bélyeg|263px|A Canal Grande az Accademia hídról; előtérben a Palazzo Cavalli-Franchetti, a távolban a Santa Maria della Salute-bazilika bélyeg|263px|A Canal Grande az Accademia híd másik oldaláról A Canal Grande (a velenceiek szerint Canalazzo, vagy velencei nyelven El Canalasso) Velence fordított S alakú fő csatornája, amely két részre osztja a történelmi központot a Ponte della Libertà csomópont és a Bacino di San Marco között. Összesen körülbelül 3800 méter hosszú, szélessége 30–70 méter, átlagos mélysége 5 méter.
Leírása Teljes hossza mentén csodálatos épületek, a legtöbbjük a 12. és a 18. század közötti időszakból, amelyek a Velencei Köztársaság által teremtett jólét és művészetek jelképei. Minden évben a velenceiek itt élik újra a „Serenissima” évszázados hagyományait, mint pl. a Történelmi Regattát.
Miután egy rövid szakaszon délkeleti irányban húzódik, az Alkotmány híd magasságában északkeleti irányba fordul, nagy hurkot képezve, amely mentén található a Ponte degli Scalzi híd, valamint a Cannaregio-csatorna, amely a Rialto hídnál, az egyetlen eredeti, a Csatorna négy gyalogoshídja közül, s a leghíresebb is. Innen délnyugati, majd déli irányt vesz (a fordulónál), végül keletre fordul, hogy az Accademia hídtól folytatódva, a Punta della Doganánál érjen véget. Útja során öt kerületet, 45 kisebb kisebb riót, hét hidat (négy gyalogos, két autós, és egy vasúti). A legújabb, az Alkotmány híd, amelyet Santiago Calatrava építész arra tervezett, hogy csatlakoztassa a Santa Lucia Pályaudvart a Piazzale Roma busztermináljához, valamint az ACTV villamosához. bélyeg|263px|A Canal Grandéra magasodó Scalzi-templom, Canaletto festményén
Folyó, amely körül a város megszületett, a kereskedelem élő központja, a Serenissima az egész középkorban, a Canal Grande volt, a leginkább áhított környék, ahol a mesés paloták reprezentálták a nemes családok gazdagságát, „az igazi aranykönyv”.
Legalább 170 lakóház, amely még ma is ezer év dicsőségét tükrözi, a Köztársaság, a történelem, a családok, amelyek ott éltek, az architektúrák váltakozása, mindig adott bizonyos velencei ízt. Ez a versengés, hogy Velence legszebb palotájával büszkélkedhessenek a Canal Grandén, a saját identitásukat, valamint a lagúna iránti erős kötelékeiket fejezte ki. Ezen épületek között vannak templomok, iskolák, terek; néhányuk alapja volt csak gyalog elérhető tengerpart.
Szinte minden ház közvetlenül a csatornára települt, járdák nélkül; csak hajóról lehet élvezni a megszakítás nélküli megvilágított, a vízen tükröződő épületek nyugodt sorát, a rióktól elszigetelten, az embereket pedig gyakran „bekerítik” a színes kikötőbóják. A Canal Grande elbűvölő környezetének alapvető eleme, a varázslat tette, hogy Velence ma is az egyik legkedveltebb turistacélpont világon. közép|bélyeg|740x740px|A Canal Grande látképe
Története Az első települések bélyeg|A Canal Grande 1890 és 1900 között A Canal Grande a Giudecca-csatornával párhuzamosan kanyargó ősi folyó a végső szakaszon, az Una vagy Prealtum, mint a Medoacus Maior kisebb ága, ami átszivárgott a lagúnán, az árapálysíkságon, sós mocsarakon, kis szigetek között, és a Lido kikötőjén. A Rivus Altus (a. m. Magas Part) oldalán, ahogy korábban hívták, már a római időkben, az ősi velenceiek cölöpökre épült házaikban, elsősorban halászatból és sókereskedelemből éltek. A Római, majd a Bizánci Birodalom alatt a lagúna lakott volt, s akkor tett szert bizonyos jelentőségre, amikor a 9. század elején a dózse a Malamoccóról, a Csatorna védettebb Rivoaltus (Rialto) részére tette át székhelyét.
Amikor a doge Rialtóra költözött, egyre több jelentős vállalkozás számára találták megfelelőnek a Canal Grande mély kikötőcsatornáját, biztonságosnak, akadálymentesnek, nagy hajók számára is. Mint a város többi része, ez a terület sem szilárd, a folyamatos talajjavítás folytán a mára legnagyobb kiterjedésű csatorna partja, akkoriban kis szigetekből állt, amelyek a dagály alatt, fából készült hidakkal voltak elérhetők.
A Ca’ Fondaco bélyeg|A Fondaco dei Turchi bélyeg|A Fondaco del Megio Ahogy elkezdtek szaporodni a csatorna mentén a raktárházak, épületek célja a kereskedelem, de egyesítik a raktár, illetve a kereskedő lakóhelyét is.
A földszinten van egy, a vízre nyitott veranda (a curia), amely lehetővé tette az árunak hajóból való közvetlen kirakodását. Ebből kétoldalt raktárak nyíltak, amelyek általában a hátsó udvarral közlekedtek. Hasonlóképpen, az első emeleten volt egy tornác, olyan széles, mint a veranda, világos nagy hall, amelyből a kereskedő szobái nyíltak. A homlokzat háromoldalú központi része a tágas, két oldalán gyakran teljesen márvánnyal borított. Egy alacsony félemeleten helyezkedtek el az irodák.
A kereskedőházon kétoldalt gyakorta két torony (torreselle) díszlik, mint a Fontego dei Turchin (13. századi, a 19. században felújították). Együtt a Fondaco dei Tedeschivel, arról tanúskodik, hogy a külföldi kereskedőket tárolási- és szálláslehetőséggel támogatta Velencében a Köztársaság, azzal a céllal, hogy jobban kontrollálhassa a forgalmukat.
A Rialto területén emeltek egyéb fontos középületeket is a kereskedelem és a pénzügyi tisztviselők számára (Palazzo dei Camerlenghi, Palazzo dei Dieci Savi, amelyeket az 1514 tűzvész után újjáépítettek), a kereskedelmi fórumot, és pénzverdét. A 12. század második felében az építész Nicolò Barattiero a korábbi csónakhidat állandó fahíddal váltotta fel, hogy a Rialto területét, a többi perifériális liszt- és sóraktárral összekösse.
A venét-bizánci stílus bélyeg|A Ca’ da Mosto A Bizánci Birodalomból az árukkal együtt szobrok, frízek, oszlopok, oszlopfők is érkeztek a patríciusházak díszítésére. A bizánci művészettel egyesülve a korábbi tendenciákkal jött létre a venét-bizánci stílus, amelynek építészetére elsősorban jellemző a hosszú, nyitott galéria a boltívek hatos csoportja, és a rengeteg sokszínű márvány.
A Canal Grandén ezeket az elemeket különösen jól a Ca’ Farsetti, a Ca’ Loredan (mindkettőben most a városháza irodái működnek) és a Ca’ da Mosto őrizték meg, mindegyikük a 12–13. században épült. Ez az az intenzív épületfejlesztési időszak a Rialtón, amely meghatározza a Csatorna, valamint a szomszédos épületek szerkezetét. Velencében szinte mindig újrahasznosítják az értékes építőanyagot, a későbbi restaurálások során az épületek eredeti jellegét igyekeznek megtartani, amennyire csak lehetséges, a meglévő venét-bizánci stílust keverve az új trendekkel (Palazzo Morosini Sagredo, Palazzo Bembo). A homlokzat sokszínűsége és hármas tagolása, az erkélyek, a nagy ablakok, s általában a környezet ad ízelítőt a velencei stílusból, a továbbiakban is.
A negyedik keresztes hadjárat hatalmas zsákmánya, Konstantinápoly kifosztása (1204), valamint más történelmi helyzetek biztosították, hogy Velence a Kelet felé fordult a művészet terén, a késő 14. századig.
A velencei gótika bélyeg|A Ca’ d’Oro A gótikus építészet Velencében formáját tekintve inkább a gyönyörű késő gótikus, fejlett arcát mutatja, kezdve a tizennegyedik századi Dózsepalota déli homlokzatán. A gótika vertikalitása, világossága kimutatható az árkádok, a kereskedőházak a természetes közegükben: több karcsú oszlop, boltívek hatosával, csúcsívek, illetve a boltívek alatt többszöget alkotva. A boltívek enyhén felfelé, egymásba fonódó, áttört márvány alagutakkal, mint a négylevelű lóhere, amely szimbóluma a velencei gótikus stílusnak. A homlokzatokat élénk színűekre vakolták.
Az úgynevezett „hármas” vagy „csipkézett” perforált szalagok gyorsan terjedtek végig a Canal Grande mentén. Az épületek között a 15. században épült, gótika eredeti megjelenését leginkább a híres Ca’ d’Oro és a Palazzo Bernardo mutatják. Körülbelül 1450-ben építették újjá a gótikus stílust még mindig őrző Santa Maria della Carità-templomot és kolostorát, amelyet a 19. században elhagytak, s most az Accademia Galériának ad otthont.
A stílus betetőzése a század második felében leginkább a Csatorna utolsó szakaszára koncentrált épületek közül a Palazzo Pisani Moretta, a Ca’ Foscari (ma az Egyetem székhelye), a Palazzo Barbaro San Vidal, a Loredan-palota, és a Palazzo Cavalli-Franchetti a legfontosabbak.
A reneszánsz bélyeg|Palazzo Grimani di San Luca bélyeg|Fabbriche Nuove bélyegkép|A Palazzo dei Camerlenghi A 15. század végén kezdtek megjelenni a reneszánsz kánonok az építészetben, például a Ca’ d’Oro és a Palazzo Corner Spinelli, az utóbbi Mauro Codussi alkotása, aki úttörője volt ennek a stílusnak Velencében. A Ca’ Vendramin Calergi az ő remekműve, most a Kaszinó működik benne, nagy, ötös osztatú dupla ablakkal áttört falakkal, az oszlopok a három klasszikus oszloprendet mutatják.
A klasszikus építészetre a leginkább Jacopo Sansovino munkássága emlékeztet, aki Róma városából 1527-ben érkezett ide: a Canal Grandén, a rialtói Fabbriche Nuove tömbjén kívül, ő tervezte a Palazzo Corner della Ca’ Agostinót, a Palazzo Dolfin Manint, amely nagyságával, vízszintes fehér homlokzatával, és egy központi udvar kialakításával különül el. Reneszánsz stílusban épült a Palazzo Papadopoli, a Gian Giacomo de'Grigi, a Palazzo Grimani di San Luca. Számos palotában az ebből az időszakból, a nagy festőktől (Il Pordenone, Tintoretto, Paolo Veronese) származó homlokzatfreskó, azóta mind tönkrement.
A velencei barokk bélyeg|A Santa Maria della Salute-bazilika 1582-ben Alessandro Vittoria működését a Palazzo Balbival kezdte (ma a Veneto Régió székhelye), amelyben a születő barokk díszítő motívumai pl. a párkányok, áttört timpanon jelennek meg.
A barokk építészet főalakja Velencében Baldassare Longhena, aki még fiatal volt 1631-ben, amikor a Punta della Dogana mellett a nagy Santa Maria della Salute-bazilika, az egyik legszebb templom, a Canal Grande egyik jelképe építését elkezdte. A homlokzat, a klasszikus kor óta gazdagodott díszítésében, a sok szobor túlzón kavarog a legmagasabb kupola körül.
Longhena ezután a két gyönyörű épület, a Ca’ Pesaro és a Ca’ Rezzonico tervezésével tűnt ki (ahol a bőséges szobordekoráció a chiaroscuro remeke), majd a Palazzo Belloni-Battagliát és a Scalzi-templomot alkotta meg. Különböző okok miatt, az építész sosem látta készen ezek egyikét sem, a Salutén kívül mindegyiküket bizonyos mértékig megváltoztatták. Különösképpen a Scalzi-templom homlokzatát, amelyet Giuseppe Sardi fejezett be.
Longhena ihlette a Palazzo Labia legősibb két homlokzatát, amelyeket Giambattista Tiepolo híres freskóciklusa ékesít. Követői Domenico Rossi, a San Stae (1710), majd a Ca’ Corner della Regina templomok homlokzatának megalkotója, és Giorgio Massari.
A 16-17. században kezdetét vette a Serenissima hanyatlása, de ebben a korszakban mégis megnőtt az építkezések intenzitása a Canal Grande mentén. Ez részben magyarázható az ún. „pénzes” patrícius családok (pl. a Labiák) rohamos gyarapodásával, amelyek a címekért lenyűgöző összegeket fizettek a Köztársaságnak, a gazdasági válság idején. Miután befurakodtak az nemesség aranykönyvébe, hozzáláttak, hogy „rangjukhoz illő” rezidenciájukat kialakítsák a Csatornán, gyakran ősi patrícius családokét megszerezve. bélyegkép|Claude Monet: A Canal Grande (1908)
Klasszicista építészet A Palazzo Grassival Massari felépítette (1750), Velence egyik első neoklasszicista stílusú palotáját. Korábban (1718–1738) Giovanni Antonio Scalfarotto megépítette a San Simeon Piccolo-templomot, központi lenyűgöző korinthoszi oszlopcsarnokkal, illetve a rézbevonatú magas kupolával, tetején kis, templomalakú lanternával.
Az elmúlt két évszázadban bélyegkép|Halpiac a Rialtón