A szónoklattan, ékesszólástan vagy retorika (görögül rhétoriké, latinul ars oratoria) a szónoklat tudománya, eredetileg díszes külsőségek között előadott beszédeket, ékes stílusú, nyilvános megszólalásokat jelentett. Később a nem szépirodalmi műfajok elméletét jelentette (prózai írásművek elmélete). Iskolai tantárgy volt a beszéd- és értelemgyakorlat mellett. Ma a rendszeres gondolkodás és önkifejezés eszköze, a kulturált érvelés, vitatkozás tudománya. Tárgya minden nyilvános, közéleti megszólalás, minden közéleti kommunikációs helyzet, és szereplője minden nyilvánosan megszólaló ember. Társtudománya a szövegtannak, amely a sikeres közlés, a meggyőző beszéd szempontjai alapján tekinti át a szöveg (beszéd) létrehozását. A klasszikus retorikai elmélet meghatározta a retorika alapelveit, szabályait, eszközeit, amelyek alkalmazhatók a mindennapi kommunikációs folyamatokban is, kiegészülve a modern nyelvészeti, kommunikációelméleti, szociálpszichológiai stb. ismeretekkel.
A retorika története Beszédtanítás Homérosz korában Az ókori görögöknél mindig is fontos szerephez jutott a nyelv művelése, a beszéd tanítása. Erre a homéroszi eposzokból lehet következtetni, az Iliaszban jelentősége vetekszik a fegyverekével: „… Agg Péleusz teveled küldött el utamra aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz köldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz, sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti: éppenezért küldött, legyek én, aki mindenre kioktat, szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.” (9. 438-443; Devecseri Gábor ford.)
A haragvó Akhilleusz harcra buzdításánál három beszéd hangzik el, Odüsszeuszé, Phoinixé és Aiaszé. Mindhárom beszéd a klasszikus retorika később kialalult kánonjának egy-egy képviselője: a logikai érvelésű a logosz, az etikai érvelésre támaszkodó az ethosz, az érzelmekre ható, s egyben a leghatásosabb a pathosz.
Homérosz után kb. ötven évvel élt és alkotott Hésziodosz, aki fő művében, az Istenek születésében leírta, hogy milyen fontos a beszédben az, hogy az igazságot képviselje.
A retorika kialakulása és a szofisták A retorika az antik görög tulajdonjogi perekből alakult ki. Szürakuszai (Szicília) poliszában i. e. 485-ben két türannosz, hogy hatalmát megszilárdítsa, katonáinak földet osztott, ám előzőleg békés polgárokat űzött el földjeikről. 10 évvel később egy poliszon belüli felkelés elsodorta a türannoszok hatalmát, az elűzött polgárok visszatértek a poliszba. A polisz agóráján tulajdonjogi perek sorozata indul a régi és az új földtulajdonosok között a földek birtoklásáért.A fölállított népbíróság annak ítélték a föld tulajdonjogát, aki ügyesebben érvelt igaza mellett, azaz a beszéd művészetében eredményesebb volt.
A szürakuszai perekben tűntek fel az első hivatásos beszédírók, akik segítettek a pereskedőknek. Agrigentumi Empedoklész (ő még ingyen oktatott) Thisziasz és Korax (Empedoklész tanítványai) Gorgiasz (Korax tanítványa, aki Athénba vitte a retorika művészetét)
Gorgiasz szofista volt, aki azt vallotta, a beszédnek szépnek kell lennie, hogy gyönyörködtessen. Nevéhez fűződnek a gorgiaszi alakzatok: az ellentét, hasonló hangzású szavak, tagmondat-egyenlőség és rímek használata.
A tudományos retorika A retorika további fejlődésében fontos szerepe volt a bírósági gyakorlatnak és a népgyűléseknek. A népgyűléseken bárki szabadon felszólalhatott, a bíróságokon pedig mindenki maga látta el a védő és vádló szerepét, ezért mindenkinek érdeke volt, hogy megfelelő beszédet tudjon tartani, amellyel megnyeri magának az ügyet. Aki nem tudott beszédet írni, hivatásos beszédírót fogadhatott. Ilyen volt Lüsziasz is.
A szofisták ellen lépett fel Szókratész. Miközben pedig Gorgiasz saját beszédeit taníttatta, Prótagorasz érvelési technikákat tanított. A szofisták csillaga lassan leáldozott.
A tudományos retorika Iszokratész nevéhez fűződik, ő alapította meg Kr. e. 390-ben az első retorikai iskolát. Szókratész tanítványa, Platón is fellépett a szofisták ellen. Két nagyszerű dialógusa, a Gorgiasz és Phaidrosz foglalkozik a retorikával. A retorika klasszikusa, Arisztotelész egyik fő műve a Rétorika, melyben meghatározza a retorika fogalmát, foglalkozik az érvekkel, a beszéd lélektani és etikai vonatkozásaival.
Arisztotelész szerint: "A retorika olyan képesség, mely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségét."
Latin retorika A hellenizmus idejének görög retorikája nem maradt az utókorra. Annál jelentősebbek viszont a Kr. e. 1. században fellépő latin szónokok, az oratorok. Cornificiusnak tulajdonítják a Kr. e. 80. k. keletkezett Rhetorica ad Herenniumot, vagyis a Herenniushoz írt retorikát.
Cicero és Quintilianus műveinek egyes részei a mai napig érvényesek. A latin retorika a császárság korában leáldozott, hiszen a retorika tündökléséhez olyan államforma szükséges, amelyben a gondolatok szabadon mozoghatnak.
Retorika a középkorban és az újkorban A középkori retorika csaknem kizárólag egyházi retorika volt, melynek neve homiletika. Az egyetemeken a hét szabad művészet egyike éppen a retorika volt, jelezve, hogy nem veszett el, csak más szerepet töltött be. A papok és szónokló szerzetesek (mint padovai Szent Antal) jól ismerték az antik retorikusok műveit, s tudásukat az egyház szolgálatába állították.
A középkori retorika történetének három virágkora van: a 4-5. század. A 4. század vége felé ugyanis a keresztény tudományosság homlokterébe a Biblia értelmezése került. E feladat megoldását Augustinus (Szent Ágoston, 354–430) végezte el De doctrina Christiana (A keresztény tanításról) című művében, melynek első három könyvét 396-ban, a negyediket pedig 426-ban fejezte be.
A 12-14. század és a reformáció időszaka. A 13. századtól ugrásszerűen megnő a prédikációs gyakorlat. Az ekkor keletkezett szentbeszédek három típusba sorolhatók: a) egyszerű és világos írásmagyarázat; b) a tanult hívők megszólítását célzó, művelt egyetemi beszédek; c) az egyszerű nép épülését biztosító népies szónoklatok, a nép nyelvén, anekdotákkal, csodás történetekkel és példákkal fűszerezve.
A kora középkorban alakult ki a chria (vagy kria, chreia) műfajából az egyházi beszéd. A 12-14. században az egyházi beszédet főleg szerzetesrendek prédikátorai művelték.
Nagy változást hozott a reformáció, a 16. század a hitviták kora volt. A barokk korban az ellenreformáció is befolyásolta a retorikát. A reneszánsz korban (kb. 1400–1600) a retorika továbbra is betölti azokat a szerepeket amelyeket a középkorban betöltött, de megújult és elmélyült formában. Az elmélyülés mutatója többek között az, hogy előtérbe kerülnek az antik retorika nagy klasszikus alkotásai: Arisztotelész Rétorikája, Cicero De oratore és Orator című művei és Quintilianus Institutio oratoriája.
Gyökeres változást hozott az első modern demokráciák létrejötte, ettől kezdve mondhatjuk, hogy a retorika ismét fontos szerepet tölt be a mindennapi életben. Napjainkban elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban élnek a retorika nemzetközi hírű doktorai. Magyarországon a retorika 2000 óta ismét kötelező a felsőfokú oktatásban.
A retorika rendszere és elemei Az ókori retorikai rendszer alapján a retorikai szituáció elemei a szónokra, a tárgyra, illetve a hallgatóra vonatkoznak. A beszéd megalkotása háromféle szándékkal történhet a szónok részéről: értelmi, mérsékelt érzelmi és szenvedélyeket célzó érzelmi.
A beszéd felépítése A szónoki beszéd létrehozása az alábbi öt lépésben valósul meg:
Anyaggyűjtés (inventio) Elrendezés (dispositio) Kifejezés (elocutio) Megtanulás (memoria) Előadás (pronuntiatio)
A beszéd faja A szónoki beszéd faja a hallgatóság viselkedéséhez igazítva háromféle lehet:
Törvényszéki beszéd (genus iudiciale): ideje a múlt, témája az igazság vagy igazságtalanság, műfajai közé tartoznak többek között a vád-és védőbeszédek. Tanácskozó beszéd (genus deliberativum): idősíkja a jövő, műfajai közé tartoznak a politikai beszédek, a választási kampányok beszédei, a reklámok, erkölcsi intelmek. Bemutató beszéd: (genus demonstrativum): jelen idejű, funkciója a dicséret vagy elmarasztalás. Fajtái: alkalmi beszédek, dicséretek, ismertetők.
A beszéd szerkezete A szónoki beszéd szerkezet szerint az alábbi egységekre tagolható:
Bevezetés (exordium vagy principium) Elbeszélés (narratio) Kitérés (egressus vagy digressio) Témamegjelölés és/vagy felosztás (propositio/partitio vagy divisio) Érvelés (argumentatio) Bizonyítás (argumentatio vagy confirmatio) Cáfolás (confutatio vagy refutatio) Befejezés (conclusio vagy peroratio)
A retorika alapfogalmai, módszerei
A beszéd három síkon illetve alapon épül fel: a logikai érvelésű a logosz, az etikai érvelésre támaszkodó az ethosz, az érzelmekre ható, s egyben a leghatásosabb a pathosz..
Híres szónokok, tudós retorikusok
Jegyzetek
Régebbi magyar nyelvű szónoki kézikönyvek időrendben (2000-ig megjelentek) 1900 előttiek Szeberényi Lajos: Politikai szónoklattan. Alapos útmutatás nyilvános beszédekben és vitatkozásokban. Heckenast Gusztáv Kiadása, Pest, 1849 Kun Bertalan: Egyházi szónoklattan. Használható minden hitfelekezetű különösen protestans lelkészek által, Deutsch Dávid Kiadása, Miskolc, 1855 Schleininger Miklós: Egyházi szónoklattan, Veszprém, 1872 Névy László: Az irásművek elmélete, vagyis az irály-, költészet- és szónoklattan kézikönyve. Iskolai és magán használatra. 5. átnézett kiadás, Budapest, 1876 Verbőczy István: Szónoklattan. Iskolai és magán használatra, Aigner Lajos Kiadása, Budapest, 1878 Stöckl Albert: A szónoklattan alapvonalai, Eger, 1884 Kudora János: Katholikus egyházi szónoklattan. Példákkal megvilágítva és a szónoklat történelmi vázlatával bővítve, Budapest, 1891 Mészáros Amand: A szónoklattan alaprajza. 2. kiadás, Singer Ede Kiadása, Székesfehérvár, 1892
1900–1950 Vanczák János: Gyakorlati szónoklattan munkások számára, Népszava Könyvkereskedés, Budapest, 1907 Hörk József: Evangelikus homiletika, vagyis az egyházi beszéd elmélete. Vezérfonalul a leendő, repetitoriumul a már működő egyházi szónokoknak. Pozsony, 1907 Mitrovics Gyula: Egyházi szónoklattan – Tekintettel a magyar egyházi beszéd-irodalomra, Hegedüs és Sándor Könyvkiadóhivatala, Debrecen, 1911 Hegedűs Gyula: A beszéd művészete, Singer és Wolfner Új Idők Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1920 Bognár Elek: A szónoklás és előadás művészete, Fráter György Sajtószövetkezet, Budapest, 1940 Weber Mihály: Szónoklattan – A szónoki beszéd elkészítésének és előadásának ismertetése számos példával, Népszava-Könyvkereskedés Kiadása, Budapest, 1946 Nagy Adorján: A beszédtechnika vezérfonala, Magyar Színészek Szabad Szakszervezete, Budapest, 1947 Bognár Elek: A szavalás, szinjátszás és rendezés művészete, Korda Rt., Budapest, 1947
1950–2000 Fischer Sándor: Beszédtechnika – A színpadi beszéd technikája, Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Könyvkiadó, Budapest, 1955 Ascher Oszkár: A versmondás művészete és a színpadi beszéd, „Művelt Nép” Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1955 Kanizsai Dezső: A beszédhibák javítása – Útmutató és gyakorlókönyv, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1961 (szerk.) Frint Tibor – Surján László: A hangképzés és zavarai – Beszédzavarok, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1969 Gáti József: A versmondás – 2 db lemezzel, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1973 Fábián Pál – Bognár Elek – Wacha Imre – Duró Lajos: Szónokok, előadók kézikönyve, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974, Hernádi Sándor: Beszédművelés – Tanárképző főiskolai tankönyv, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1977, Montágh Imre: Tiszta beszéd – Beszédtechnikai gyakorlatok, Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1978, Kerekes László – Rónai Béla: Nyelvművelés és beszédtechnika, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1981 Fischer Sándor: Retorika – A közéleti beszéd gyakorlata, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981, Fischer Sándor: A beszéd művészete – 2 hanglemezzel, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982,