Laodiceai Apollinarisz vagy Laodiceai Apollinaris, görögül Ἀπολινάριος ὁ Λαοδικείας, latinosan Apollinaris vagy Apollinarius (kb. 310/315 – kb. 390) 4. századi görög nyelvű keresztény püspök, teológus, író és bibliamagyarázó volt. A szíriai Laodicea ad Mare püspökeként működött, és kezdetben az első nikaiai zsinat tanításának jelentős védelmezői közé tartozott az arianizmussal szemben.Philip Schaff – Johann Jakob Herzog: New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, Vol. I, Grand Rapids: Baker, 1951, „Apollinaris of Laodicea”.
Nevéhez kapcsolódik az apollinarizmus, az a krisztológiai tanítás, amely szerint Jézus Krisztusban az isteni Logosz nemcsak egyesült az emberi természettel, hanem az emberi értelmes lelket — görögül νοῦς, illetve ψυχὴ λογική — helyettesítette. Apollinarisz ezzel Krisztus személyének egységét és isteni változhatatlanságát kívánta megőrizni, de a katolikus, keleti ortodox és klasszikus protestáns teológiai hagyomány szerint tanítása Krisztus teljes emberségét tette hiányossá.Gregory of Nyssa: Anti-Apollinarian Writings, translated, with an introduction, commentary, and notes by Robin Orton, Washington, D.C.: The Catholic University of America Press, 2015.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, I. köt., Budapest: Szent István-Társulat, 1937.
Apollinarisz személye a dogmatörténetben kettős: egyrészt kiemelkedő műveltségű nikaiai teológus és bibliamagyarázó, másrészt krisztológiai tanítása miatt eretnekként elítélt szerző, akinek nézetei mégis mélyen befolyásolták a későbbi vitákat Krisztus személyéről és természetéről.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, különösen DS 146, 149.
Neve és megkülönböztetése
A magyar szakirodalomban neve több alakban szerepel: Apollinaris, Apollinarisz és Apollinariosz. A görög alak Ἀπολινάριος, a latin egyházi irodalomban Apollinaris vagy Apollinarius. A magyarosabb és következetes használatra alkalmas forma az Apollinarisz, míg régebbi patrisztikai munkákban gyakran a latinos Apollinaris szerepel.
A források gyakran „ifjabb Apollinariszként” különböztetik meg apjától, az idősebb Apollinarisztól. Az idősebb Apollinarisz alexandriai származású grammatikus volt, aki Bérütoszban, majd Laodiceában tanított, később pedig presbiterként működött. A két azonos nevű szerző irodalmi tevékenységét az ókori beszámolók nem mindig különítik el világosan, ami a művek azonosítását is megnehezíti.
Egyes későbbi hagyományokban más családtagok, tanítványok vagy az apollinarista körhöz tartozó szerzők nevei is összekapcsolódtak vele. Megbízhatóan azonban elsősorban az azonos nevű apa és fiú megkülönböztetésével kell számolni; a személyi és művi keveredések főként ebből, valamint az apollinarista szövegek álnéven való terjedéséből fakadnak.
Élete
Apollinarisz valószínűleg 310 és 315 között született. Fiatalkoráról kevés biztos adat maradt fenn. Klasszikus műveltségű rétor és teológus volt, aki jól ismerte a görög irodalmat, a bibliai szövegeket és a korabeli filozófiai fogalmi nyelvet. Teológiai pályájának korai szakaszában a nikaiai hitvallás védelmezőjeként vált ismertté.
A 4. század közepén kapcsolatba került Alexandriai Szent Atanáz körével. A hagyomány szerint Atanáz már 362 körül püspökként említi. Püspökségének pontos kezdete vitatott, de a szakirodalom gyakran kb. 360–361 körülre teszi laodiceai nikaiai püspöki szerepének megszilárdulását. Laodiceában ekkor több egyházi irányzat és püspöki igény is jelen lehetett, ezért a kronológia egyes részletei bizonytalanok.
Apollinarisz a Julianus császár alatti egyházpolitikai helyzetben is szerepet kapott. Julianus rendelkezései korlátozták a keresztény tanítók klasszikus görög irodalmi oktatásban való részvételét. A későbbi egyháztörténeti hagyomány szerint Apollinarisz és apja ezért bibliai témákat dolgoztak fel klasszikus görög műfajokban: hexameteres parafrázisokat, epikus és dramatikus feldolgozásokat készítettek, hogy a keresztény ifjúság a pogány klasszikusok nélkül is művelt irodalmi formákhoz jusson.
Teológiai tekintélye eleinte jelentős volt. Nagy Szent Vazul levelezésében is megjelenik Apollinarisz neve; a hozzá kapcsolódó levélanyag a nikaiai teológia, az ousia, hypostasis és homoousios terminusok története szempontjából fontos. A kutatás ugyanakkor óvatosan kezeli ezt az anyagot, mert a Vazul neve alatt fennmaradt levelek némelyike pszeudo-basiliánus lehet, illetve a levelezés szöveghagyománya több ponton vitatott.Alessandro Capone: „Apollinaris, Basil and Gregory of Nyssa”, Zeitschrift für Antikes Christentum, 17/2. (2013), 315–331.
A 370-es évekre krisztológiai nézetei egyre több bírálatot váltottak ki. Római és keleti zsinatok elítélték tanítását, követői pedig külön közösségeket is szerveztek. Utolsó éveiben valószínűleg visszavonultabban élt, és kb. 390 körül Laodiceában vagy Szíria más részén halt meg. Szent Jeromos 392 körül írt művében már halottként említi.
Teológiai kiindulása
Apollinarisz nem az arianizmus híveként, hanem annak ellenfeleként lépett fel. Az arianizmus szerint a Fiú nem egylényegű az Atyával, hanem alárendelt vagy teremtett létező. Apollinarisz ezzel szemben határozottan vallotta a Fiú istenségét és a nikaiai hitvallás alapvető tanítását. Krisztológiai problémája abból fakadt, hogy a teljes istenséget és a Krisztusban lévő személyes egységet egyszerre kívánta megőrizni.Harry A. Wolfson: „Philosophical Implications of Arianism and Apollinarianism”, Dumbarton Oaks Papers, 12. (1958), 3–28.
Apollinarisz úgy vélte, hogy ha Krisztusban az isteni Logosz mellett teljes emberi értelem vagy emberi szellemi lélek is volna, akkor Krisztusban két önálló személyes központot kellene feltételezni. Ezt a veszélyt azzal akarta elkerülni, hogy Krisztusban az emberi értelem helyét az isteni Logosznak tulajdonította. Így Krisztusban szerinte nem két egymás mellett álló cselekvő alany, hanem egyetlen isteni személyes alany működik.
E megoldás a későbbi egyházi ítélet szerint elégtelen volt, mert Krisztus emberségét nem őrizte meg teljesen. A klasszikus keresztény krisztológia szerint ugyanis az Ige nem csupán emberi testet, hanem teljes emberi természetet vett fel: emberi testet, emberi lelket, emberi értelmet és emberi akaratot.Előd István: Katolikus dogmatika, Budapest: Szent István Társulat, 1978.
Antropológiai és filozófiai háttere
Apollinarisz tanításában fontos szerepet játszott a görög filozófiai és teológiai antropológiából ismert test–lélek–értelem felosztás. A kortárs gondolkodásban több modell élt egymás mellett. A dichotomikus felfogás az embert testre és lélekre osztotta; a trichotomikus felfogás testet, érzéki vagy éltető lelket és értelmes lelket, illetve szellemet különböztetett meg.
A kutatás szerint Apollinarisz gondolkodásában fejlődés figyelhető meg: korábbi megfogalmazásai olykor inkább dichotomikus jellegűek, későbbi krisztológiájában azonban a trichotomikus séma válik meghatározóvá. Ennek elemei:
test vagy hús — görögül σῶμα, illetve σάρξ; érzéki vagy éltető lélek — ψυχή, illetve ψυχή ἄλογος; értelmes lélek, értelem vagy szellem — νοῦς, πνεῦμα, illetve ψυχή λογική.
Apollinarisz szerint Krisztus az emberi testet és az éltető lelket felvette, de az emberi értelmes lélek helyét benne az isteni Logosz töltötte be. Ezt a modellt a modern szakirodalom gyakran „Logosz–test” vagy „Logosz–hús” krisztológiának nevezi. Harry A. Wolfson értelmezése szerint az apollinarizmus az arianizmus ellenkező irányú túlzása: míg az arianizmus Krisztus istenségét gyengítette, Apollinarisz Krisztus teljes emberi természetét csökkentette.
Krisztológiai tanítása
Apollinarisz nem tagadta Krisztus valóságos testét, születését, szenvedését vagy halálát. Tanítása nem azonos a doketizmussal, amely Krisztus testét vagy szenvedését látszatnak tekintette. A döntő kérdés az volt, hogy Krisztus embersége teljesnek nevezhető-e akkor, ha hiányzik belőle az emberi értelem vagy értelmes emberi lélek.
Tanításának fő elemei a következőkben foglalhatók össze:
Jézus Krisztus az örök isteni Logosz, aki valóságosan testet vett fel. Krisztus teste valódi emberi test, nem puszta látszat. Krisztusban van éltető vagy érzéki lélek, amely a test életét biztosítja. Krisztusban nincs önálló emberi értelmes lélek vagy emberi nousz. Az emberi értelmes lélek helyét maga az isteni Logosz tölti be. Ez biztosítja Krisztus személyének egységét, bűntelenségét és egyetlen személyes működését.
Apollinarisz abból indult ki, hogy az emberi értelem változékony, és a szabad döntés révén a bűn lehetőségét hordozza. Krisztus bűntelenségét ezért úgy látta biztosítottnak, ha benne nem emberi értelem, hanem a változhatatlan isteni Logosz irányít.William P. Anderson: „Some Reflections on the Christology of Apollinaris of Laodicea”, Marian Library Studies, 17. évf. (1985–1991), 197–206.
Az apollinarista rendszerben Krisztus teste valóságos és a szenvedésre képes emberi test volt; Apollinarisz nem puszta látszatemberséget tanított. A bűntelenséget azonban nem teljes emberi értelmének engedelmességéből, hanem abból magyarázta, hogy a Logosz tölti be Krisztus értelmi-személyes központját. A kutatás az apollinarista gondolkodásban olykor Krisztus egyetlen energeiájának, vagyis egyetlen személyes tevékenységének hangsúlyát is kiemeli. Ez nem azonos a 7. századi monenergizmussal, de fogalomtörténeti előzményként vagy párhuzamként említhető.
A későbbi ortodox kritika szerint ez a megoldás Krisztus emberségét hiányossá tette. A megváltás szempontjából éppen az emberi értelem és akarat gyógyítása a lényeges; ha Krisztus ezeket nem vette fel, akkor az emberi természet központi része kimaradna a megváltásból.
Az apollinarizmus elítélése
Apollinarisz tanításával szemben több jelentős 4. századi egyházi szerző lépett fel. Közéjük tartozott Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Nagy Szent Vazul köre, valamint nyugaton I. Damáz pápa.
Nazianzoszi Gergely klasszikus ellenérve a megváltás teljességére épült. Cledoniushoz írt levelében fogalmazta meg híres tételét: „amit Krisztus nem vett fel, azt nem is gyógyította meg” — latinul: quod non est assumptum, non est sanatum. Ez azt jelenti, hogy Krisztusnak az egész emberi természetet fel kellett vennie, mert az egész ember szorul megváltásra.Gregory of Nazianzus: Epistula 101 ad Cledonium.
Nüsszai Gergely Apollinarisz elleni cáfolat című műve az apollinarizmus egyik legfontosabb forrása is, mert megőrizte Apollinarisz elveszett Apodeixis című munkájának számos részletét. Gergely szerint Apollinarisz tévedése abban állt, hogy az emberi természetet részekre bontotta, majd annak legfontosabb elemét, az értelmes lelket kizárta Krisztusból.Gregory of Nyssa: Antirrheticus adversus Apollinarium, in: Gregory of Nyssa: Anti-Apollinarian Writings, ford. Robin Orton, Washington, D.C.: The Catholic University of America Press, 2015.
A zsinati elítélés több lépcsőben történt. A 362-es alexandriai zsinat, amelyet Alexandriai Szent Atanáz tekintélye határozott meg, még nem feltétlenül Apollinariszt személy szerint ítélte el, de elutasította azt a felfogást, amely szerint az Ige csupán testet, nem pedig teljes emberi lelket vett fel. A 377-es római zsinat I. Damáz pápa alatt az egyik legfontosabb nyugati elítélés volt. A szakirodalom emellett 381/382 körüli római döntéseket is említ.
A legfontosabb egyetemes zsinati elítélés a 381-es első konstantinápolyi zsinathoz kapcsolódik. A zsinat első kánonja kifejezetten megnevezte az apollinaristákat az elítélt eretnek irányzatok között. A császári egyházpolitika később rendeletekkel is korlátozta az apollinarista közösségek működését; I. Theodosius uralkodása alatt különösen a 388-as intézkedések voltak jelentősek.
Művei