bélyegkép|300px|Egy kisbolygó-becsapódás művészi ábrázolása bélyegkép|300px|A Badlands a kanadai Alberta tartományban levő Drumheller közelében, ahol az erózió feltárta a K-T határt A kréta–tercier kihalási esemény (röviden K-T esemény) 66 millió évvel ezelőtt következett be, a kréta és a tercier (harmadidőszak) határán. E kihalási esemény (tömeges kihalás) során számos állat- és növénycsoport tűnt el egy geológiai szemszögből rövid időszak alatt. Nyomai a világ különböző részein található üledékes kőzetekben rendszerint egy vékony vonalként jelennek meg, amit K-T határnak neveznek. Az esemény kijelöli a mezozoikum végét és a kainozoikum elejét. Mivel a tercier elnevezést a Nemzetközi Sztratigráfiai Bizottság (International Commission on Stratigraphy) nem támogatja, a K-T eseményre számos kutató kréta-paleogén (K-Pg) esemény néven hivatkozik.
A röpképtelen dinoszauruszok fosszíliái a K-T határ alatt találhatók meg, jelezve azt, hogy ezek az állatok közvetlenül az eseményt megelőzően, illetve az alatt haltak ki. Nagyon kis számú dinoszaurusz fosszíliát fedeztek fel a K-T határ felett, de ezeket az áthalmozódás jelenségével magyarázzák, ami azt jelenti, hogy a maradványok az erózió következtében az eredeti helyükről egy újabb üledékes rétegbe kerültek át. A moszaszauruszok, plezioszauruszok, pteroszauruszok és számos növényfaj, valamint a gerinctelenek, például az ammoniteszek (beleértve az igen különös Ancyloceratinát) sok képviselője szintén eltűnt. Az emlősök és madarak kládjai kis veszteséggel túlélték az eseményt, és a későbbiekben a maastrichti kládok evolúciós radiációba kezdtek. A kihalás és a terjedés mértéke eltért a különböző kládok között.
A kutatók egy részének feltételezése szerint a K-T kihalásokat egy vagy több katasztrofális esemény, például egy erőteljes aszteroida-becsapódás (mint a Chicxulub-becsapódás), vagy a megnövekedett vulkáni tevékenység okozhatta. Számos becsapódási kráter, és a Dekkán-trapp területén zajlott erős vulkáni tevékenység nyomai körülbelül egyidősek a K-T kihalásokkal. Ezek a geológiai események csökkenthették a földfelszínt elérő napfény mennyiségét, és meggátolhatták a fotoszintézist, ami nagy mértékben rombolhatta a Föld ökológiáját.
A másik álláspont szerint azonban fajpusztulások fokozatosan mentek végbe a tengerszint vagy az éghajlat változásai következtében, illetve olyan komplex geológiai és evolúciós folyamatok miatt, amelyek egyidejű hatása erősítette egymást. Ilyenek a kontinensvándorlás, az ebből kiinduló globális vulkáni aktivitás, az új tengerek és felgyűrődő hegységek miatt újjászerveződő légi- és tengeri áramlatrendszerek és azok hőkiegyenlítő tulajdonságai, az ezen okokból bekövetkező klímaelkülönülés,A kréta végén tapasztalható hosszú idő óta először az évszakok váltakozásának nyoma. a virágos növények viszonylag gyors térhódítása a szárazföldön, a tengerekben anoxikus fenékvizek kialakulása. A katasztrófához kötött kihalási elméletek nagy gyengéje, hogy nem tudják megmagyarázni, hogy a zárvatermők közül miért nem halt ki gyakorlatilag egyetlen faj sem. De még arra az egyszerű kérdésre sem tud választ adni, miképp létezhetnek ma a békafélék, amelyek a meteoritbecsapódáshoz köthető változások mindegyikére nagyon érzékenyek.
A kréta–tercier esemény a legismertebb, de korántsem a legnagyobb tömeges kihalás volt. A perm–triász kihalási esemény az élővilág jóval nagyobb százalékának kipusztulásával járt. Mivel azonban ez utóbbi elsősorban kis testű, tengeri fajokat érintett, a nagyközönség számára jóval érdekesebbnek tűnik a K-T esemény, a hatalmas dinoszauruszok kipusztulása miatt.
Kihalási minták
Habár a kihalási esemény egyszerűen ment végbe, jelentős eltérések voltak a kihalás mértékét illetően a különböző kládokban, illetve kládok között. Mivel atmoszferikus részecskék gátolták a napfényt, csökkentve a földfelszínre jutó napenergia mennyiségét, megkezdődött a fotoszintézistől függő fajok kihalása. A fotoszintetizáló szervezetek, beleértve a fitoplanktont és a szárazföldi növényeket, ugyanúgy a tápláléklánc alapját képezték a kréta időszakban, ahogy napjainkban is. Létezik bizonyíték arra vonatkozóan, hogy növényevő állatok haltak ki, mikor a táplálékaikként szolgáló növények megfogyatkoztak; ennek következményeként pedig a Tyrannosaurus rexhez hasonló csúcsragadozók is éhen vesztek.
A kokkolitok és a puhatestűek – beleértve az ammoniteszeket, rudistákat, édesvízi csigákat és kagylókat, valamint azokat a szervezeteket, amelyeknek a táplálékláncban szükségük volt ezekre a héjas állatokra – kihaltak vagy súlyos veszteségeket szenvedtek. Sőt a zátonyalkotó szervezetek hanyatlása már kimutathatóan a K–T határ előtt megkezdődött. Ismert például, hogy az ammoniteszek a moszaszauruszok, az óriási tengeri hüllők fő élelemforrásai voltak. Az ammoniteszek viszont már nagyon hosszú ideje folyamatos fogyatkozásban voltak, így a K–T-határ legfeljebb ráerősített, meggyorsította a szükségszerű kihalásukat.
A mindenevők, a rovarevők és a dögevők túlélték a kihalási eseményt, mivel feltehetően még növekedett is a rendelkezésükre álló élelem mennyisége. Úgy tűnik, hogy a kréta időszak végén nem voltak kizárólag növényevőként vagy húsevőként élő emlősök. A tudósok azt feltételezik, hogy azok a szervezetek túlélték a növényalapú táplálékláncok összeomlását, amelyek üledéket fogyasztottak, így maradhattak fenn az emlősök és a madarak, melyek az elpusztult növényi és állati tápanyagon élő rovarokkal, férgekkel és csigákkal táplálkoztak.
A folyami életközösségekben kevés állatcsoport halt ki, mert kevésbé direkt módon függenek az élő növényektől, inkább a szárazföldről a vízbe mosódó üledékre van szükségük. Élő növények azonban mindenképp maradtak, mivel egyetlen zárvatermő sem halt ki. A kétéltűek pedig szinte észre sem vették a nagy kihalást. Hasonló, de jóval összetettebb minta jellemzi az óceánokat. A kihalás jóval súlyosabban érintette a tengeri áramlatokban élt állatokat, mint a fenéklakókat, mivel az előbbiek szinte teljesen a fitoplanktontól függenek, míg az utóbbiak részben vagy teljesen az üledéken élnek.
Az esemény legnagyobb tüdővel lélegző túlélői a krokodilok és a champsosauridák voltak, melyek félig vízi életmódot folytattak, és így hozzáfértek az üledékhez. A modern krokodilok képesek dögevőként élni, illetve több hónapig fennmaradni élelem nélkül, kicsinyeik pedig aprók, lassan nőnek és nagyrészt gerinctelenekkel és elpusztult szervezetekkel, vagy azok foszlányaival táplálkoznak az életük első éveiben. Ezek a jellemzők vezethettek a krokodilok túléléséhez a kréta időszak végén.
A K-T eseményt követően, a biodiverzitás helyreállásához tekintélyes mennyiségű időre volt szükség, annak ellenére, hogy számos betöltésre váró ökológiai fülke állt rendelkezésre.
Mikrobióta A K-T határ egyike a fosszilis rekord drámai változásokra utaló jeleinek, és azokhoz a mészkőtartalmú nanoplankton-szervezetek pusztulásával létrejött kalcium lerakódásokhoz tartozik, amelyekről a kréta időszak a nevét kapta. A változás ennél az állatcsoportnál fajszinten jelenik meg. Az időszak tengeri veszteségeinek statisztikai elemzése arra utal, hogy a sokféleség csökkenését inkább a kihalások erős növekedése, mintsem a fajfejlődés (speciáció) csökkenése okozta. A K-T határ páncélos ostorosokat (dinoflagellátákat) rögzítő része nehezen értelmezhető, főleg azért, mert csak a mikrobiális ciszták hagynak hátra nyomot a fosszilis rekordban, és nem minden dinoflagelláta fajnak van cisztaképző állapota, így elképzelhető, hogy a sokféleségüket alábecsülték. A legújabb kutatások szerint nem voltak nagyobb eltolódások a dinoflagelláták között a K-T határnál.
A sugárállatkák geológiai nyomot hagytak hátra az ordovícium időszakig bezárólag, és megkövült csontvázaik visszakövethetők a K-T határon keresztül. E szervezetek tömeges kihalására nincs bizonyíték, ami arra utal, hogy a fajaik nagy számban voltak jelen a déli sarkkörön belül, ahol a paeleocén kezdetén a hőmérséklet csökkenni kezdett. A kovamoszatfajok közel 46%-a túlélte a késő kréta és a kora paleocén közti átmenetet, ami ugyan jelentős változásra utal a fajok tekintetében, katasztrofális kihalásra azonban nem.
A planktonikus likacsoshéjúak K-T határon történő jelenlétét a kutatók az 1930-as évek óta tanulmányozzák. A vizsgálatok, melyek felvetették annak lehetőségét, hogy egy becsapódási esemény történt a K-T határ idején, számos, a planktonikus likacsoshéjúak kihalását taglaló publikációt eredményeztek. A bizonyítékot e fajok nagy mértékű, K-T határnál bekövetkezett kihalásának jeleként értelmező tudósok vitákat folytatnak azokkal, akik úgy vélik, hogy a bizonyíték inkább többszörös kihalásra és elterjedésre utal.
Az óceáni biomassza K-T esemény alatt bekövetkező csökkenése számos vízfenéki (bentális) likacsoshéjú faj kihalásával járt együtt, valószínűleg annak következményeként, hogy szerves törmeléket fogyasztottak. Azonban ahogy a tengeri mikrobióta helyreállt, az elképzelés szerint a bőséges élelemforrás hatására megnövekedett a vízfenéki likacsoshéjúak sokfélesége is. A fitoplankton populációk helyreállása a kora paleocén során lehetővé tette a vízfenéki likacsoshéjúak nagyobb, főként üledéken élő csoportjainak ellátását is. A vízfenéki populációk teljes helyreállása több szakaszban zajlott le, amihez a paleocén elején több százezer évre volt szükség. Egyes likacsoshéjú fajoknak azonban léteznek planktonikus és bentonikus alakjai is, ez a kettősség lehetővé tette, hogy a becsapódási eseményt a védett tengerfenéken vészeljék át, majd, amikor a körülmények kedvezőre fordultak, az óceánban szabadon lebegve viszonylag gyorsan újra elterjedjenek.
Tengeri gerinctelenek bélyegkép|Egy ammonitesz fosszíliája A tengeri gerinctelenek kihalási arányát illetően változatosság figyelhető meg a fosszilis rekord K-T határhoz tartozó részén. A látszólagos arányra kevésbé hathat a fosszilis rekord hiányossága, mint a tényleges kihalás mértéke.
A kis méretű rákok egy késő maastrichti korszak idején elterjedt osztályához, a kagylósrákokhoz tartozó fosszíliák sokfelé megtalálhatók. Egy velük kapcsolatos vizsgálat kimutatta, hogy a kagylósrákok sokfélesége kisebb volt a paleocénben, mint bármikor a harmadidőszakban. A legújabb kutatások azonban nem tudták megállapítani, hogy a csoportban bekövetkező kihalások a K-T határ idején vagy még azt megelőzően történtek.
A késő kréta időszakban élt kőkorallnemek körülbelül 60%-a nem érte meg a paleocén kezdetét. A korall kihalásokkal kapcsolatos további elemzések arra utalnak, hogy a meleg, sekély, trópusi vizekben élő telepes fajok mintegy 98%-a kipusztult. A magányos korallok, melyek általában nem alkotnak szirteket, és (a fotikus zóna alatt) a hidegebb, mélyebb vizekben élnek, kevésbé voltak kitéve a K-T esemény hatásainak. A telepes korall fajok szimbiotikus kapcsolatban élnek a fotoszintetikus algákkal, melyek megfogyatkoztak a K-T esemény során. A zátonylakók kihalásai más korokban is elsősorban ciklikusan bekövetkező és nagy mértékű tengerszint változásokhoz kötődnek.
Ahhoz azonban, hogy a korall fosszíliákból kinyert adatokat a K-T kihalásokkal és az azt követő paleocén helyreállási folyamattal kapcsolatos bizonyítékként lehessen felhasználni, figyelembe kell venni a K-T határ idején a korall ökoszisztémákat érintő változásokat is. A fejlábú-, tüskésbőrű- és kagylónemek száma a K-T határ után jelentős csökkenést szenvedett el. A kagylók esetében azonban világosan kimutatható, hogy a zátonylakó rudisták pusztultak ki elsősorban, és míg ezek teljesen eltűntek, a mélyvízi kagylók gyakorlatilag érintetlenül élték túl a határt. A tengeri gerinctelenek egy kisebb törzséhez, a pörgekarúakhoz tartozó fajok többsége túlélte a K-T eseményt, és a sokféleségük növekedett a paleocén elején.
bélyegkép|balra|A késő kréta idején élt rudista kétkagylósok maradványai az ománi hegyekből, az Egyesült Arab Emírségek területéről. A mérőeszköz beosztása 10 milliméter