A kohabitáció a politikában megosztott kormányzati rendszert jelent, amely félelnöki rendszerekben fordul elő, mint amilyen Franciaország. A latin szó jelentése: együttélés. Kohabitáció akkor jön létre, ha az államfő más politikai pártból való, mint a parlamenti többség. Mivel a miniszterelnök csak többség birtokában tud kormányozni, az elnök akkor is többséggel rendelkező kormányfőt kénytelen kinevezni, ha nem a saját pártjának van meg a többsége. Ilyen eset többször is előfordult például az Ötödik Köztársaságban.
Finnországban Finnország eredeti alkotmánya, amely a függetlenség elnyerése után készült 1919-ben, hasonlított a francia rendszerre. Explicit kimondta, hogy az elnök a nemzetbiztonságra és a nemzetközi kapcsolatokra koncentrál. Az erős elnöki pozíció a monarchisták és a parlamentaristák közti kompromisszum eredménye volt. A 2000-ben elfogadott új alkotmány gyengítette az elnököt: elvesztette a miniszterelnök kinevezésének a jogát, a parlament javára. A kohabitáció gyakran előfordult, mivel Finnországban hagyományosan több erős párt is van, amelyek nem erősen polarizáltak jobb- és baloldali alapon, és nem ugyanolyan hosszú a parlament mandátuma, mint az elnöké. (Az előzőé négy év, az utóbbié hat év.) Elméletileg a finn elnöknek pártonkívülinek kell lennie. Emiatt az elnökök általában hivataluk idejére feladták a párttagságukat.
Franciaországban Eredete A kohabitáció az Ötödik Köztársaság be nem tervezett terméke volt. A Köztársaság 1958. októberében elfogadott alkotmánya egyszerre tartalmazott egy elnököt és erős végrehajtó hatalommal rendelkező, a parlamentnek felelős miniszterelnököt. Utóbbit az elnök nevezi ki, akinek elsődleges feladata, hogy ne alakuljon ki politikai patthelyzet és maradjon cselekvőképes, megelőzve a Negyedik Köztársaság alatt folyamatosan újratermelődő kormányzásképtelenséget. A miniszterelnök dolga is az, hogy elsimítsa az esetleges pártvillongásokat és erős vezetést biztosítson a törvényhozási ág számára.
A francia elnököket 1962 óta Charles de Gaulle javaslatára közvetlenül választják a szavazók, nem egy elektori testületen keresztül, mint korábban. Erre a változtatásra azzal a céllal került so, hogy az elnök nagyobb hatalmat kapjon, mint amit az eredeti alkotmány biztosított. Továbbra is a nemzetet testesítette meg szimbolikusan, de emellett mandátumot is kapott a néptől. A többségi párt természetesen szintén megtartotta a hatalmát, de mivel a közvetlenül választott elnök nevezte ki a miniszterelnököt, az elnöknek volt nagyobb hatalma, ha a végrehajtásban vagy a törvénykezésben konfliktus alakult volna ki. Az elnök nagyobb hatalmát az is példázza, hogy bármikor feloszlathatja a nemzetgyűlést (bár nem többször, mint egy év alatt egyszer), miközben a nemzetgyűlés nem mozdíthatja el az elnököt.
Az elnök ilyen fensőbbségének az volt az előfeltétele, hogy az elnök miniszterelnök-választását a parlament alsóházának, a nemzetgyűlésnek is jóvá kell hagynia: mivel a nemzetgyűlés bizalmatlansági szavazással menesztheti a kormányt, a kormányfőnek többséggel kell rendelkeznie a nemzetgyűlésben ahhoz, hogy megtarthassa hivatalát. Ez nem jelentett problémát, amíg a törvényhozási többség az elnök rendelkezésére állt. De Gaulle, az alkotmány jórészének ihletője úgy képzelte el, hogy az elnök lemond, ha a szavazók nem biztosítanak számára törvényhozási többséget, és ebben az esetben két hónapon belül új elnököt választanak. (Alelnöki pozíció nincsen Franciaországban.) Maga de Gaulle 1969-ben lemondott, miután egy népszavazás elutasította az általa javasolt alkotmányos reformokat.
Az első kohabitációig Franciaország először 1981-ben került közel a kohabitáció kialakulásához, amikor a szocialista François Mitterrand-t választották elnöknek, miközben a nemzetgyűlési többség ekkor a gaullista Tömörülés a Köztársaságért (Rassemblement pour la République, RPR) vezette koalíció kezében volt. Mitterand szinte azonnal gyakorolta a hatalmát az új nemzetgyűlési választások kiírására. Az 1981-es francia törvényhozási választáson a szavazók olyan nemzetgyűlést választottak, amelyben a szocialistáknak abszolút többsége volt. Így nem alakult ki kohabitáció.
Öt évvel később azonban, amikor lejárt a nemzetgyűlés mandátuma, az új választásokon a jobboldal visszaszerezte a többséget. Mitterand úgy döntött, hogy nem mond le. Ezzel megkezdődött az első kohabitáció.
A három kohabitáció Franciaországban három időszakban alakul ki kohabitáció. A hatalom ezekben az időszakokban az elnök és a miniszterelnök között ingadozott.
A Mitterrand–Chirac-időszak (1986–1988) Az 1986-os nemzetgyűlési választások után Mitternad kénytelen volt Jacques Chiracot, aki az RPR-t vezette, azt a pártot, amely egy koalíció élén többséget tudott biztosítani a nemzetgyűlésben. A Chirac és Mitterand közötti kohabitáció időszakában az elnök a külügyekre koncentrált, és a miniszterelnökre hagyta a belső ügyek intézését. Miközben Mitterand távol tartotta magát a belpolitikától, Chirac elkezdte visszavonni Mitterand reformjait, csökkentve az adókat és privatizálva sok állami tulajdonú vállalkozást. Voltak azonban feszült időszakok, mint például amikor Mitterand visszautasította, hogy aláírja az "ordonnance" jogszabályokat, lelassítva a Chirac kívánt törvények meghozását.Jean V. Poulard, The French Double Executive and the Experience of Cohabitation, Political Science Quarterly, Vol. 105, No. 2 (Summer, 1990), pp. 243–267 Ez az együttélés két évig, 1988-ig tartott. Ekkor az újraválasztott Mitterand ismét törvényhozási választásokat írt ki, és ezeken megint elnyerte a baloldali többséget, amely azután kitartott öt évig.
A Mitterrand–Balladur-időszak (1993–1995) 1993-ban megint előállt a korábbi helyzet, a jobboldal 80 százalékos többséget szerzett a nemzetgyűlési választásokon. Mitterand ezúttal sem mondott le, és ismét egy gaullistát kellett kineveznie kormányfőnek, Édouard Balladurt. Chirac ekkor már arra összpontosított, hogy az elnöki pozíciót szerezze meg. Ez a kohabitáció 1995. május 18-ig tartott, amikor Chiracot választották meg elnöknek.
A Chirac–Jospin-időszak (1997–2002) Chirac hatalomra kerülésekor a jobboldalnak volt törvényhozási többsége, így az új elnök RPR-es párttársát, Alain Juppét nevezhette ki miniszterelnöknek, véget vetve a kohabitációnak. Ez az állapot egészen az 1998-ban esedékes nemzetgyűlési választásokig fennállhatott volna. 1997-ben azonban Chirac elhibázott döntést hozott: feloszlatta a parlamentet és előrehozott választásokat írt ki.
Ez a terv visszaütött, mert a választók a jobboldal helyett a baloldalnak szavazták meg a parlamenti többséget. Chirac kényszerűen a szocialista Lionel Jospint nevezte ki miniszterelnöknek. Jospin egészen a 2002-es nemzetgyűlési választásokig hatalomban maradt, így ez lett a leghosszabb kohabitációs időszak. Chirac ezt a „paralízis” állapotának nevezte, de nem volt mit tennie. Amíg Jospin volt a miniszterelnök, Chirac politikai befolyása csökkent és nem volt befolyása a baloldali törvényhozási többség által végrehajtott reformokra. Ezek közé tartozott a 35 órás munkahét bevezetése is 2000-ben. (Korábban 39 óra volt a munkahét hossza.)
A francia konklúziók Egyes tudósok (Lijphart, 1999) úgy tartják, az Ötödik Köztársaság általában elnöki rendszerben működik, kohabitáció idején azonban effektíve áttér a parlamentáris rendszerre, legalábbis ami a belpolitikát illeti, amelyben a miniszterelnök ellenőrzi a törvénykezési menetrendet, az elnök hatóköre pedig a kül- és védelmi politikára korlátozódik. A kohabitáció idején problémákat okozhat, hogy a miniszterelnök és az elnök is saját politikáját vinné, arra törekedve, hogy újraválasszák. Mivel a pártjaik egymással versengenek, a kohabitáció csökkentheti az országos politika hitelességét és kifelé kevésbé biztonságosnak mutatja az országot. Bár eredetileg ezt valószínűtlennek gondolták, Franciaországot az 1986 és 2006 közt eltelt idő csaknem felében kohabitációban kormányozták, ami azt jelzi, hogy a franciák nem félnek attól, hogy két párt hatalommegosztásban gyakorolja a hatalmat.
A kohabitáció esélyei az alkotmánymódosítás után 2000-ben Chirac elnök támogatásával az elnöki ciklus hosszát hétről öt évre csökkentették. A változást az ugyanabban az évben tartott népszavazás hagyta jóvá. Ezzel ugyanolyan hosszú lett az elnöki ciklus, mint a törvényhozási ciklus, és ez csökkenti a kohabitáció esélyét, azzal a másik változással együtt, hogy a törvényhozási választásokat alapesetben egy hónappal az elnökválasztás után tartják. A "győztes lendülete" arra ösztönözheti a győztes elnökjelöltre voksolókat, hogy ezt az állásfoglalásukat az alig valamivel később tartott törvényhozási választáson is megerősítsék.
A kohabitáció esélye azzal is csökken, hogy a rövid, egy hónapos periódusban kevésbé valószínű, hogy megváltoznak a közvéleményen belüli preferenciák, mint hosszabb, akár többéves időszakokban. Persze a kohabitáció teljesen így sem kizárt. Előfordulhat, hogy egy választói csoport (például a jobb- vagy baloldali szavazók csoportja) megosztott az elnökjelölt személyét illetően, és ezért a jelöltjeik nem győznek, a törvényhozási választások idejére azonban az ellentéteket elsimítják és egységesen lépnek fel. Ebben az esetben a két választás akár különböző eredményt is hozhat. Az is előfordulhat, hogy egy párt az elnök- és a törvényhozási választásokon is megszerzi a legnagyobb támogatást, de a nemzetgyűlésben mégsem jut többséghez, mert a támogatottsága egyenetlenül oszlik meg a választókerületek közt. Előállhat olyan helyzet is, hogy egy olyan jelölt szerzi meg az elnöki posztot, akinek a pártja gyenge és nem lesz elegendő jelöltje, vagy apparátusa a törvényhozási választás megnyerésére.
Kohabitáció úgy is kialakulhat, ha rendkívüli körülmények miatt mégis különböző időpontban rendezik az elnök- és a törvényhozási választásokat. Például az elnöknek joga van feloszlatni a nemzetgyűlést és új választásokat kiírni. Ebben az esetben nem kizárt, hogy nem az elnök pártja nyer, bár az elnök nyilván csak abban az esetben nyúl a feloszlatás eszközéhez, ha bízik a pártja sikerében. Az elnök meghalhat, elvesztheti a képességét a hivatala betöltésére, lemondhat, vagy el is mozdíthatják. Ezekben az esetekben új elnökválasztást kell tartani és előállhat a kohabitáció, bár az új elnök ilyen esetben valószínűleg feloszlatja a nemzetgyűlést és új választásokat ír ki.
Grúzia Grúziában a 2012–2013-as időszakban alakult ki kohabitáció, miután a Grúz Álom nevű ellenzéki koalíció a választásokon legyőzte a kormányzó Egyesült Nemzeti Mozgalom pártot. Ezzel egy időben új alkotmány lépett hatályba, és a legyőzött párt vezetője, Miheil Szaakasvili elnök kénytelen volt kinevezni a Grúz Álom vezetőjét, Bidzina Ivanisvilit miniszterelnöknek. Miután lejárt Szaakasvili második elnöki ciklusa, a 2013-as elnökválasztáson Giorgi Margvelasvili, a Grúz Álom jelöltje győzött. Ezzel a grúzok lezártak egy komplex és békés átmenetet az elnöki rendszerből a parlamentáris rendszerbe. Az Európai Bizottság jelentése szerint a kohabitációs időszak "nem volt könnyű, de funkcionált".
Románia A 2012-es román politikai válság a szociáldemokrata kormányfő Victor Ponta és a jobbközép elnök, Traian Băsescu közti jelentős konfliktus volt, miután 2012 májusában Ponta megkapta a felkérést a kormányalakításra. A botrányokkal és polgári engedetlenségi akciókkal tarkított belharc azzal ért véget, hogy decemberben a két fél megállapodást írt alá a kohabitációról.
Ukrajna A félelnöki rendszerű Ukrajnában 2006 és 2010 közt volt kohabitáció. 2006 augusztusában Viktor Andrijovics Juscsenko elnök kénytelen volt kinevezni Viktor Fedorovics Janukovicsot – aki a 2004-es elnökválasztáson a riválisa volt – miniszterelnöknek.
Palesztin Nemzeti Hatóság
Lengyelország