A verduni csata az első világháború egyik ütközete volt a nyugati fronton a német és a francia hadsereg között 1916. február 21. és december 18. között Verdun-sur-Meuse közelében, Északkelet-Franciaországban. Az elképesztő emberveszteség – több mint 700 ezer sebesült, eltűnt és halott – miatt a csata a köznyelvben a verduni vérszivattyú néven híresült el.
1915 végére a nyugati fronton patthelyzet alakult ki: a németek beásták magukat, és valamennyi francia vagy brit támadást visszaverték. Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök úgy döntött, hogy csatára kényszeríti és kivérezteti a franciákat Verdunnél. A németek 140 ezer embert és több mint 1200 löveget csoportosítottak át a verduni frontvonalra, velük szemben mindössze négy francia hadosztály állt.
1916. február 21-én a német tüzérség megkezdte a francia vonalak ágyúzását, majd a gyalogság indult támadásra, és mélyen betört a francia első vonal mögé. Az első napokban a franciák mintegy 25 ezer embert veszítettek, de megállították a Meuse-folyó jobb partján indított offenzívát.
Február 29-én a német vezérkar úgy döntött, kiterjeszti a támadást a Meuse bal partjára is, ahol két magaslatért, a 304-esért és a Mort Homme-ért folytak a leghevesebb harcok. Április 1-jéig a franciák 89 ezer, a németek 81 607 embert vesztettek.
Áprilisra Falkenhayn levonta a következtetést: csak akkor érhet el komoly eredményt, ha korlátozott támadások helyett egyszerre, nagyobb erőkkel támadja a teljes frontot. Az erőfeszítések sikert hoztak, a bal parton elesett a két fontos magaslat. Április 1. és május 1. között a német veszteség 120 ezerre, a francia 133 ezerre nőtt. Május közepén a franciák elkeseredett ellentámadásokat indítottak a Douaumont-erődért, de súlyos árat fizettek érte.
A nyár újabb nagy német támadásokkal indult, és a császári hadsereg bevetette új fegyverét, a foszgéngránátot. A francia vonalakat a jobb parton áttörték, és június 23-án a verduni csata elérte csúcspontját. Ezután a németek kénytelenek voltak korlátozni támadó akcióikat, mivel a brit-francia hadsereg támadásba lendült a Somme-folyó mentén.
December 15. reggelén a Douaumont-erőd egyik 155 milliméteres tarackja megadta a jelet a francia támadásra. A tüzérségi zárótüzet követve a gyalogosok három kilométer mélyen behatoltak az első vonal mögé. Visszafoglalták Louvemont-t, Bezonvaux-t és a Bois des Caurières-t, valamint ejtettek 11 ezer hadifoglyot. (A szócikkben gyakran előforduló bois szó erdőt, összefüggő fás területet jelent.) A németek szinte mindenütt visszaszorultak februári állásaikba, és a csata véget ért.
Az összecsapás csaknem tíz hónapig tartott, a világ leghosszabb csatája volt. Egy másik szomorú rekordot is tart, egyetlen más ütközetben sem volt olyan magas a csatatér egy négyzetméterére eső halottak száma, mint Verdunnél.
Előzmények A német villámháborús remények az első marne-i csatával elszálltak, és a császárság katonái a nyugati fronton védekezésre rendezkedtek be. A britek áprilisban Ypres-nél, a franciák májusban Artois-ban támadtak; veszteségük 102 500 katona volt, kétszer annyi, mint a németeké. Szeptemberben a szövetségesek ismét megindultak a német lövészárkok felé: a franciák újra Artois-ban, valamint Champagne-ban, a britek Loosnál próbálták áttörni a védelmet. A veszteség a korábbinál is nagyobb volt: a franciák 242 ezer, a velük szemben álló németek 141 ezer, a britek 50 380, az ellenük védekező németek 20 ezer katonát vesztettek.
Az 1915-ös szövetséges támadások ugyanúgy zajlottak le: a tüzérség hosszasan lőtte a német állásokat, hogy előkészítse a terepet a gyalogságnak. Amikor a franciák és a britek rohamra indultak, gépfegyvertűz fogadta őket. A szerencsés kevesek eljutottak a német állásokig, amelyeket bajonettharcban elfoglaltak. Ezután a német tüzérség lőni kezdte saját korábbi állásait, majd a német tartalék lerohanta az antant-katonákat, és visszaűzte őket saját vonalaikba. A támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek, és nem sikerült sehol sem áttörést elérniük. 1915 őszére patthelyzet alakult ki a nyugati front teljes hosszában.
A többi fronton a németek szintén jól álltak. Szeptemberre Hindenburg és Ludendorff csapatai 750 ezer orosz hadifoglyot ejtettek, és közel kerültek ahhoz, hogy a fő orosz sereget bekerítsék. Gallipolinál a törökök szilárdan tartották az állásaikat, Kelet-Afrikában Paul von Lettow-Vorbeck a sajátjánál jóval nagyobb hadat kötött le, a brit haditengerészet pedig nem tudott jelentős győzelmet felmutatni, szemben a császári haditengerészettel, amely Scarborough-t és Hartlepoolt ágyúzta.
A kivéreztetés koncepciója 160px|bélyegkép|balra|Erich von Falkenhayn
Miután a szövetségesek offenzívái kifulladtak, Erich von Falkenhayn megkezdte a következő évre vonatkozó német stratégia kidolgozását. A német vezérkar megosztott volt: a tábornokok egy része, Hindenburggal és Ludendorff-fal az élen, úgy vélte, hogy ragaszkodni kell az eredeti Schlieffen-tervhez, és először keleten kell döntő győzelmet aratni. Falkenhayn a másik csoporthoz tartozott, amely a nyugati fronton akarta elérni az átütő diadalt.
A vezérkari főnök azon az állásponton volt, hogy szinte semmi esély nincs a kompromisszumos békekötésre a nyugati hatalmakkal. „A háború többé már nem olyan, ahogy korábban terveztük, hanem élet-halál harc” – írta Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárnak 1915. november 29-én. Falkenhayn úgy vélekedett, hogy felesleges a mellékhadszíntereken – Egyiptomban, Mezopotámiában, az olasz fronton és Szalonikinél – nagyobb erőt lekötni, Oroszországot pedig belső bajai meghódolásra fogják bírni előbb-utóbb. Fő ellenfélnek az Egyesült Királyságot tartotta, a többi harcoló felet csak a britek fegyverének tekintette.
Mindezek alapján arra az álláspontra jutott, hogy a leendő offenzívának a franciák, vagyis a britek fő fegyvere ellen kell irányulnia, mert ha a franciákat legyőzik, valamint felújítják a korlátlan tengeralattjáró-háborút, akkor az Egyesült Királyság sem lesz képes harcolni. „A Franciaországra nehezedő nyomás elérte a töréspontot” – írta Falkenhayn II. Vilmos német császárnak címzett levelében. A vezérkari főnök ezért egy létfontosságú ponton indítandó korlátozott támadást javasolt, amely „rákényszerítené a franciákat minden rendelkezésükre álló katona bevetésére. Ha megteszik, Franciaország el fog vérezni.”
A halálra véreztetés kifejezés pontosan leírta a célokat, de direktsége többeknek feltűnt. Hans von Plessen tábornok naplójában írta le, hogy Falkenhayn már december elején, a császár jelenlétében is használta a kifejezést. Vilmos koronaherceg, az 5. hadsereg parancsnoka pedig így fogalmazott memoárjában: „Aggasztott a vezérkari főnök által használt kifejezés folyamatos ismétlése, hogy a francia hadsereget fehérre kell véreztetni Verdunnél”.
Falkenhayn terve az volt, hogy rákényszeríti a franciákat a nyugati front egyik behatárolt területén a védekezésre, ahol a körülmények a németeknek kedveznek. Úgy vélte, ezzel elérhetik, hogy a franciák folyamatosan pótolják az elesett katonákat és az elvesztett, elhasznált hadi anyagot, és végül teljesen felmorzsolódjanak. Falkenhayn erre a célra Verdun övvárát választotta, amely az 1914-es német offenzíva miatt elszigetelődött, és három oldalról is támadhatóvá vált, illetve alig több mint 19 kilométerre feküdt egy nagy, német kézen levő vasúti kirakodóállomástól. A hadművelet a Gericht („ítélkezés” vagy „bíróság”) nevet kapta, és Falkenhayn az 5. hadsereget jelölte ki a feladatra.
Tervezés és felvonulás 160px|bélyegkép|balra|Konstantin Schmidt von Knobelsdorf
December 24. és január 27. között Falkenhayn többször egyeztetett az 5. hadsereg vezetésével. Konstantin Schmidt von Knobelsdorf tábornok, a koronaherceg vezérkari főnöke bemutatta a hadmozdulat terveit, amelyek szerint a német csapatok a várostól északra, a Meuse két partján indítanak offenzívát. Ez lehetővé teszi majd Verdun ágyúzását, ami rákényszerítheti a védőket az evakuálásra. Falkenhayn azonban közölte, hogy a felvázolt haditerv meghaladja a rendelkezésre álló forrásokat, így csak a Meuse keleti, jobb partján indítanak támadást a francia védművek ellen.
Falkenhayn attól tartott, hogy a szövetségesek ellentámadást indítanak a front valamelyik másik szakaszán, ezért tartalékot akart képezni. Annak ellenére kitartott álláspontja mellett, hogy Hermann von Kuhl tábornok, a 6. hadsereg vezérkari főnöke biztosította: a szövetségesek nincsenek olyan készültségi állapotban, hogy offenzívára vállalkozzanak.
Knobelsdorf tiltakozott, és később Max Bauer, a vezérkar nehéztüzérségi szakértője is arra jutott helyszíni vizsgálata során, hogy a front túl szűk lesz, ami lehetővé teszi majd a francia tüzérség hatékony felhasználását. Ezt az álláspontot támasztotta alá több, háború előtti hadgyakorlat eredménye is, amelyeken Hans von Zwehl tábornok, a csapásra kijelölt új hadseregtest parancsnoka is részt vett. Zwehl ezért szintén azt javasolta, hogy mindkét folyóparton indítsák meg a támadást.
Falkenhayn azonban hajthatatlan maradt: korlátozott számú gyalogsággal és intenzív tüzérségi támadással akarta felmorzsolni a védőket. Ez a döntése később lehetővé teszi majd a franciáknak a német támadás megakasztását a jobb parton. Falkenhayn és az 5. hadsereg vezérkara között még egy kérdés függőben maradt: mi legyen Verdun sorsa. Míg Falkenhayn direktívájában azt írta, hogy a támadást Verdun irányába kell végrehajtani, a koronaherceg az erődváros elfoglalására utasította csapatait.
200px|bélyegkép|jobbra|A „Kövér Berta”, a németek 420 milliméteres lövege 200px|bélyegkép|jobbra|Német tábori vonat
A németek a legnagyobb titokban kezdtek készülni az összecsapásra. A hadi anyag mozgatására tíz keskeny nyomtávú vasútvonalat, a kirakodáshoz két tucat állomást építettek. Teljes településeket ürítettek ki, hogy legyen hol elhelyezni a 140 ezer katonát, akit Valenciennes-ből szállították a helyszínre. Zwehl december 27-én érkezett meg új főhadiszállásra. A németek 1916 január–februárban tíz hadosztályt, köztük hat ténylegest vontak össze.
A német terv az átütő tüzérségi támogatáson alapult, ennek érdekében több mint 1200 löveget vonultattak fel egy mindössze 14 kilométeres frontvonal ágyúzására. Ezek közül 542 nehézlöveg volt, köztük tizenhárom 420 milliméteres tarack és tizenhét 305 milliméteres mozsár. Rajtuk kívül a frontvonal közelébe vittek 306 tábori ágyút és 200 nehézmozsarat (Minenwerfer). Felállítottak két 380 milliméteres, nagy hatótávolságú haditengerészeti löveget is, egyikük Verdun várost lőtte negyvenszer naponta. A tüzérségi eszközök mellett 2,5 millió gránátot halmoztak fel, amelyet 1300 szerelvény szállított a helyszínre. A németek Verdunnél vetették be először új fegyverüket, a lángszórót.
A németek bíztak a meglepetés erejében, ezért amennyire csak tudták, álcázták a felvonulást. Félrevezető információkat terjesztettek arról, hogy Belfort lesz a támadás célpontja. A frontvonal közelébe hordott felszerelést álcázták, erdők takarásában rejtették el, föld alatti helyiségeket építettek, hogy ne lehessen látni a támadásra készülő alakulatokat. A francia felderítő repülőket a szektorban koncentrált 168 német gép tartotta távol. Nehezítette a franciák dolgát, hogy a németeknek sikerült felszámolniuk azt a hatvanfős francia kémhálózatot, amelyet egy francia nő, Louise de Bettignies működtetett a megszállt területeken. A német légierő a repülőkön kívül 14 Drachen típusú megfigyelőballont és négy léghajót csoportosított át Verdunhöz.