bélyegkép|A fekete sereg katonája Márkusfalvi Máriássy István II. Ulászlótól kapott címereslevelén
A fekete sereg Mátyás király állandó zsoldoshadseregének a király halála után kialakult elnevezése. A középkori magyar hadsereg Mátyás három évtizedes uralkodása alatt érte el fejlődésének csúcsát, és annak magvát ez az akkori kor színvonalának megfelelő zsoldoshadsereg alkotta, amely eredményesen küzdött az osztrák, cseh, lengyel, török csapatok ellen, és nemcsak megvédte, hanem hódításokkal is gyarapította az ország, illetve Mátyás birodalmának területét. A zsoldossereg azonban nem volt kizárólagos, az ország védelmében, illetve hatalmi céljai megvalósításában a király rendszeresen támaszkodott a korábbi banderiális egységekre is. A nemesi hadviselés és a zsoldossereg párhuzamosan létezett, keveredett egymással.
Elnevezése A fekete sereg elnevezés csak Mátyás halála után jelent meg. A név eredetére többféle elmélet is született. A leginkább elfogadott nézet szerint az a „fekete Haugwitz” néven elhíresült Hanuš Haugvic z Biskupic, a sereg utolsó parancsnokának nevéből ered. Volt ugyanis egy ugyancsak cseh nemzetiségű "fehér" Haugwitz kapitány is.
Más elméletek szerint a „fekete” nevüket onnan kapták, hogy Mátyás halálakor a katonák vállukon fekete szalagot viseltek. Megint mások szerint azért lett fekete a sereg, mert a feltételezések szerint fekete páncélt viseltek. Egy további elmélet szerint pedig nevét Mátyás címerállata, a holló fekete színe után kapta volna.
Előzményei – az európai hadügy fejlődése Európában a Római Birodalom bukása után, a római légióhoz hasonló nagy állandó haderő nem létezett. A háborúskodás formája a lovagi hadviselés volt, amelynek során a nehézfegyverzetű lovagok adták a fő erőt. Csak egy-egy hadjáratra gyülekeztek össze, a csatákban – a létszámviszonyok mellett – az ő egyéni teljesítményük volt a döntő. Az uralkodóknak viszont az állandó viszályok, háborúskodások miatt, mint a százéves háborúban vagy az itáliai városállamok csatározásaiban, egyre inkább állandó katonaságra volt szükségük. Ezek az igények hozták létre a 14. században az olasz condottierik egységeit, illetve az angol-francia háborúkban időnként alkalmazott zsoldoscsapatokat. Ezek a katonák azonban, ha zsoldjuk kifizetése akadozott, vagy pénzhiány miatt időlegesen fel akarták oszlatni őket, nagy veszélyt jelentettek akár a saját lakosságra is. A hagyomány szerint VII. Károly francia király 1439-ben egy 9000 lovasból álló állandó hadsereg fenntartására külön adókat vetett ki, és ebből hozta létre Európa első állandó zsoldoshadseregét.
Mátyás király haderejének kialakulása bélyegkép|Korabeli páncélos lovag (Hadnagy Bálint) sematikus rajza
bélyegkép|A Philostratus krónika (Cod. Lat. 417) egyik iniciáléja, amelyen Corvin János látható (középen) a fekete sereg zászlajának (a kép jobb szélén) első ismert ábrázolásával. (1487-1490 között) bélyegkép|A fekete sereg zászlajaA fecskefarkú zászló a Corvinák egyikében, a Philostratus krónikában fennmaradt miniatúra alapján készült, amely Mátyás fiának, Corvin Jánosnak 1485-ös bécsi bevonulását ábrázolja. A zászlón a fekete szín valójában fehér (ezüst), de a képen az ezüst festék szulfidálódott. A rekonstrukció ezt a hagyományos színezést őrzi.
Az ifjú király kezdetben főleg csak apja katonáira számíthatott, akik többségében Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt álltak. Emellett őt támogatta a legtöbb főpap és a bárók egy részének bandériuma, azaz az ő familiárisaik. Ezt a támogatást azonban drágán kellett megvásárolni: a főurak cserébe birtokot, hivatalt, pénzt, befolyást vártak el. Az így létrejött haderő sem volt elegendő önmagában az ország megvédésére, ezért Mátyásnak igénybe kellett vennie a telekkatonaságot és a nemesi felkelést is. A telekkatonaság azt jelentette, hogy a nagybirtokosoknak bizonyos számú (1459-ben 20) jobbágy után kellett kiállítaniuk egy katonát, felfegyverzett jobbágyot vagy zsoldost. Mátyás uralkodása elején két alkalommal is, 1458-ban és 1459-ben hadba hívta a nemesi felkelést a közeledő török ellen, és mindkét alkalommal 40- fős sereg gyűlt össze Nándorfehérvár alatt. A szultán azonban nem Magyarország ellen indult, hanem Szerbia maradék részeit csatolta szilárdan birodalmához. A török kézre került szerb várak, köztük a különösen fontos Szendrő (Smederevo) új támaszpontjaivá váltak a Magyarországra betörő török portyázóknak.
A király azonban kezdettől arra törekedett, hogy a telekkatonaság helyett pénzbeli megváltást kapjon, amiért ő maga fogadhat fel harcedzett zsoldosokat a képzetlen jobbágykatonák helyett. Ezt a hadmentességi adót „hadakozópénznek”, (latin nyelven pecunia exercitualis) nevezték. A bandériumokat illetve a nemesi felkelést egyébként is csak korlátozott időtartamra, négy-hat hétre hívhatta hadba. Néhány esetben még igénybe vett nemesi bandériumokat és a telekkatonaság egy részét is, így azok még harcoltak az 1467-es erdélyi lázadás, az 1471-es Vitéz János vezette felkelés és az 1479-es kenyérmezei csata idején, azonban szerepük egyre inkább háttérbe szorult.
A Délvidéken Mátyás más jellegű haderőre is számíthatott. A horvát grófok a király anyagi támogatásával állandó lovasságot tartottak fegyverben. Szerbia bukása után a Magyarországra menekült szerb urak birtokokat kaptak, valamint szintén anyagi támogatást könnyűlovasságuk fenntartásához. Ez képezte a rác huszárságot, ami később jelentős szerepet játszott Mátyás hadi vállalkozásaiban.
Ugyanakkor a Felvidéken állandó jelleggel független cseh katonai csoportok garázdálkodtak, akik a huszita háborúkban szerezték katonai jártasságukat. A huszita ügy bukása után a kor leghíresebb, bárki által felfogadható zsoldoskatonái közülük kerültek ki. Korabeli magyar kifejezéssel zsebrákoknak is nevezték őket. Kiemelkedő, de általánosan el nem fogadott vezéregyéniségük, Jiskra János, valamint a többi észak-magyarországi zsoldostársulás nem ismerték el Mátyás uralmát, sarcolták a környékbeli falvakat és városokat. Mátyás felismerte, hogy ha a maga oldalára tudja állítani őket, akkor részben korszerű zsoldoshadsereghez juthat, részben pedig végre elérheti a Felvidék pacifikálását. Ehhez azonban jelentős anyagi forrásokra volt szüksége, amit az adóterhek növelésével szerzett meg.
Az ifjú király nagy tetterővel látott neki a Felvidék megtisztításának. Tapasztalnia kellett, hogy pusztán katonai erővel nem érhet célt. Az egymástól is nagyrészt független cseh zsoldoscsapatok váraikba és hevenyészett erődjeikbe húzódva nagyrészt sikerrel álltak ellent a támadásoknak, kisebb csatákban többször is megverték az ellenük küldött királyi és megyei hadakat. Jiskra János külföldi támogatást is keresett ügyükhöz a magyar király ellen. Mátyás ekkor egyenként igyekezett megnyerni a kisebb zsoldosvezéreket, főleg pénzzel, gyakorlatilag megvásárolta tőlük a váraikat – és mindjárt tovább is adta azokat a hozzá hű főuraknak, mint sok más között Berzevice, Tapolcsány és Késmárk várát. A vár nélkül maradt zsoldosok közül pedig a legjobbakat a saját szolgálatába fogadta, és azok a király iránti hűséget – amennyiben zsoldjukat rendben megkapták – nagyon komolyan vették. Hajlandók voltak, egyébként a kor általános európai szellemének megfelelően, akár a honfitársaik ellen is keményen harcolni. A döntő fordulat akkor következett be, amikor Jiskra János is hűséget fogadott Mátyásnak: lemondott felvidéki várairól, helyette az ország déli részén kapta meg Lippa és Solymos várát óriási birtokokkal és csapataival örökös szolgálatot fogadott a török ellen. A következő évben már részt vett a jajcai hadjáratban, később, életének utolsó éveiben a cseh király ellen is Mátyás oldalán harcolt. Halála után katonáinak nagyobb része Mátyás zsoldjába állt: belőlük állították fel Mátyás állandó zsoldoshadseregének magvát.
A felvidéki katonai csoportok egy része, így a lengyel Komorowski Péter, azonban még évekig tartotta magát Árva várában és Liptóban. Csak később kerülhetett sor a nyugat-magyarországi kompániák felszámolására is. Voltak olyanok is, akik újra Mátyás ellen fordultak. 1466-ban egy Svehla nevű cseh zsoldosvezér Kosztolány várából a környéket fosztogatta. Mátyás serege az év végén ostrom alá vette a várat, Svehlát elfogta, emberei egy részével együtt felakasztatta. Ez az eset jelezte a felvidéki zsebrák garázdálkodás végét.
A sereg létszáma bélyegkép|A fekete sereg pajzsos nehézgyalogosainak állópajzsa, alabárdjai (rekonstrukció) bélyegkép|Mátyás király Elefántnak nevezett ostromágyúja szállító szekéren A zsoldoscsapatok felfogadása után gyakorlatilag állandó sereg alakult ki, de azért a létszámuk hullámzott, még az állandó mag nagysága is nehezen határozható meg. Amikor a királynak nagyobb erőre volt szüksége, időnként akár csak néhány hétre is fogadott fel katonákat, például egyes városok csapatait. Az 1487-es bécsújhelyi seregszemlén lovas és gyalogos díszelgett, ami természetesen nem jelentette a hadsereg egészét. A felvonuló seregben viszont jelen voltak a csak néhány hétre felvett, zömében városi zsoldosok, köztük magának Bécs városnak a csapata, illetve a csak a bécsújhelyi ostrom idejére mozgósított magyar főpapi és főúri banderiális csapatok, valamint a déli végekről átdobott erők, köztük a rác huszárok is.
Antonio Bonfini így számolt be erről a nevezetes seregszemléről:
A nehéz-, illetve a könnyűlovasság, valamint a gyalogság aránya nagyjából egyforma volt. A végvári csapatokon kívül Mátyás uralkodása második felében fegyvernemenként valószínűleg 3000-5000 katonát tartott állandóan fegyverben, tehát összesen 9000-15 000 embert. A háborúk kritikus szakaszaiban a sereg létszáma akár a kétszeresére is duzzadhatott.
A királyi zsoldossereg általában Mátyás birodalmának a Magyarországon kívüli részein tartózkodott, de ez az erő így is elrettenthetően hathatott a hazai elégedetlenkedőkre, különösen az 1467-es és 1471-es lázadások gyors összeomlása után.
Mátyás király hadra fogható katonaságának létszáma, beleértve a zsoldosokat, majd a meghódított Morvaország és Szilézia, a szövetséges havasalföldi és moldvai fejedelemség egységeit is beszámítva, megközelíthette a főt. Egy-egy alkalommal azonban ennél sokkal kisebb erő gyűlhetett csak össze. A legtöbben az 1458-ban meghirdetett nemesi felkelés katonái voltak, mintegy 40- fő. 1463-ban Jajca ostromára , az 1474-es sziléziai hadjáratra , az 1477-es osztrák hadjáratra katonával indult a magyar haderő. A sereg zöme már zsoldosokból állt, és Mátyás király a háborúit mindig korlátozott célok érdekében vívta, így nem is volt feltétlen szüksége egyszerre nagyobb erőre.
Gazdaságilag a zsoldosok alkalmazása azt jelentette, hogy a nekik fizetett zsold nagy része elhagyta az országot. Többségük cseh, német és más külföldi illetőségű volt, akik jövedelmeik nagy részét otthon költötték el. A magyar katonák is csak az esetleges megtakarításukat hozták haza, a zsold nagy részét külföldön élték fel. Csak a jobban fizetett tisztek között lévő magyarok hoztak nagyobb összegű pénzt haza. A sereg külföldi tartózkodása ugyanakkor felmentette az országot a katonaság állomásoztatásának általában a lakosságra rótt súlyos terhei alól. Az elszállásolás rendes költségei mellett mindig nagy kárt okoztak a fegyelmezetlen zsoldosok dúlásai is. 1480-ban Dobes Boskovic z Cernahora királyi zsoldoskapitány katonáival rövid ideig Sopronban állomásozott, ezalatt emberei csaknem ötször annyi kárt okoztak a városnak, mint ami annak évi adója volt.
Nemzetiségi összetétel