A wildernessi csata (angol megnevezéssel: Battle of The Wilderness; wilderness = vadon, rengeteg) az amerikai polgárháború egyik csatája volt, 1864. május 5-től 7-ig tartott. Színhelye a Virginia állambeli Spotsylvania és Orange megye volt. Ez volt az északiak Overland hadműveletének első csatája, az egyik legvéresebb a keleti hadszíntéren, sőt az egész polgárháborúban.
Miután Ulysses S. Grant altábornagy 1864 tavaszán az uniós seregek főparancsnoka lett, meg akarta valósítani Winfield Scott nyugállományú főparancsnok Anakonda-tervét, mely a Konföderáció megfojtására irányult. A terv értelmében ő maga Robert E. Lee tábornagy seregét morzsolta volna fel a keleti hadszíntéren, míg William T. Sherman vezérőrnagynak ugyanezt kellett végrehajtania a nyugati hadszíntéren, Joseph E. Johnston tábornagy csapatai ellen. Grant egyre közelebb akart kerülni Richmondhoz, a déliek fővárosához, Sherman pedig a Mély Dél legfontosabb ipari és közlekedési gócpontját, Atlantát célozta meg.
Grant sosem mérlegelte eléggé a várható veszteségeket, ennek pedig, mint mindig, most is meglett az ára: csapatai csak ebben a csatában több mint veszteséget szenvedtek el halottakban, sebesültekben és foglyokban, az egész hadjárat „eredményezett” június elejéig. Grantet keményen támadták ezért, de Abraham Lincoln elnök nem volt hajlandó leváltani őt, mivel Grant végre hozta az elvárt eredményeket és elődeitől eltérően nem vonult vissza folyton, támadásai pedig nem félszegek, hanem bátrak, sőt sokszor vakmerőek voltak. A hadjárat júniusban azzal végződött, hogy a Potomac hadsereg, az északiak fő ereje a keleti hadszíntéren, eljutott Petersburg alá, ahol jól kiépített erődítmények álltak, ezek védték Richmondot. Grant pedig elérte célját, pótolhatatlan veszteségeket okozott Lee hadseregének azzal, hogy megállás nélkül ütközetekre kényszerítette. Lee ezután már csak védekezésre gondolhatott, arról pedig végképp le kellett mondania, hogy csapatokat dobjon át a Sherman által szorongatott Johnstonnak.
Előzmények
Henry W. Halleck vezénylő tábornok a Chattanooga hadjárat sikere után levélben meginterjúvolta Grantet arról a kérdésről, hogy mit tenne a háború sikeres folytatása ügyében. Grant 1864 januárjában azt válaszolta, hogy New Orleansból induljanak a szövetségi csapatok Mobile elfoglalására, aztán tovább Atlanta felé. 1864 januárjában újabb kérdést kapott, miszerint mit tenne a keleti hadszíntér ügyeinek menedzselésére. Grant haditervek kiagyalásában nem volt kimagasló, de törzsfőnöke William F. 'Baldy' Smith terve alapján javasolta, hogy embert különítsenek el a Potomac hadseregtől és hajón küldjék a virginiai Suffolkba. Onnan egy óriási portyát kell indítani az észak-karolinai Raleigh felé, mire Lee választhat az készleteinek elapadása és Virginia elhagyása között. Hallecknek elég volt ránéznie erre a tervre és máris látta a hasonlóságot George B. McClellan 1863-ban megjelentett önigazoló jelentéséhez, amely azzal vádolta az adminisztrációt, hogy politikai okokból buktatta meg a Virginiai-félszigeti hadjáratot. Halleck Lincolnnal való konzultáció után megmondta Grantnek, kizárt dolog, hogy támogatást kapjon egy olyan tervhez, ami erőket akar elvonni a Washington-Richmond vonaltól, mert a Potomac hadsereg célja Lee legyőzése, nem területnyereségek elérése. Ebből Grant megértette, hogy ha a keleti hadszíntéren akar működni, akkor olyan haditervet kell előterjesztenie, amihez Lincoln támogatását meg is kapja.
1863. december 7-én az Illinois állambeli Elihu B. Washburn képviselő beterjesztett egy törvényjavaslatot a Kongresszus elé, miszerint élesszék fel az altábornagyi rang kiadását. A rangot korábban George Washington viselte és tiszteletből a kongresszus többet nem akarta reaktiválni. Winfield Scott korábbi vezénylő tábornok is csak tiszteletbeli rangként kapta meg. Világos volt, hogy Washburn fejében a szintén illinois-i Ulysses S. Grant jár, de Lincoln ekkor még elégedett volt Henry W. Halleck vezérőrnagy vezénylő tábornokkal. Halleck 1862 júliusa óta töltötte be a tisztséget és inkább hatékony hivatalnok volt, semmint tehetséges katona. Bürokratikus munkában nem volt párja, sokat tett azért, hogy az északi seregek jól fel legyenek szerelve, és nem volt önálló akarata, hanem Lincoln óhajait foglalta napiparancsba. Emellett egyes politikai aktorok Grantet, potenciálisan mint Lincoln kihívóját emlegették a sikereket elérő tábornokot. Miután a helyezkedésben ügyes Grant olyan értelmű kijelentéseket kezdett tenni, miszerint amíg Lincoln elnöknek matematikai esélye van az újraválasztásra, ő nem fog ellene indulni, Lincoln megtalálta a kedvet Grant előléptetéséhez. 1864 február végén Lincoln támogatni kezdte a javaslatot, a Képviselőház és a Szenátus nagy többséggel megszavazta és az elnök törvénybe iktatta, majd Grant nevét felterjesztette a Kongresszus elé jóváhagyásra. Hallecket megbízták a hadsereg logisztikai ügyeinek vitelével, névleg saját kérésére és helyére Grantet ültették.
Grant tehát magáévá tette Lincoln elképzelését, hogy a Potomac hadsereg fő feladata az Észak-virginiai hadsereg megverése. Grant főhadiszállását a Potomac hadsereg parancsnoka, George G. Meade vezérőrnagy mellett ütötte fel, és 1863-64 telét a hadsereggel töltötte Culpeper megyében. Első dolga Meade leváltása lett volna. Meade érezte, hogy túl sok kritika éri, vizsgálatot folytatna ellene és biztos lévén a leváltásában azt mondta Grant látogatásakor, hogy megérti őt, ha olyan embert akar a hadsereg élére helyezni, aki bírja a bizalmát. Mindössze annyit kért, hogy adjanak neki egy másik posztot, ahol az Unió ügyét szolgálhatja. Grant megérezte, hogy Meade részéről nem kell intrikától tartania, így fölöslegessé vált leváltania és amúgy sem volt bővében a hadseregparancsnokoknak. A háború végéig irányította Meade-et a hadműveletekben, bár a formális parancsnok végig Meade maradt.
Grant szerette volna egyidejűleg több színtéren összeroppantani a Konföderációt, hogy ne használhassák ki ugyanazokat az erőket több hadszíntérre átcsoportosítva, mint mikor Lee egy hadtestnyi segítséget küldött chickamaugai csatában Braggnek és súlyos vereséget mért Rosecransre. Az öt hadszíntérből kettő támadás soha nem indult el. A New Orleansból Nathaniel Banks erői Lincoln javaslatára Halleck tolmácsolásában nem Mobile elfoglalására indultak, hanem a Red River expedíció keretében a mexikói határhoz igyekeztek kijutni. Texasban és Louisianában vereséget szenvedve szétzüllesztő visszavonulásba kényszerültek, majd láz tizedelte meg őket. A Shenandoah-völgyben Franz Sigel hadseregének támadása helyett Jubal Early támadt Washington felé. A maradék három: Potomac hadsereg Robert E. Lee-re igyekezett csapást mérni, míg Sherman hadseregcsoportjának Atlantát kellett elfoglalnia. Az ötödik támadóművelet élére, az egykori Raleigh-portya átdolgozott verziója, a Bermuda Hundred hadjárathoz sikerül Benjamin Butlert megnyerni. Butler politikai sikert remélt a vállalkozástól, Lincoln pedig azt, hogy nem kezdi őt támadni politikailag a kampány idején.
Sherman tábornok így fogalmazta meg a lényeget: „Grant nekimegy Lee-nek, én meg Joe Johnstonnak megyek neki”. Atlantát azért választotta a főcsapás célpontjának, mert Richmond környékét leszámítva oda összpontosult a legtöbb gyár és fontos közlekedési csomópont is volt, több vasútvonal találkozott ott. Grant hadjáratának célja nem Richmond elfoglalása volt, hanem Lee hadseregének megsemmisítése. Lincoln a konföderációs hadsereg szétzúzását óhajtotta a választás napja előtt és a háború kezdete óta ezt a stratégiát szorgalmazta tábornokai előtt, rámutatva, hogy a város önmagától is uniós megszállás alá kerül, mihelyt az elsődleges véderő kivérzik. Grant utasította Meade-et, hogy „Ahova Lee megy, oda igyekezzen Ön is” Noha gyors és döntő összecsapásban reménykedett, Grant kész volt a kimerülésig tartó harcra is. Az uniós és konföderációs veszteségek egyaránt magasak lesznek, de mivel az uniónak nagyobbak a tartalékai, pótolni tudja a katonákban és felszerelésben keletkező veszteséget.
A szembenálló felek
Unió Fontos szerephez jutó uniós parancsnokok
A hadjárat előtt Grant hadseregét fő és 316 ágyú képezte. Ez a szám a George G. Meade vezette Potomac hadsereget és az Ambrose Burnside irányította IX. hadteste foglalta magába. A IX. hadtest május 24-ig formálisan az Ohio hadsereg részét képezte és közvetlenül Grantnek jelentett, nem Meade-nek. Ennek oka az volt, hogy Burnside 1863. január 26-ig irányította a Potomac hadsereget, majd leváltották és a nyugati hadszíntérre vezényelték. Burnside rangidős volt Meade-del szemben, tehát a két erőt nem lehetett egybevonni. Grant kénytelenségből saját parancsnoki hatáskörében tartotta Burnside-ot noha a feladata egyértelműen a Potomac hadsereggel azonos volt. Az elképzelés, miszerint a Potomac hadsereg három hadteste Meade-nek jelent, Burnside pedig Grantnek, olyan koordinálatlanul működött, hogy május 25-én mégiscsak Meade alá osztották, Burnside bosszúságára. Hancock visszatért a gettysburgi csatában szerzett kis híján végezetes sebesüléséből, de az nem gyógyult be. A sebbe került fertőző hulladéktól osteomyelitises csontfertőzést kapott és a seb nem akart beheggedni, hanem újra és újra felszakadt és gennyes alvadt vér fakadt belőle. Az összesen öt hadtest a következőképpen nézett ki: II. hadtest: Winfield S. Hancock vezérőrnagy vezetése alatt négy hadosztályt összpontosult David B. Birney vezérőrnagy, Francis C. Barlow, John Gibbon és Gershom Mott dandártábornokoké. V. hadtest: Gouverneur K. Warren vezérőrnagy irányításával szintén négy hadosztállyal bírt, Charles Griffin, John C. Robinson, Samuel W. Crawford, és James S. Wadsworth dandártábornokokéval. VI. hadtest: John Sedgwick vezérőrnagy parancsnokága alatt három hadosztályt irányított, Horatio G. Wright, George W. Getty, és James B. Ricketts dandártábornokokét. IX. hadtest: Ambrose Burnside vezérőrnagyot követte Thomas G. Stevenson, Robert B. Potter, Orlando B. Willcox, és Edward Ferrero dandártábornokok hadosztálya. A lovassági hadtest: Philip H. Sheridan vezérőrnagy irányításával Alfred T. A. Torbert, David M. Gregg, és James H. Wilson dandártábornokok hadosztályaira oszlott.
Konföderáció
Fontos szerephez jutó konföderációs parancsnokok
Lee Észak-virginiai hadserege körülbelül ezer emberből és 274 ágyúból állt és négy hadtestre tagolódott. Longstreet hadteste éppen visszatérőben volt nyugatról. A Gettysburgi csatában súlyosan összekülönbözve Lee-vel a nyugati hadszíntérre szeretett volna menni, ahol a parancsnokot, Braxton Bragget az uniós hadseregből ismerte. Akkoriban jól kijöttek egymással, de 1863-ban egyáltalán nem és aztán önálló szerepkörben, a Knoxville hadjáratban sem tudott sikert aratni. Ewell egyre bizonytalanabbá vált, a döntéseit egyre inkább dominálta saját hadosztályparancsnoka, Early. A. P. Hill hadtestparancsnoki szolgálatát pedig egyre jobban meghatározta a West Pointon szerzett és eddigre elég akuttá váló húgyúti betegsége.
Az első hadtest: James Longstreet altábornagy keze alatt Charles W. Field vezérőrnagy és Joseph B. Kershaw dandártábornok hadtesteit foglalta magába. A második hadtest: Richard S. Ewell altábornagy parancsnokága alatt állt Jubal A. Early, Edward "Allegheny" Johnson, és Robert E. Rodes vezérőrnagy hadosztálya. A harmadik hadtestet A. P. Hill altábornagy irányította és Richard H. Anderson, Henry Heth, és Cadmus M. Wilcox hadosztályaira tagolódott. A lovassági hadtest: J. E. B. Stuart vezérőrnagy három hadosztályából állt melyeket Wade Hampton, Fitzhugh Lee, és W. H. F. "Rooney" Lee vezetett.
Az erők elhelyezkedése és ütközetbe bocsátkozása