Szilézia (lengyelül: Śląsk, németül: Schlesien, csehül: Slezsko, sziléziai nyelven: Ślůnsk) közép-európai történelmi régió. A legnagyobb városai: Wrocław és Katowice.
bélyegkép|200px|Szilézia címere 1645.
Fekvése A legnagyobb része ma Lengyelország határain belül fekszik, kis része Csehországban és Németországban van. Szilézia az Odera felső és középső folyása mentén fekszik a Szudéták hegyvidékén. Sziléziát hagyományosan a Kwisa és Bobr folyó határolja, a Kwisától nyugatra elterülő vidék Felső-Łużyce, (korábban Milsko). Mivel azonban ez a terület korábban a porosz Alsó-Szilézia tartomány része volt, Németországban Niederschlesischer Oberlausitzkreist és Hoyerswerdát Szilézia részének tekintik.
Nevének eredete
Nevét a nyugati szláv ślężan törzsről kapták, akik a Ślęża hegy (mely legfőbb szent helyük is volt) körül, a Wrocławnál az Oderába torkolló Ślęza folyó mentén telepedtek le. Más hipotézis szerint a név eredete a silingek germán törzsétől ered, akik szintén itt éltek az ókorban.
Rövid története
A középkorban Szilézia Piast-fejedelemség volt, mely később a cseh korona birtoka (Země Koruny české) lett a Szent Római Birodalom részeként, majd a koronával együtt 1526-ban a Habsburgok fennhatósága alá került. 1597-ben Báthory Zsigmond fejedelem, átadta Erdélyt a császárnak, és kárpótlásul Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket kapta. Báthory azonban elhatározását megbánta, és hazaszökött, hogy puccsal ismét átvegye a fejedelemség vezetését.
1742-ben Szilézia legnagyobb részét Nagy Frigyes porosz király foglalta el az osztrák örökösödési háborúban. Sziléziának ez a része Felső-Szilézia és Alsó-Szilézia Poroszország tartománya lett 1945-ig, amikor a német Szilézia legnagyobb része Lengyelországhoz került. Sziléziának az a része, mely Ausztriánál maradt, ma Csehország határain belül helyezkedik el.
Mai közigazgatási felosztása Szilézia legnagyobb része ma a lengyel határokon belül található, ez a következő vajdaságokra oszlik: Nagy-lengyelországi vajdaság Kis-lengyelországi vajdaság Alsó-sziléziai vajdaság Lubusi vajdaság Opolei vajdaság Sziléziai vajdaság
Az opolei és Sziléziai vajdaságot Felső-Sziléziának hívják. A Csehországhoz került kis rész Cseh-Szilézia néven ismert régió Morvaország északi részével együtt a Morva-sziléziai kerületet alkotja, míg a Morvaország másik része az olomouci régió.
Története Az első emberek
Sziléziát a kőkorban, bronzkorban és a vaskorban különböző népek lakták, akik mind hozzájárultak a technológia fejlesztéséhez.
Az első írott forrás Sziléziáról az egyiptomi Ptolemaiosz Magna Germaniaja és a római Gaius Cornelius Tacitus Germaniája. Tacitus szerint Sziléziát az 1. században soknemzetiségű népesség ligája lakta, akik közül vezető szerepe volt a Lugii népnek. A silingok szintén részt vettek a föderációban, valamint valószínűleg a vandál nép is, mely a Balti-tengertől délre az Elba, Odera és Visztula területén élt. Ezeken kívül más kelet-német népek is laktak az alig lakott vidéken.
Korai középkor
Kr. u. 500 után a népvándorlás idején az eredetileg keletnémet törzsek elhagyták Sziléziát és Dél-Európába vonultak, ezalatt a keleti szláv törzsek megszállták Sziléziát.
A korabeli okiratok megemlékeznek egy sor főleg szláv törzsről, melyek valószínűleg Sziléziában éltek. A bajor geográfus (kb. 845-ben) a következő népeket nevezi meg: Slenzanie, Dzhadoshanie, Opolanie, Lupiglaa, és Golenshitse. Egy prágai püspökségi okirat 1086-ból szintén említi a Zlasane, Trebovyane, Poborane, és Dedositze népeket.
A 9. és 10. században a később Sziléziának nevezett terület Nagymorávia része volt és lehet, hogy a birodalom bukása után egy darabig Morvaországhoz, majd Csehországhoz tartozott.
Lengyelország része
990 körül Sziléziát I. Mieszko bekebelezte Lengyelországba, bár néhány történész ezt a dátumot 999-re helyezi, I. Boleszláv uralkodása idejére.
Amikor Lengyelország a feudális széttagoltság (1138-1320) idején a Piast dinasztia különböző ágai által uralt fejedelemségekre bomlott, Sziléziában a korábbi királyi család uralkodott tovább.
1146-ban II. (Elűzött) Ulászló elismerte a Szent Római Birodalom hűbéresének Lengyelországot, de száműzésbe kényszerítették. 1163-ban két fia császári jóváhagyással megszerezte az uralmat Szilézia felett kétfelé osztva a területet Alsó és Felső-Sziléziára. Így két fő Piast-ág indult Sziléziában, a Wrocławska Wrocławban és az Opolsko-Raciborska Opoléban és Racibórzban. A további széttagolódás folytatódott utódaik alatt, amíg Szilézia az 1390-es években 16 apró fejedelemségre osztódott.
1241-ben, miután a mongolok lerohanták Kis-Lengyelországot, elözönlötték Sziléziát is, általános pánikot és menekülést okozva. A vidék nagy részét kifosztották, de felhagytak Wrocław várának ostromával. Ezután megsemmisítették az egyesített lengyel és német sereget a legnicai csatában. Amikor Ögödej mongol nagykán meghalt, a mongolok nem folytatták a támadást Európában, hanem hazatértek, hogy részt vegyenek az új nagykán választásán.
A sziléziai urak elhatározták, hogy a legkorszerűbb elvek szerint építik újjá városaikat. 160 nagyobb várost és 1500 kisebb várost alapítottak vagy újjáépítettek és bevezették a német városjogokat (a magdeburgi privilégiumokat és a Środa Śląska-i privilégiumokat) a régi szláv és lengyel jogok helyébe.
A megfogyatkozott lakosság helyébe új telepeseket hívtak főleg a Szent Római Birodalom területéről, de a Németalföldről is. A 13. század végén és a 14. század elején a sziléziai fejedelmek igen sok német telepest hívtak be. A németek, a zsidók és a csehek egy része is főleg a városokban telepedett le. Vidéken és különösen Felső-Sziléziában a lengyel származású lakosság volt többségben.
A német telepesek behívásának politikája abból a célból, hogy benépesítsék és megműveljék a parlagon maradt földeket, valamint az uralkodó osztály és a német és szláv lakosság asszimilációja adta az okot a német és lengyel nacionalistáknak az ideológiai küzdelmekhez a 19. század végén és a 20. század első felében.
A 13. század második felében különböző lovagrendek telepedtek le Sziléziában – a Vörös Csillag lovagjai voltak az elsők, nem sokkal később az Máltai lovagrend és a Német Lovagrend követte őket.
Több Piast fejedelem próbálta újraegyesíteni Sziléziát Lengyelországgal, illetve magának Lengyelországnak az egységét visszaállítani a területi széttagoltság korában. Az első jelentősebb lépéseket IV. Henrik sziléziai fejedelem tette meg, de 1290-ben meghalt, mielőtt elérte volna célját. A következő II. Przemysł, Nagy-Lengyelország fejedelme volt, aki az eredeti országrészekből kettőt egyesített és 1295-ben megkoronázták. 1296-ban azonban meggyilkolták. Kívánsága szerint Nagy-Lengyelország trónját Głogówi Henrik, a sziléziai Głogów fejedelemségének uralkodója örökölte, aki szintén törekedett Lengyelország egyesítésére, sőt felvette a Lengyelország fejedelme címet is. Nagy-Lengyelország nemességének többsége azonban Lokietek Ulászló kujáviai fejedelmet, a kujáviai Piast-dinasztia tagját támogatta. Lokietek kerekedett felül nagyobb támogatottsága következtében.
A Cseh Királyság része
Ezalatt II. Vencel cseh király elhatározta, hogy kiterjeszti birodalmát és lengyel királlyá koronázta magát 1302-ben. A következő fél évszázad összecsapások sorozatát hozta Lokietek (majd halála után fia, Nagy Kázmér és a csehek, brandenburgiak és a Német Lovagrend koalíciója között, akik igyekeztek Lengyelországot felosztani. Ebben a korban a sziléziai hercegek, Lengyelországhoz kötődésük ellenére túlságosan kis birodalmakkal rendelkeztek, ami azt eredményezte, hogy képtelenek voltak arra, hogy egyesítsék országukat Lengyelországgal, és cseh befolyás vagy uralom alá kerültek.
1335-ben VI. Henrik, Wrocław hercege és a felső-sziléziai hercegek elismerték Luxemburgi János cseh királyt hűbérurukként. Végül 1348-ban Kázmér lengyel királyt kényszerítették, hogy elismerje Csehország felsőbbségét Szilézia nagy része felett. Az utolsó független sziléziai Piast hercegség 1368-ban szűnt meg. A sziléziai Piast ág csak 1675-ben halt ki, azonban fokozatosan haltak ki a Piastok a 14. és 16. század között: 1335-ben a wrocławi ág, 1368-ban a świdnicai ág, 1476-ban az oleśnicai ág, 1476-ban a głogówi ág, 1504-ben a żagańi ág, 1532-ben az opolei ág, 1625-ben a cieszyni ág és 1675-ben a brzegi és legnicai ág. Bár a cieszyni hercegség utolsó férfi tagja, Fryderyk Wilhelm 1625-ben meghalt, húga, Elżbieta Lukrecja örökölte a hatalmat 1653-ban bekövetkezett haláláig.
Ettől az időtől kezdve Szilézia a Szent Római Birodalom része lett, mivel Csehország maga is része volt. Szilézia a cseh korona földjei (Země Koruny české) közé tartozott 1740-ig, cseh, német és lengyel királyok uralma alatt. IV. Károly császár uralkodása alatt Szilézia és különösen Wrocław nagy fontosságra tett szert – sok hatalmas épület és nagy gótikus templom épült – míg a vidék és lakossága a német telepesek, nyelvük és kultúrájuk befolyása alá került végérvényesen.
1425 és 1435 között a huszita háborúk nagy pusztítást okoztak egész Csehországban. A husziták a német lakosság ellen fordultak és néhány vidék, különösen Felső-Szilézia részben szláv nyelvű lett ismét. A reformáció alatt Szilézia többnyire katolikus maradt, kivéve Cieszyn környékét, ahol a lutheránus hitelvek domináltak.
Szilézia továbbra is több szállal kötődött Lengyelországhoz – különösen a városok zsidó kereskedőin keresztül – a reneszánsz korszakban és később is.
A reformáció A 16. századbeli reformáció korán elérte Sziléziát, és a legtöbb lakos evangélikus lett. Sok lutheránus lelkész támogatta a szláv kultúra és nyelv fejlesztését és hangsúlyozását Sziléziában.
1526-ban I. Ferdinánd német-római császár a korábban választott cseh királyságot a Habsburg-dinasztia örökös méltóságává tette. 1537-ben II. Fryderyk, brzegi Piast herceg szövetséget kötött II. Joachim brandenburgi választófejedelemmel, melynek értelmében a brandenburgi Hohenzollernek öröklik a hercegség trónját abban az esetben, ha kihal a Piast-dinasztia, de az egyezményt Ferdinánd visszautasította.
A 17. század kezdetétől a vallási összetűzések és háborúk a reformációt támogatók és az ellenreformáció között sok cseh és német valamint szláv sziléziai protestánst kényszerített menekülésre a toleráns lengyel-litván nemzetközösségbe. Sok ezren közülük Nagy-Lengyelországban telepedtek le hatalmas protestáns főurak (például Rafał Leszczyński) védelmében.
A cseh testvérek jelentős csoportja telepedett le LesznóbanLesznó (például Comenius). Protestáns sziléziaiak gyakran kerülték meg a korlátozó törvényeket azzal, hogy templomaikat a határ lengyel oldalán építették fel.
Harmincéves háború
A második prágai defenesztráció 1618-ban kirobbantotta a harmincéves háborút, melynek oka II. Ferdinánd király abbéli törekvése volt, hogy visszaállítsa a katolicizmust és kiirtsa a protestantizmust.
A cseh protestánsokat német szövetségeseik és magyar nemesek támogatták. Bethlen Gábor serege ostrom alá vette Bécset, és azzal fenyegetett, hogy kiterjeszti erdélyi fejedelemségét (és így az Oszmán Birodalmat) Csehországra és Sziléziára is. A lengyel nemesek (legalábbis szavakban) támogatták a cseheket, mivel a cseh és magyar nemesek küzdelmére úgy tekintettek, mint a szabad nemesség küzdelmére az abszolutista uralkodókkal szemben, és így rezonáltak a lengyel szlachta arany szabadságának elvével.
A nemesek nem akartak harcolni a protestánsokkal, és a szejm (a lengyel parlament) még meg is tiltotta III. Zsigmond lengyel királynak, hogy lengyel segítséget küldjön szövetségesének, a katolikus Habsburgoknak.
A mélyen katolikus Zsigmond szimpatizált a Habsburgokkal, de bár védelmi egyezmény volt közöttük, kénytelen volt megtagadni Mátyás császár kérésének teljesítését, hogy engedje meg lengyel–litván csapatok felbérelését, mivel Lengyelországot kimerítette a háború a svédekkel és az oroszokkal és az Oszmán Birodalommal kapcsolatai romlottak.