Venezia) Itália északi részén a 8. század és 1797 között fennállott államalakulat volt. Gyakorlatilag városállamként emlékeznek meg róla a krónikák, azonban a Velence város köré alakult kereskedőállam igen tekintélyes területre tett szert. A 12. és 15. században fénykorát élő Velencét gyakran illették az Adria királynője címmel, vagy – amint az a hivatalos megnevezésében is használatos volt – Serenissimaként (a. m. legderűsebb), azaz a Legfenségesebbként emlegették. A köztársasági államformát magára öltő állam élén a dózse állt.
Története Az arisztokratikus alkotmány előtti idők (5–11. század) A függőség időszaka Velence történelme valamikor az 5. században kezdődött. A későbbi korok több legendát is emlegettek a város alapításáról. A szigetekre, cölöpökre emelt csodálatos város sokaknak úgy tűnt, mintha isteni kéz alkotása lett volna. A város megalakulása azonban szorosan kapcsolódik a Római Birodalom nyugati felének bukásához. A hatalmas birodalmat elsöprő népvándorlás több itáliai város létét fenyegette. Elsőként a gótok, majd a hunok megjelenése kényszerítette a lagúnák közelében épült városok (Padova, Aquileia, Concordia) lakóit arra, hogy az Adria biztonságos szigetein keressenek menedéket. Eleinte csak egyszerű halászok, földművesek érkeztek a közeli szigetekre. 421-ben Padova tanácsa már egyik határozatában foglalkozik a szigetek lakóival, akik a zavaros időkben mindenféle állami szervezeten kívül álltak. Ezt az évet tekintik Velence alapításának dátumaként.
A város fejlődésének és a köztársaság kialakulásának igen nagy lökést adott a 452-ben betörő hunok féktelen rablóhadjárata. A régió legnagyobb és legerősebb városa akkoriban Aquileia volt, amelynek ostroma és az azt követő vérengzés elől főképp a gazdagok, nemesek és a kereskedők menekültek el. A tehetős római polgárok a lagúnák szigeteire költöztek. A menekülők főként hét szigetre telepedtek le, amelyek később egyre szorosabb politikai szövetségre léptek egymással. Ezekhez a szigetekhez tartozott Caorle, Heracleia, Jesolo (ezt a három egykori szigetet azóta a Piave folyó hordaléka félszigetként a szárazföldhöz kötötte), Torcello, Murano, Malamocco és Chioggia. A bevándorlók között igen gazdag emberek is voltak, akik mindenképpen meg akarták teremteni az elvesztett kényelmet a szigeteken. A nemesek mellett azonban több kereskedő és hajóács is érkezett ide. Miután a szárazföldi kereskedelem szinte lehetetlenné vált a népvándorlás időszakában, a lagúnabeli települések egyre több hajót gyártottak, és eleinte csak a só lepárlásából bonyolítottak le számottevő forgalmat. Később Isztria és Dalmácia termékeire is kiterjesztették a kereskedelmet. Főként bort, húst és olajat szállítottak a velencei hajók. Az egyre gazdagabb szigetek új formájú hajókat terveztek, amelyek hatalmas raktérrel rendelkeztek, mégis fürgébbek voltak korabeli társaiknál. A birodalom felbomlása után a velenceiek igyekeztek a Római Birodalom egyik jogutódjához, Bizánchoz közel kerülni. A megalakuló Ravennai Exarchátus nem csupán megbízható kereskedelmi partnernek bizonyult, hanem védelmi szerepet is betöltött. A szigetek nem váltak függetlenné, Bizánc hatalma alá kerültek. A keleti birodalom hivatali rendszerét is átvette a város, és tribunokat neveztek ki a lagúnák népe, a velencei társadalom élére, akik a császárok nevében gyakorolták a bírói hatalmat. Eleinte egy tribun állt a szigetek élén, később tíz, majd tizenkettő és végül hét. Köztük már olyan családneveket találhatunk (pl. Faliero, Candiano, Dandolo, Moro), amelyek a későbbi nagy dózsékat adják.
A környező városok ugyan irigykedve szemlélték az egyre növekvő Velence hatalmát, de ellene nem tehettek semmit. 588-ban a longobárdok özönlötték el Itália északi részét. Az aquileiai pátriárka a lagúna egyik szigetére, Gradóra menekült. Ez ugyan nem állt Velence fennhatósága alatt, mégis igen közel volt a Heracleia és Malamocco szigetén lassan kialakuló központhoz. Ezzel tehát Velence még az egyházi hatalom örökösévé is vált. A kereskedelem egyre nagyobb bevételt hozott a városnak, a tenger nyújtotta biztonság pedig békét. A kereskedelmet gyakran korlátozó bizánci törvények kezdtek terhessé válni a velenceieknek, akik lassan kialakították önkormányzatukat. Ugyan Bizánc és először a longobárdok, majd a frankok szemét is szúrta az egyre inkább függetlenedő lagúna, de tenni semmit sem tudtak, ugyanis mindkét hatalomnak szüksége volt a velencei flottára az Adrián garázdálkodó horvátok féken tartására. 697-ben ezek a körülmények vezettek az első dózse, Paolo Lucio Anafesto megválasztásához, aki ugyan hivatalosan a bizánci császár nevében uralkodott, gyakorlatilag igyekezett függetleníteni a várost a keleti uralom alól. A dózse jogköre sokkal szélesebb volt, mint a tribunoké: joga volt összehívni a népgyűlést, kinevezni a katonai vezetőket és a bírákat, valamint a kormányügyeket intézni. Miután 751-ben a longobárdok elfoglalták Ravennát is, Bizánc utolsó közeli bástyáját, Velencének jóval nagyobb mozgástere lett.
Új állam születik A lassan megalakuló független Velence azonban a tenger oltalma ellenére is túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy a kor Európáját hatalma alatt tartó két hatalom, Bizánc és a Frank Birodalom között függetlenséget nyerjen. A fiatal város lakóinak kereskedelmi és más gazdasági érdekei szétváltak, és a Malamocco szigetén lakók inkább a longobárdokhoz, majd a frankokhoz kötődtek, míg Heracleia lakói a bizánci fennhatóságot látták szívesebben. A két párt között súlyos vita alakult ki. A longobárdok egy alkalommal a malamoccóiak támogatásával betörtek Heracleiába, és elpusztították a várost. A nagy múltú és gazdag sziget lakói átköltöztek a közeli Rivo Alto szigetre, amely a mai Velence központját adja. A Bizánc által támogatott kereskedők itt mesés várost építettek fel, amelynek pénzügyi és gazdasági súlya hamarosan meghatározóvá vált. A nagyhatalmi kérdésekről azonban sosem született igazi megegyezés, és amikor Nagy Károly frankjai egyre gyakrabban támadták meg a velenceieket, a szigetek ismét közelebb kerültek Bizánchoz. A Károly által kinevezett dózse elüldözése után a frank flotta 806-ban megtámadta a szigeteket. Véres csaták során Rivo Altót (Magas part) sikerült végig velencei kézen tartani. Egészen 812-ig folytatódott a háború, amikor is megszületett az aacheni szerződés. Ez a dokumentum garantálta elsőként a szigetek gyakorlati függetlenségét. A szerződést Károly és I. Mihály bizánci császár kötötte meg. Mihály elismerte a frank uralkodót a Római Birodalom örökébe lépő Frank Birodalom császárának, de cserébe a Velence, Dalmácia és Isztria feletti uralkodást kérte és kapta meg. Károly az egyezmény után kivonta seregeit a lagúnából, sőt megengedte a város kereskedőinek, hogy a szárazföldön birtokot szerezzenek és kereskedjenek.
A Bizánci Birodalom azonban ekkoriban ezer sebből vérzett. A császár nem tudta fenntartani erős hatalmát a távoli Velence felett, ezért az aacheni szerződés tulajdonképpen Velence függetlenségének dokumentuma. Évekkel később maga a bizánci császár kérte Velence segítségét a dél-itáliai szaracénok ellen. A szerződés megkötésének idejében, 810-ben a dózse áthelyezte székhelyét az egyházi méltóság miatt fontos Gradóból Rivo Altóra (a mai Rialtóra). Ekkor nevezték először Venesianak a szigeteken megalakult várost. A kereskedelem nagy léptékkel fejlődött. A modern velencei flottának a Földközi-tenger medencéjében nem akadt ellenfele, így nemcsak a bizánci területekig ért a város kereskedőinek keze, hanem a Közel-Keletre, Egyiptomba és Afrika más részeire is. A velencei állam alapját a mesés vagyon mellett a hatalmakat egymás ellen ügyesen kijátszó diplomácia vetette meg.
828 Velence történetének újabb fontos állomása. I. Giovanni Participazio dózse parancsára a velencei flotta csellel elhozta Alexandriából Szent Márk ereklyéit. Márk krónikák szerint Aquileia első püspöke volt, és ezért a velenceiek keresztény hitre térítője. Az evangélista tiszteletére kezdték el építeni a Szent Márk-bazilikát, amelynek alakításában szinte mindegyik dózse szerepet vállalt. Ekkor jelent meg Márk oroszlánja a velencei lobogókon, és a gradói liturgia egyedisége is ekkor alakult ki. Szent Márk tehát nem csupán relikviát jelentett Velence számára, hanem az egész államot egybetartó szellem megtestesítője volt, a független Velence jelképe.
Az Orseolók kora és a normann háborúk A két ellenséges velencei párt utolsó összecsapása IV. Pietro Candiano dózse elűzésében öltött testet. Ezek után Velence annyira megerősödött, hogy a térség független vezető államává vált. A dózse elűzése után a népgyűlés I. Pietro Orseolót választotta meg a város vezetőjének. Pietro ugyan csak két éven keresztül uralkodott, mégis rendkívül népszerűvé vált a velenceiek körében. Teljesen újjáépíttette a várost. Lefektette a mai Dózse-palota alapjait, és sikerült győzelmet aratnia a muszlim szaracénok ellen. 991-ben lépett trónra Velence egyik legnagyobb hatású dózséja, II. Pietro Orseolo, akit olyan tisztelettel öveznek mind a mai napig a városban, mint mi I. Istvánt. A dózse meghódította az Adriai-tenger keleti partvidékének jelentős részét. Dalmácia több városa ekkor került Velence uralma alá. A legnagyobb városok közé sorolható Zára (a mai Zadar), Trau (a mai Trogir), Spalato (a mai Split), Veglia (a mai Krk) vagy Arbe (a mai Rab). A horvátok inváziója elleni fellépést Bizánc is támogatta, ezzel elismerve, hogy a jogilag Konstantinápolyhoz tartozó területeket Velence elfoglalta. Orseolo dózse felvette a Dux Veneticorum et Dalmaticorum címet, azaz Velence és Dalmácia hercege címet, amelyet mind a keleti mind a nyugati császár elfogadott.
A dalmát városok birtoklása sokkal többet jelentett puszta területszerzésnél. Egyrészt Velence így tudta biztosítani az Adrián való hegemóniáját és a kereskedelmi utak biztonságát. Ezek pedig igen fontosak voltak, hiszen 992-ben II. Baszileiosz császár kiváltságlevélben erősítette meg a két állam szövetségét. Tulajdonképpen Bizánc minden támogatást megadott a város kereskedőinek. Másrészt Velence Dalmáciából szállította a hajóépítéshez szükséges fát és a gabonát is, hiszen a növekvő népességű városnak már nem tudott elegendő élelmet termelni a lagúna. Orseolo uralkodásának idején látogatott a városba III. Ottó német-római császár, aki további kereskedelmi egyezményeket kötött a dózséval, és megegyeztek Velence névleges függésében. A dózséknak azonban fontosabb volt a Bizánccal fenntartott jó kapcsolat és a névleges függés is. A dózsei méltóság sokáig része volt a bizánci hivatali hierarchiának, és névleges adófizetési kötelezettség is hárult Velencére. A velenceieknek azért állt érdekükben a függőség fenntartása, mert ezáltal jelentős kedvezményeket élvezhettek a birodalom területén belül. Ez nem csupán adó- és vámkedvezményeket jelentett: a velenceieknek például önálló önkormányzatuk lehetett Konstantinápolyban. Az ottani velencei kereskedőnegyedre a velencei törvények vonatkoztak, nem a bizánciak. Egészen 812-ig egyébként a dózse megválasztásához szükség volt a bizánci császár beleegyezésére is.
Az Orseolo család egy idő után dinasztikus uralmat igyekezett kiépíteni: a magyar uralkodókkal és az isztriai illetve horvát királyokkal is rokoni viszonyt alakított ki. Halálát követően a tisztjét gyermeke, Ottone Orseolo foglalta el, aki már nyíltan dinasztikus uralomra tört. A függetlenségükre kényesen figyelő velenceiek azonban megakadályozták az Orseolók terveinek megvalósulását, és 1026-ban elűzték Ottonét a városból. Domenico Flabanico dózse uralma alatt pedig törvényben szabályozták, hogy a dózsénak sem fivére, sem gyermeke nem lehet társuralkodó vagy utód.