Kamcsatka (oroszul полуостров Камчатка) Oroszország távol-keleti részén fekvő, közel 1250 kilométer hosszú félsziget a Csendes-óceánban. Területe lényegében megegyezik Oroszország Kamcsatkai határterület nevű alkotórészével. A félsziget a Pacifikus-hegységrendszer tagja, komoly vulkáni működés figyelhető meg itt.
Természetföldrajza
Elhelyezkedés bélyegkép|150x150px|Kamcsatka félszigete|balraA körülbelül 270 000 km²-es területű Kamcsatka a Távol-Kelet egyik legnagyobb félszigete, az északi szélesség 51°-tól az északi szélesség 60°-ig húzódik mintegy 1200 km hosszan észak-déli irányban a keleti hosszúság 160°-a mentén, északon csatlakozva a szibériai szárazföldhöz. A félszigettől nyugatra a hideg vizű Ohotszki-tenger hullámzik, itt találhatóak telente a legdélebbi elhelyezkedésű befagyott tengerszakaszok az északi féltekén. Keletre az Csendes-óceán medencéje és a Bering-tenger található. Kelet felé a Parancsnok- és az Aleut-szigetek láncolata húzódik, dél felé pedig a Kuril-szigetek sorakoznak.
Domborzat bélyegkép|balra|100px|Domborzati térképe A félsziget domborzatát két hegylánc határozza meg, a Szregyinnij (Középső)-hegylánc csúcsai 3607 méterig, a Vosztocsnij (Keleti)-hegylánc magaslatai pedig 2485 m-ig emelkednek. A két vonulat a Kamcsatka-folyó mintegy 150 km széles, alluviális (folyóvíz által létrehozott) és fluvioglaciális (olvadékvíz által létrehozott) síkságokból álló völgyét fogja közre. A félsziget legmagasabb hegyei a különálló hegyekként sorakozó vulkánok Kamcsatka keleti felén: a 4835 m magas Kljucsevszkaja Szopka egész Eurázsia legmagasabb vulkánja, a 3456 m magas Korjakszkaja Szopka pedig a közigazgatási székhely, az az Avacsa-öböl partján fekvő Petropavlovszk-Kamcsatszkij városa fölé magasodik. A legmagasabban fekvő térszínek el vannak jegesedve, Kamcsatka 446 gleccsere összesen mintegy 900 km²-t borít állandó jelleggel jéggel.
Földtörténet bélyegkép|A Csendes-óceáni lemez alábukásának térképe. A háromszögek a vulkánokat, a színes körök a földrengéseket jelzik. Kamcsatka ma látható tájképét a kainozoikum során lezajlott vulkanizmus és az eljegesedés határozza meg. A nyugat felé mozgó Csendes-óceáni kőzetlemez az Eurázsiai kőzetlemez alá bukott, intenzív vulkáni működéshez vezetve. Ugyanez a folyamat hozta létre délebbre a Kuril- és a Japán-szigetek láncolatát is. A félsziget 10-2 millió éve nyerte el mai alakját, amikor az alábukási zóna, így az aktív vulkáni működés is keletebbre húzódott. A kamcsatkai hegyláncok a Cirkumpacifikus-hegységrendszer részét képezik, az alábukás pedig ma is aktívan zajlik: a Csendes-óceán környékét ölelő úgy nevezett „Tűzgyűrű” részét képezi, a Csendes-óceáni kőzetlemez jelenleg évente 80–100 mm sebességgel ütközik neki az Eurázsiai lemeznek, gyakori vulkánkitörésekhez és földrengésekhez vezetve. A korai pleisztocén kori eljegesedések idején csaknem a teljes félszigetet egybefüggő jégtakaró borította, a Würm-glaciális során azonban már jelentősen kisebb területre szorult vissza a jégborítás és felszínformáló hatásait nagyrészt elnyomta a vulkáni tevékenység. Napjainkra az állandóan fagyott talaj, a permafroszt zónája is visszahúzódott, elsősorban a félsziget északibb, hűvösebb és vulkánosság által kevésbé érintett részein koncentrálódik.
Vulkanizmus bélyegkép|A Kizimen vulkán kitörése 2011-benJelenleg Kamcsatka több mint 300 vulkánnal rendelkezik, amelyek közül 29 aktív. Ezek közül valamennyi a fiatalabb keleti hegylánchoz tartozik, az egyetlen kivételt a központi vonulat legmagasabb csúcsa, az Icsinszkij jelenti, ahol még zajlik fumarolás tevékenység. Kén-argonos és radiokarbonos vizsgálatok kimutatása szerint a legtöbb kamcsatkai kaldera 30-40 000 éve keletkezett, a jelenleg aktív rétegvulkánok kúpjai pedig mind az elmúlt 20 000 évben alakultak ki. A legmagasabb hegy, a Kljucsevszkaja Szopka utoljára 1990-ben és 1991-ben tört ki és azóta is rendszeresen bocsát ki füstöt és hamut. Kamcsatka írott történetének legnagyobb kitörését 1956-ban jegyezték fel, amikor mintegy 1000 év szunnyadás után a Bezimjannij vulkán a Mount St. Helens-hez hasonló módon oldalirányba tört ki, teljesen leomlasztva a hegy oldalát, óriási piroklaszt árt hozva létre.bélyegkép|A Kamcsatka folyó
Leghosszabb folyói Kamcsatka – 758 kmKamcsatszkij kraj (Hozzáférés: 2015-11-01) Penzsina – 713 km Talovka (a Kujul-lal együtt) – 458 km Vivenka – 395 km Enicsavajam – 311 km Oklan – 304 km Tyigil – 300 km
Élővilág Növényzet A tengerparttól 800 méteres tengerszint feletti magasságig ritkás erdők és mezők váltogatják egymást. A magas páratartalom, a hideg éghajlat, a rövid vegetációs időszak és a rendkívül erős havazások sajátos körülményeket teremtenek az élővilág számára. A mocsaras területeket, amelyek főképp a félsziget nyugati részén koncentrálódnak, nyaranta sűrű, akár 3 méteres magasságot is elérő lágyszárú növényzet borítja, amelyet a kamcsatkai legyezőfű (Filipendula camtschatica), az Angelica ursina és a Parasenecio hastatus állományai alkotnak. A védettebb folyóvölgyekben mongol nyár (Populus suaveolens) és a szahalini fűz (Salix udensis), a magasabb térszíneken pedig a szibériai cédrus (Pinus sibirica) és a szibériai éger (Alnus alnobetula) alkot sűrű, bozótos erdőket.
Külön ökoszisztémával rendelkezik a félsziget középső részén húzódó Kamcsatka-folyó hegyekkel körbezárt, tajgával borított völgye, amelynek hatalmas egybefüggő erdejét az ajáni lucfenyő (Picea jezoensis), a dauriai vörösfenyő és a nagylevelű nyír (Betula platyphylla) dominálják. A magasabb térszínek uralkodó növényfaja az Erman-nyír (Betula ermanii) és a festő égerfa (Alnus hirsuta).
Az erdőhatár fölött és a legészakabbi területeken tundra húzódik. 1200 m-es magasságig törpenövésű szibériai cédrus és Erman-nyír található foltokban, amelyet törpefűz-gyepek vesznek körül (recéslevelű fűz/Salix reticulata, sarki fűz). A szélnek kitett hegyoldalakon kamcsatkai mézbogyó él, a rövid nyár során pedig a kék párnahanga (Phyllodoce caerulea), a Phyllodoce aleutica és a Primula cuneifolia kankalinfaj alkotnak virágmezőket. 1200 m felett már csak zuzmók élnek a sziklákon.
Állatvilág Kamcsatka táplálékban gazdag partjainál és a környező szigeteken több mint 30 madárfaj mintegy 5 millió példánya költ, legnevezetesebb közülük a legnagyobb sasféle, az óriásrétisas, ezen kívül a terület kulcsfontosságú többek között a veszélyeztetett villás viharfecske, a császárlúd, a bering-tengeri csér és a rövidujjú csüllő (Rissa brevirostris) számára is. A kamcsatkai tengerpartok fontos élőhelyet jelentenek a védett tengeri vidrának, valamint az itt párzó északi medvefókának és Steller-oroszlánfókának is.
Kamcsatka folyói globálisan kiemelt jelentőségű ívóhelyei a gorbus-, a keta-, az ezüst-, a vörös-, valamint a királylazacnak is. A lazacok fontos részét képezik a félszigeten élő, különösen nagy termetű kamcsatkai barnamedve táplálékának. A Kamcsatka déli részén fekvő Kuril-tó a világ legnagyobb lazacívó helyszíne, az évente ide felúszó több millió halra vadászó medvék mellett óriásrétisasok, fehérfarkú rétisasok, valamint szirti sasok is jelentős populációval képviseltetik magukat a tó mellet. Az emlősöket a szürke farkasok, a hiúzok és a tundrán élő kamcsatkai mormota (Marmota camtschatica), a havasi kecske, a jávorszarvas, pézsmapocok és a rozsomák képviselik. A természeti értékeket legérintetlenebbül a félszigettől keletre fekvő Parancsnok-szigetek őrződtek meg, amely rezervátumként működik.
Az európai utazók a jövedelmező prémvadászat meghonosításának reményében behurcolták magukkal a sarki- és a vörös rókát, az európai és amerikai nyércet, a cobolyt és a hermelint. Ezek a betelepített invazív fajok kiszorítják az őshonos vidrákat és nagy pusztítást végeznek az itt költő madárfajok fészkelőhelyein.
Természeti értékei Kamcsatka több különleges természeti képződménynek ad otthont. 160 vulkán található a területén, melyek közül 29 aktív. A világörökség részévé ezek közül 19-et soroltak be. A legmagasabb a Kljucsevszkaja Szopka (4750 méter), míg a legaktívabb a Kronockaja Szopka vulkán. A három leglátogatottabb a Petropavlovszk-Kamcsatszkijhoz közelebb fekvő Korjakszkaja Szopka, Avacsinszkaja Szopka és Kozelszkij-vulkánok. A félsziget közepén fekszik a Gejzírek völgye, amely az eurázsiai kontinens egyetlen ilyen képződménye.
Éghajlat bélyegkép|Hóval betemetett autók és ház Kamcsatka éghajlatát elsősorban a félsziget földrajzi elhelyezkedése az ázsiai kontinens keleti peremén, hegyláncainak magassága, valamint az Ohotszki-tenger és a Csendes-óceán hideg tengeráramlatai határozzák meg. Utóbbiak közül a legjelentősebb az észak felől érkező kelet-kamcsatkai áramlat, amelynek tápanyagokban gazdag víztömege nagy halpopulációknak biztosít élőhelyet, és hűvös óceáni éghajlatot alakít ki a keleti tengerparton. Délen folytatása a Japán mellett haladó Oja-shio-áramlás. A legtöbb kiadvány szubarktikus klímaként jellemzi a terület éghajlatát, amely csapadékosabb és enyhébb mint Szibéria keleti kontinentális területei. A tél során a szibériai maximum antciklonja és az aleut minimum ciklonja dominálnak, hideg, kontinentális éghajlati jellemzőket hozva, míg nyáron a csendes-óceáni maximum válik uralkodóvá, meleg, nedves légtömegeket hozva. Rendkívül gyakori csapadékforma a havazás, telente a hótakaró elérheti az 5 méteres vastagságot is, a terület jelentős részén az összes csapadék mintegy 50%-a hó formájában hullik le. Története bélyegkép|jobbra|250px|A Gejzírek völgye Régészeti leletek szerint mintegy 15 ezer éve lakott a félsziget. Az ekkor élt vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek föld alatti vájatokban vészelték át a zord telet.
A mai mongoloid őslakosok (aleutok, csukcsok, eszkimók, kamcsadálok és korjákok) elődjei mintegy 10 ezer éve jelentek meg Kamcsatkán, és immár a vadászás mellett háziállat (kutya, ló) tartással is foglalkoztak.
A kamcsadálok a félsziget nyugati felére költöztek, ahol letelepedett életet folytattak. A korjákok és a többi eszkimó népcsoport az északi területeken nomád állattartással foglalkoztak, valamint barna medve és tengeri emlősök vadászatából éltek.
Az oroszok a 17. században fedezték fel a területet. Az 1600-as években Ivan Kamcsatij, Szemjon Gyezsnyov és Ivan Rubec felfedezők látták meg először a leírásuk alapján „tüzes földet”, ahol nagy számban lehetett vadat és halat találni.
1697-ben Vlagyimir Atlaszov, az északabbi anadiri területek telepese egy 135 fős, kozákokból és jukagírokból álló csapatot küldött a félsziget feltárására. 1704 és 1706 között két erődítményt (Nyizsnye- és Verhnye-Kamcsatszkij) építettek a Kamcsatka folyó völgyében, amelyek később a szőrmevadászok fontos cserekereskedelmi állomásaivá váltak. Távol uraiktól a kozákok elhatalmasodtak az őslakos kamcsadálok felett. Ezért Jakutszkból utasították Atlaszovot a rend helyreállítására, aki csapatával ágyúkkal felszerelve a kozákok ellen vonult, ám 1711-ben az ottani harcokban megölték.
A helyi kozákok ekkor érték el a terület autonómiáját, mely alapján Jakutszknak minimális beleszólása lehetett a terület ügyeibe, a hatalmat a mintegy 500 fős kozák lakosság gyakorolta. Ők sűrűn összetűzésbe kerültek a helyi lakossággal, amely fellázadt elnyomásuk ellen. A legsúlyosabb lázadás 1731-ben történt, amikor Nyizsnye-Kamcsatszkij telepet a helyiek letámadták és védőit lemészárolták. A helyi lakosság nagy számban fogyatkozott, lélekszámuk az eredeti mintegy 20 ezer főről az 1750-es évekre 8000 főre csökkent.
1740-ben a dán felfedező, Vitus Bering a félsziget déli részén megalapította Petropavlovszk-Kamcsatszkijt, és egyben a világ számára is ismertté tette a félsziget tudományos értékeit. Az elkövetkező évtizedekben az orosz hatalom ösztönözte az orosz lakosság ideköltözését, így a 19. század elejére már mintegy 2500 orosz lakott Kamcsatkán, miközben az őslakosság száma mindössze 3000 főre esett vissza.