+DalmáciaHorvátország délnyugati része 140px|Dalmácia zászlója 90px|Dalmácia címere Zászló Címer 200px Dalmácia megyéiA megye neve(horvát nyelven) Területe (km²) Lakossága (2001) Székhelye Zára megye(Zadarska županija) 3643 162 045 Zára Šibenik-Knin megye(Šibensko-kninska županija) 2994 112 891 Šibenik Split-Dalmácia megye(Splitsko-dalmatinska županija) 4524 463 676 Split Dubrovnik-Neretva megye(Dubrovačko-neretvanska županija) 1782 122 870 Dubrovnik honlap

Dalmácia (, , ) Horvátország egyik régiója. Területe közel , Horvátország területének körülbelül 21%-a, lakossága a 2001. évi adatok alapján mintegy , ami az ország lakosságának 20%-a. Népsűrűsége 71,5 fő/km² (Horvátországé 78 fő/km²).

Domborzat Dalmácia hegyes vidék, amelyet szélesebb-keskenyebb völgyek szelnek át. Az Adriai-tenger felé általában meredeken ereszkedik le. Hegyei túlnyomórészt mészkőből állnak, ezért legnagyobb része karszt természetű. Északon a Velebit hegység emelkedik, amelynek legmagasabb csúcsai a Vakanski (1758 m) és a Sveto brdo (1750 m). A Velebithez csatlakozik a bosznia és hercegovinai határon végignyúló Dinári-Alpok a Troglav (1913 m), a Dinara (1811 m) és a Janski (1790 m) hegycsúcsokkal. A Dinári-Alpokkal párhuzamosan emelkedik a Castella (1780 m) és a Mossor Planina (1339 m), valamint a Biokovo Planina nevű hegylánc, az 1762 m magas Sveti Juróval. A legszaggatottabb és legzordabb hegyek takarják a Kotori-öböl körüli részeket. Itt emelkedik az Orijan 1898 m és a Lovsen 1759 m magasra.

A barlangokban, szakadékokban és víznyelőkben gazdag vidéken a csapadékvíz gyorsan a felszín alá folyik. Kevés az olyan hely, ahol homokkő és agyag van, ahol források fakadnak és a termékenység jobb.

Vízrajz Dalmáciában három nagyobb öböl nyúlik be a szárazföldbe: északon a Novigradi-, középen a Sabioncellói- és délen a Kotori-öböl. Dalmácia jelentősebb folyói: a Novigradi-öbölbe szakadó Zrmagna; a Krka, amely Knin fölött a világ egyik legnagyobb forrásából ered és 16 vízesést alkotva, a Sebenicoi kikötőnél torkollik a tengerbe; a Zadvarjénél vízesést alkotó Cettina; a Neretva, amelynek csak alsó folyása tartozik Dalmáciához; végül a Neretva és a Kotori-öböl közt, a Dubrovniknál torkolló Ombla, amely egy barlangból mint folyó lép ki és forrásához igen közel eléri a tengert.

Szigetek A meredek partok előtt mintegy 20 nagyobb és száznál több kisebb sziget és szikla emelkedik ki az Adriai-tengerből. A nagyobb szigetek: Brač, Čiovo, Dugi Otok, Hvar, Korčula, Kornati, Lastovo, Lokrum, Mljet, Olib, Pag, Pašman, Premuda, Rab, Silba, Šolta, Vis és Žirje.

Éghajlat

Dalmácia éghajlata mediterrán. Az évi középhőmérséklet sok helyen meghaladja a 15 °C-ot. A nyár, amely májusban kezdődik, forró és nagyrészt száraz; télen a hó ritkán esik. Az évi csapadékmennyiség közel 800 mm. Zivatarok egész évben előfordulnak. Az uralkodó szélirány északnyugati, jelentősebb szelek a sirokkó (jugo), a bóra és a misztrál.

Élővilág Természetes növénytakarója hasonló a mediterrán országokéhoz. Állatvilága gazdag; a skorpiók gyakoriak; nem ritkák a kígyók és gyíkok sem. A madarak közül jellemző a havasi sarlósfecske és a kék kövirigó, továbbá a számos sirály.

Gazdaság Dalmácia fő mezőgazdasági terményei az olajbogyó, a szőlő, az árpa, a kukorica, a búza, a déligyümölcsök és a dohány. A karsztjellegű vidéken sok a terméketlen talaj a mocsarak miatt is. A legnagyobb területet a rétek foglalják el, azután az = amelyekben jellemző az olajfa és szelídgesztenyefa =, a szántóföldek, szőlők és a kertek. Legfontosabb termékei az olívaolaj, a déligyümölcsök és különösen a szőlő. Dalmácia évente közel egymillió hektoliter bort termel, amelyből nagy mennyiséget visznek ki, különösen Franciaországba, a bordeauxi borok készítéséhez. A legjobb minőségű helyi boroknak tartják a rebenicói maraschinót (maraszkíno), a cattardi marzaminit, a ragusai malvásiait, az almissai és macarascai muskotályt és a lirsai borokat. Jelentős a tengeri halászat, különösen a szigeteken.

A bányászat jelentéktelen; barnakőszenet Dernisznél, a Monte Prominán nyernek, fontosabb a tengeri só lepárlása. A legismertebb dalmát iparcikk a Zára környékén készített marasquino; azonkívül készítenek durva posztót (schiavina = szkjavína) és a parti hajózásra meg tengeri halászatra alkalmas kétárbócos vitorlásokat (trabakul). A bevitel tárgyai az iparcikkek, a kivitelé: a bor, az olívaolaj, a füge, a hal, a hús és egyéb állati termékek. Kikötői miatt Dalmáciában voltak egykor a Balkán-félsziget északi részének legvirágzóbb kereskedővárosai.

Dalmácia története Az ókorban bélyegkép|Az Illíria területén az i. e. 4–3. században élt illír törzsek

Illíria partvidékén laktak a dalmát törzsek, akik i. e. 180 körül önálló országot alapítottak, melynek Delminium (ma Županja) lett középpontja. A rómaiak i. e. 156-ban feldúlták Delminiumot, s a dalmát törzsek meghódoltak. I. e. 49-45 között Dalmácia is színhelye volt a Caesar és Pompeius pártbeliek versengésének, s végül Augustus hadvezérei meghódították. Ő szervezte meg Dalmatia provinciát Illyricum déli részéből, amely északra Arsiáig (Isztriában) és a Száváig, keletre pedig a Drináig terjedt. A római helytartó Salonában székelt, a két légió közül pedig az egyik Delminiumban, a másik Burnumban állomásozott. A provincia parti része hamar romanizálódott. A virágzásnak a népvándorlás vetett véget. Diocletianus császár (Dalmácia szülötte) még kiverte a betolakodókat, de halála után Dalmácia (gótok, alánok, hunok) prédája lett. 403-ban I. Alarik nyugati gót király mint "keletrómai fővezér" kapta egész Illíriát.

A középkorban: bizánci uralom

500 után Theuderik keleti gót király vette át az uralmat Dalmácia fölött is. Gyenge utódai alatt azonban I. Iusztinianosz bizánci császár vezérei, Flavius Belisarius és Narses, visszahódították, s 537 után az ország a keletrómai császár fensőbbségét ismerte el, mig a szlávok teljesen meg nem szállták. Több avar hadjáratot a déli szláv törzsek végleges betelepedése követett (610 és 640 táján. 641 körül rendeződött Bizánc és a szlávok viszonya. A főbb kikötővárosok, mint Zára, Trau, Spalato, Raguza megmaradtak bizánci kézben, de a nyílt vidék a déli szlávok hatalmába került. Dalmácia alatt ekkor már csak a partvidéket és a szigeteket értjük. A 8. század közepén Dalmácia themává alakult az általában Zárában székelő sztratégosz irányításával. Az Avar Kaganátus megdöntése után közvetlenül az Aquileiai Patriarchátus felől hittérítők jelentek meg a horvát–dalmát területeken.

I. Tomiszláv horvát király bizánci szövetségben részt vett a Nagy Simeon bolgár cár elleni harcban, akit legyőzött a mai Bosznia területén.

A dalmáciai egyházszervezet központja kezdetben Salona (mai Solin) volt, a település pusztulása után a szerepét a szomszédos Spalato vette át. A város érseksége valószínűleg a 8–9. században jöhetett létre. A 860-as években a bizánci pátriárka és I. Miklós pápa viszályában a dalmát városok a bizánci oldalt támogatták, ezzel szemben a horvát fejedelmek a pápa mellé álltak. Ekkor az általuk uralt területek egyházainak az élére a nonai püspökség került. A dalmáciai egyházszervezetben lévő szakadásnak akkor lett vége, amikor Tomiszláv király nemcsak a korábbi fejedelmek területét birtokolta, hanem a bizánci fennhatóság alatt lévő dalmáciai területek jelentős részét is kontrollálta.Gál Judit: "Qui erat gratiosus aput eum" A spliti érsekek szerepe az Árpádok királyságában. In: Magister historiae. Szerk. Belucz Mónika, Kádas István, Gál Judit, Tarján Eszter. ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2014, 53–72. 925-ben és 928-ban az első és második spalatói zsinaton újra spalatói érsek lett egész Horvátország és Dalmácia prímása. Határozatot hoznak a szláv liturgia ellen a latin javára, azonban eredménytelenül, mert a két liturgia párhuzamosan fennmarad az egész középkorban. 1000-ben a horvát belharcokat kihasználva a velencei flotta először foglalta el a dalmát városokat, Bizánc azonban hamarosan visszafoglalta őket.

Első Dalmát Királyság

IV. Krešimir horvát király (1058–1075) felveszi a Horvátország és Dalmácia királya címet. A névleges bizánci függés tiszteletben tartásával a dalmát városok Krešimirnek is adót fizettek. Az egyházi szertartásokon a bizánci császár és a horvát király nevét is imába foglalták.

1091-ben I. László magyar király hadjáratot vezetett Horvátországba, miután elhunyt a horvát uralkodó dinasztia utolsó tagja. A hódítása sikeres volt, valószínűleg eljutott egészen Dalmáciáig is, de az országra támadó kunok miatt a hadjáratát nem folytathatta. Unokaöccsét, Álmost tette meg Horvátország királyává, akinek azonban valószínűleg névleges volt a hatalma, ami 1096-ig tartott. 1097-ben pedig Kálmán magyar király hódította meg Horvátországot. I. Alexiosz bizánci császár a magyar terjeszkedés meggátlására I. Vitale Michiele velencei dózsére bízta Dalmáciát, aki felvette a Dalmácia és Horvátország hercege címet. 1098-ban Kálmán megegyezett a dózséval, hogy Horvátország magyar, Dalmácia pedig velencei uralom alatt marad. A béke lejárat után Kálmán újra hadjáratot vezetett Dalmáciába, és 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát, majd 1105-ben elfoglalta Zárát, Spalatót és Traut is. Kálmán nagy figyelmet szentelt a dalmáciai városoknak, amelyeket nem erővel, hanem kedvezményekkel és az autonómiájuk megerősítésével próbált megtartani. Az ő uralma alatt jött létre az a szokás, amely szerint a magyar királyok három évente látogatást tettek Dalmáciában. Kálmán a városok és a dalmáciai egyházak kiváltságait megerősítette, ezen felül igyekezett ajándékokkal is megszerezni Dalmácia hűségét. 1105-ben a zárai Szűz Mária monostornak adományt tett, amelyből épült fel a monostor máig fennmaradt tornya, amelyben egy felirat tanúskodik Könyves Kálmán bőkezűségéről. Ezeknek az adományoknak azért volt fontos szerepe, mert a középkori társadalomban az adományozó és az adományozott között függő viszony alakult ki, az adományozott viszonzással, általában hűséggel tartozott az ajándékokért. Kálmán halála után, 1116-ban Ordelafo Faliero velencei dózse Zárát és Dalmácia nagyobb részét elfoglalta, II. István magyar királynak 1124–25 során sikerült Zára és a szigetek kivételével visszafoglalnia ezeket a területeket, de foglalása nem volt tartós, hiszen Velence újra megszerezte ezeket a területeket. Változásra csak II. Béla uralkodása alatt történt, aki 1136-ban Spalatót és környezetét visszahódította.

Az 1160-as évek magyar-bizánci háborúi során Dalmácia központi szerepet játszott. 1165-ben I. Manuél bizánci császár hadvezére Dalmáciát mint Béla herceg örökségét (mint lánya jegyesének „hozományát”) vette Bizánc birtokába Trautól Cattaróig. Mánuel halála után (1180) III. Béla visszaszerezte egész Dalmáciát (1180-1181). 1194-ben III. Béla fiát, Imre herceget tette Horvátország és Dalmácia kormányzójává. III. Béla halála után Imre örökölte a trónt, öccse András herceg azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe. 1197-ben a szlavóniai Macskinál legyőzte testvére seregeit, és megszerezte magának Horvátországot és Dalmáciát. 1198-ban újabb hadjáratot vezetett és a korábbi hódításai mellé Hum egy részét is megszerezte. András testvére haláláig megtartotta a dalmát-horvát hercegi címet, amelyre támaszkodva 1202-ig harcolt a magyar trónért testvérével.Szabados György: Imre és András.Századok, 133 (1999): 85–111. 1204-ben a IV. keresztes hadjárat csapataival visszafoglalták Zárát. 1204-ben Velence megszerezte Raguzát és Durazzót is, Cattaro és a dél-dalmáciai városok ekkor szerb kézen voltak. II. András valószínűleg ezt követően csak 1217-ben jutott el újra Dalmáciába, miután keresztes hadjáratot vezetett. Ekkor Velence javára lemondott Záráról, azért, hogy a velenceiek átszállítsák őt és kíséretét a Szentföldre.