+ Vetus Latina Típus latin bibliafordítási és szöveghagyomány Időszak kb. 2. század vége – kora középkor; egyes elemei később is fennmaradtak Nyelv latin, késő antik és bibliai latin Ószövetségi alap főként a Septuaginta Újszövetségi alap görög újszövetségi kéziratok Főbb tanúk Codex Bobbiensis, Codex Vercellensis, Codex Veronensis, Codex Bezae, Codex Claromontanus Modern kritikai kiadás Vetus Latina. Die Reste der altlateinischen Bibel thumb|250px|A Codex Vercellensis egy oldala János evangéliumának részletével (Jn 16,23–30). A kódex az egyik legkorábbi fennmaradt ólatin evangéliumi kézirat.

A Vetus Latina („régi latin”) vagy ólatin Biblia a Biblia latin nyelvű fordításainak és szöveghagyományainak gyűjtőneve, amelyek a Vulgata előtt keletkeztek, és részben mellette is fennmaradtak. A megnevezés nem egyetlen egységes ókori fordítást jelöl, hanem sokrétű latin bibliai hagyományt: kéziratokban, egyházatyai idézetekben, liturgikus könyvekben, kommentárokban és későbbi, vulgátai és ólatin elemeket egyaránt tartalmazó kevert szövegformákban fennmaradt szövegeket.H. A. G. Houghton: The Latin New Testament: A Guide to its Early History, Texts, and Manuscripts. Oxford University Press, Oxford, 2016, 1–33., 115–124., 154–183., 210–254.H. A. G. Houghton szerk.: The Oxford Handbook of the Latin Bible. Oxford University Press, New York, 2023.

A Vetus Latina nem lezárt könyv vagy hivatalos fordítás, hanem a latin Biblia legkorábbi fordítási rétegének összefoglaló neve. Jelentősége a bibliai szövegkritika, a Septuaginta, a görög Újszövetség, a latin nyelv története, a patrisztika, a liturgiatörténet és a Vulgata kutatása szempontjából is alapvető.Philip H. Burton: The Old Latin Gospels: A Study of their Texts and Language. Oxford University Press, Oxford, 2000.

Az ólatin Ószövetség fordításai főként a görög Septuagintából készültek, nem közvetlenül a héber szövegből. Az Újszövetség ólatin szövegei görög előzményekre mennek vissza, de több olvasatuk a később uralkodóvá vált görög szövegformáktól eltérő korai hagyományt tükröz.José Manuel Cañas Reíllo: „The Latin Bible and the Septuagint”, in H. A. G. Houghton szerk.: The Oxford Handbook of the Latin Bible. Oxford University Press, New York, 2023, 52–68.

Elnevezés és terminológia

A Vetus Latina kifejezés latinul „régi latin”-t jelent; a modern bibliatudományban a Vulgatától eltérő vagy azt megelőző latin bibliai szövegek gyűjtőneve. A szakirodalomban gyakori megfelelője az angol Old Latin, a német altlateinische Bibel, illetve a francia vieille latine.

A Vulgata szó története különösen fontos. A 4–5. században a vulgata editio („közkeletű kiadás”) kifejezés nem feltétlenül Jeromos későbbi Vulgatáját jelentette. Jeromos és Ágoston korában a szó olykor a Septuagintán alapuló régi latin vagy görög közhasználatú szövegre vonatkozott. A szó mai, Jeromos revízióihoz és fordításaihoz kötődő jelentése csak később szilárdult meg.H. A. G. Houghton: „Introduction”, in H. A. G. Houghton szerk.: The Oxford Handbook of the Latin Bible. Oxford University Press, New York, 2023, 1–34.

A régebbi szakirodalomban az Itala nevet gyakran az egész Vetus Latina szinonimájaként használták. Ez a használat Ágoston De doctrina christiana című művének híres mondatára vezethető vissza: in ipsis autem interpretationibus Itala ceteris praeferatur; nam est verborum tenacior cum perspicuitate sententiae („a fordítások között az Italát kell előnyben részesíteni, mert a szavakhoz hűbb, miközben a gondolat világos”).Augustinus: De doctrina christiana 2,15,22. A modern kutatás azonban óvatosabban kezeli ezt a kifejezést. Nem bizonyos, hogy Ágoston egy pontosan azonosítható, egységes „itáliai” bibliafordításra utalt. F. C. Burkitt klasszikus hipotézise szerint az Itala egy észak-itáliai eredetű vagy ott használt szövegformát jelölhetett, de ez nem tekinthető lezárt kérdésnek.F. C. Burkitt: The Old Latin and the Itala. Cambridge University Press, Cambridge, 1896, 55–78.H. A. G. Houghton: Augustine’s Citations and Text of the Gospel according to John. PhD-disszertáció, University of Birmingham, 2006, 62–72., 401–403.

Az Afra vagy Vetus Afra az afrikai, főként észak-afrikai eredetűnek tartott ólatin szövegformák megnevezése. Ez nem egyszerűen „romlott” vagy „vidéki” latin, hanem a korai keresztény latin nyelv egyik fontos regisztere, amely a beszélt nyelv, a bibliafordítás és a keresztény terminológia kialakulásának sajátos tanúja.Bohacsek Dóra: „Az afrikai latinság és a Vetus Afra”. Antik Tanulmányok 66/1, 2022, 25–39.

Keletkezése

A latin bibliafordítások kialakulása a 2–3. századi latin nyelvű kereszténység terjedésével függött össze. A legkorábbi latin keresztény irodalom súlypontja Észak-Afrikában volt: Tertullianus, Karthágói Ciprián és több más korai latin keresztény szerző is ehhez a térséghez kapcsolódik.H. A. G. Houghton: „The Earliest Latin Translations of the Bible”, in H. A. G. Houghton szerk.: The Oxford Handbook of the Latin Bible. Oxford University Press, New York, 2023, 35–51.

A Scilliumi vértanúk aktái (Kr. u. 180) latin nyelvű keresztény könyvek és Pál leveleinek jelenlétére utalnak Észak-Afrikában. A 3. század közepén Ciprián karthágói püspök írásai már kiterjedt és viszonylag következetes latin bibliai idézetanyagot tartalmaznak. Houghton szerint Ciprián idézeteinek állandósága arra utal, hogy nem alkalmi fordításokról, hanem már rögzült latin bibliai szövegformákról beszélhetünk.

A kutatásban régóta vitatott kérdés, hogy egyetlen eredeti latin fordításból vagy több egymástól független fordításból fejlődött-e ki a Vetus Latina. Jeromos egyik ismert megfogalmazása szerint a latin kéziratok sokfélesége szinte áttekinthetetlen volt. Ágoston is a latin fordítások sokaságáról beszélt. A mai álláspont árnyaltabb: több bibliai könyvnél feltételezhető korai közös fordítási alap, de a fennmaradt szövegek számos helyi javítást, revíziót, göröghöz igazítást és későbbi keveredést mutatnak.

Szövegformák és területi hagyományok

A Vetus Latina szövegeit a kutatás gyakran afrikai, itáliai, európai, galliai, hispániai vagy insuláris összefüggésben tárgyalja. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a megnevezések elsősorban szövegkritikai kategóriák, nem mindig a kéziratok fizikai eredetét jelölik. Egy-egy kódexen belül is előfordulhat, hogy különböző könyvek vagy szakaszok eltérő szövegtípushoz tartoznak.

A Beuroni Vetus Latina Intézet által használt VL-számok a kéziratok és más tanúk szabványos azonosítói. Ezek a számok nem mindig egyszerű kéziratlistát alkotnak: vannak köztük bibliai kódexek, palimpszesztek, lectionariumok, kommentárlemmák, marginális glosszák és liturgikus tanúk is. A hagyományos betűs siglumok félrevezetők lehetnek, mert azonos betű más bibliai könyvcsoportban más kéziratot jelölhet. Így például a d az evangéliumoknál és az Apostolok cselekedeteinél a Codex Bezae-t, a páli leveleknél viszont a Codex Claromontanust jelöli.

Afrikai hagyomány

Az afrikai hagyományt általában a legkorábbi azonosítható ólatin szövegrétegnek tartják. Legfontosabb evangéliumi tanúi közé tartozik a Codex Bobbiensis (VL 1, k) és a Codex Palatinus (VL 2, e). A Codex Bobbiensis valószínűleg a 4. század végéről vagy az 5. század elejéről származik, és Észak-Afrikában másolhatták. Ma Márk és Máté evangéliumának jelentős, de töredékes részeit őrzi.

A Codex Bobbiensis szövege több ponton közel áll Ciprián idézeteinek világához. Különösen híres Márk evangéliumának befejezése miatt: a kézirat a hosszabb befejezés (Mk 16,9–20) helyett önállóan a rövidebb befejezést hozza, ami a Márk-szöveg történetének egyik fontos tanújává teszi.

Az afrikai szövegforma nem tekinthető egyszerűen „hibásnak” vagy „kezdetlegesnek”; a modern kutatás a korai keresztény latin nyelv sajátos regisztereként, illetve a latin liturgikus és közösségi bibliahasználat korai tanújaként értékeli.

Itáliai, európai és galliai hagyományok

Az itáliai és európai hagyományhoz több korai evangéliumi kódex kapcsolódik: a Codex Vercellensis (VL 3, a), a Codex Veronensis (VL 4, b), a Codex Bezae latin oldala (VL 5, d), a Codex Corbeiensis secundus (VL 8, f2) és a Codex Brixianus (VL 10, f).

A Codex Vercellensis hagyományosan Euszebiosz vercelli püspökhöz kapcsolódik, és a 4. század második feléből származó ólatin evangéliumi tanúként tartják számon. A Codex Veronensis és a Codex Brixianus a késő antik luxuskódexek körébe tartozik: bíborszínű pergamenre, ezüst- és aranytintával írták őket.David Ganz: „Early Manuscripts of the Latin Bible”, in H. A. G. Houghton szerk.: The Oxford Handbook of the Latin Bible. Oxford University Press, New York, 2023, 136–150.

A galliai hagyományban különösen fontos a Codex Colbertinus (VL 6, c), egy 12. századi dél-franciaországi Újszövetség-kézirat, amely evangéliumaiban és az Apostolok cselekedeteiben több régebbi ólatin réteget őriz. A kézirat összetett szövegű: egyes részei archaikusabbak, mások későbbi itáliai vagy vulgátai hatást mutatnak.

A kéziratok azonosítása ma is folytatódik. Houghton 2009-ben egy addig nem azonosított ólatin evangéliumi tanúként írta le a würzburgi Universitätsbibliothek M.p.th.f.67 jelzetű kéziratát, amely blokkszerű szövegkeveredést mutat: az evangéliumoknak csak bizonyos részei őriznek ólatin olvasatokat.H. A. G. Houghton: „A Newly Identified Old Latin Gospel Manuscript: Würzburg Universitätsbibliothek M.p.th.f.67”. The Journal of Theological Studies 60/1, 2009, 1–21.

Hispániai recenziók és mozarab hagyomány

A hispániai latin bibliai hagyomány kutatásában jelentős szerepe volt Teófilo Ayuso Marazuela La Vetus Latina Hispana című munkájának.Teófilo Ayuso Marazuela: La Vetus Latina Hispana. I. Prolegómenos. Introducción general, estudio y análisis de las fuentes. Consejo Superior de Investigaciones Científicas, Madrid, 1953. A mai kutatás óvatosabban fogalmaz: nem feltétlenül beszélhetünk egyetlen egységes „Vetus Latina Hispana” fordításról, inkább hispániai recenziókról, marginális ólatin olvasatokról, kora középkori bibliakéziratokról és mozarab liturgikus hagyományról.

A hispániai anyag fontos tanúi közé tartoznak a Leónban őrzött bibliakéziratok, köztük a Codex Gothicus Legionensis vagy Codex Biblicus Legionensis (VL 91 és VL 133). A VL 91 a marginális ólatin glosszákra, a VL 133 pedig bizonyos ószövetségi könyvek ólatin szövegformáira vonatkozik.

A mozarab rítus liturgikus könyvei több kantikumban és olvasmányban őriznek ólatin elemeket. Ayuso kimutatta, hogy a toledói és más hispániai liturgikus hagyományban a kantikumok egy része vulgátai, más része ólatin, illetve ólatin és vulgátai elemeket vegyítő szöveg. A Lectionarium Luxoviense (VL 251) ezzel szemben nem hispániai, hanem galliai, luxeuil-i lectionarium; ezért a hispániai és galliai liturgikus anyagot külön kell kezelni.H. A. G. Houghton – Christina M. Kreinecker – Rosalind F. MacLachlan – Catherine J. Smith: The Principal Pauline Epistles: A Collation of Old Latin Witnesses. Brill, Leiden–Boston, 2019.

Insuláris, gót és kétnyelvű hagyományok

A Vetus Latina hatása nem korlátozódott a mediterrán latin területre. Insuláris evangéliumi kéziratokban is találhatók ólatin olvasatok, például az Usserianus Primus (VL 14), a Stockholm Codex Aureus (VL 15) és több későbbi szigetországi evangéliumoskönyv esetében.H. A. G. Houghton: „The St Petersburg Insular Gospels: Another Old Latin Witness”. The Journal of Theological Studies 61/1, 2010, 110–127.Martin McNamara: „The Bible in Insular Tradition”, in H. A. G. Houghton szerk.: The Oxford Handbook of the Latin Bible. Oxford University Press, New York, 2023, 168–180.