jobbra|bélyegkép|280px|William Blake: Éva megkísértése a kígyó által (1799–1800) jobbra|bélyegkép|250px|William-Adolphe Bouguereau: Kísértés (1880) A kísértés általános értelemben olyan helyzet, késztetés, ajánlat vagy belső indítás, amely az embert valamely vonzó, de saját erkölcsi meggyőződésével, vállalt normájával vagy hosszabb távú céljával ellentétes cselekvésre ösztönzi. A kifejezés jelenthet külső csábítást, belső vágyat, döntési konfliktust, továbbá vallási értelemben a bűnre irányuló ösztönzést. A hétköznapi szóhasználat ennél tágabb: „kísértőnek” nevezhető bármely vonzó lehetőség akkor is, ha elfogadása erkölcsileg közömbös vagy nem jár káros következménnyel.

A pszichológia a kísértést rendszerint az önszabályozás egyik konfliktushelyzeteként vizsgálja: valamely közvetlenül elérhető jutalom vagy impulzus verseng egy tartósabb céllal, értékkel vagy önazonossággal. Nem minden vágy kísértés; kísértésről akkor beszélnek, amikor a személy a vágy és egy másik, fontosnak tartott cél között ellentétet észlel.

A bibliai és keresztény szóhasználatban két jelentést kell elkülöníteni. A próbatétel az ember hűségének, kitartásának vagy bizalmának megmutatkozási helyzete; a szűkebb értelemben vett kísértés ezzel szemben a rossz választására, az Istentől és az erkölcsi jótól való elfordulásra csábít. A keresztény erkölcstan szerint maga a kísértés nem bűn: a bűnös felelősség a kellő tudatossággal és szabadsággal adott beleegyezéshez kapcsolódik. Az önkéntelen gondolat, képzet, érzelmi reakció vagy testi késztetés ezért nem azonos a tudatos beleegyezéssel.

Fogalma és szóhasználata

A magyar „kísértés” szó egyaránt jelölheti a kísértő tevékenységét és a kísértést átélő személy állapotát. A klasszikus teológiai szóhasználat ennek megfelelően aktív kísértésről beszél, amikor a kísértő személyét, célját és módszerét vizsgálja, valamint passzív kísértésről, amikor az ember által átélt vonzást, konfliktust és választási helyzetet állítja középpontba.

A latin tentatio a tentare vagy temptare – megpróbálni, megvizsgálni, próbára tenni – igéből származik. Eredeti jelentése ezért nem kizárólag erkölcsi csábítás. Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint valakit megkísérteni annyit is jelenthet, mint próbát tenni vele, hogy valamely tulajdonsága megmutatkozzék. A keresztény teológia a Szent Ágoston nyomán kialakult felosztásban megkülönbözteti a tentatio probationis, vagyis a próbára tevő kísértést, valamint a tentatio seductionis vagy deceptionis, a bűnre csábító kísértést.

A két jelentés ugyanabban a helyzetben is találkozhat. Jób szenvedése a bibliai elbeszélésben Isten megengedése alatt próbatétel, a Sátán szándéka szerint azonban Jób hitének megtörésére irányuló kísértés. Ugyanígy valamely üldöztetés, betegség vagy veszteség önmagában nem csábítás, de alkalmat adhat reménytelenségre, gyűlöletre vagy hűtlenségre. A megkülönböztetés ezért nem egyszerűen a külső esemény, hanem annak célja, értelmezése és az emberi válasz alapján történik.

A hétköznapi nyelvben a kifejezés erkölcsi tartalma elhalványulhat. Ételek, vásárlási lehetőségek, szórakozás vagy kényelmesebb megoldások „kísértőek” lehetnek anélkül, hogy választásuk bűnös vagy káros volna. A pszichológiai szaknyelv sem feltétlenül használ vallási vagy erkölcsi kategóriákat: a kísértés ilyenkor a személy által vallott célok közötti önszabályozási konfliktust jelenti.

Pszichológiai megközelítések

Vágy, konfliktus és önszabályozás

A modern pszichológia a kísértést gyakran olyan közvetlenül vonzó ingernek vagy cselekvési lehetőségnek tekinti, amely akadályozhat egy fontosabb vagy távolabbi cél elérésében. Ilyen konfliktus lehet például a pillanatnyi fogyasztás és a megtakarítás, az azonnali élvezet és az egészségügyi cél, a dühből adott válasz és egy kapcsolat megőrzése, illetve a figyelemelterelés és egy feladat befejezése között.

A vágy önmagában nem feltétlenül kísértés. A tapasztalati mintavétellel végzett kutatások szerint az emberek mindennapjaik során gyakran élnek át vágyakat, de csak egy részük kerül tényleges konfliktusba más célokkal. A konfliktus erősségét befolyásolja a vágy intenzitása, a társas környezet, az elérhetőség, a korábbi szokások, az adott cél fontossága és az, hogy a személy megpróbál-e ellenállni.

A kísértési helyzet nem pusztán két „erő” mechanikus összecsapása. Az ember értelmezi a helyzetet, figyelmet fordít egyes ingerekre, jelentést tulajdonít a lehetséges következményeknek, és dönt arról, hogy melyik célját tekinti elsődlegesnek. Ugyanaz az inger egyik személynek kísértés, másnak közömbös lehet; ugyanazon személy számára is eltérően hathat különböző időpontokban.

A kísértés folyamata

A pszichológiai modellek több, egymásba kapcsolódó szakaszt különböztetnek meg:

valamely külső vagy belső inger felkelti a figyelmet; az ingerhez jutalomérték vagy érzelmi jelentés kapcsolódik; kialakul a vágy vagy cselekvési impulzus; a személy felismeri az impulzus és valamely más cél közötti konfliktust; ellenállási, átértelmezési vagy elkerülési stratégia indulhat; a folyamat a vágy követésével, módosításával, elhalasztásával vagy elutasításával zárul.

A szakaszok nem minden esetben tudatosak, és nem mindig követik egymást szabályosan. Egyes kísértések hirtelen, mások fokozatosan alakulnak ki. A szokásos környezet, a társas minták és a korábban kialakított rutinok sok döntést már azelőtt befolyásolnak, hogy a személy tudatos „akaraterő-próbaként” élné át a helyzetet.

Ellenállási stratégiák

Az önszabályozás kutatása egyre kevésbé tekinti az ellenállást kizárólag pillanatnyi akaraterőnek. A hatékony stratégiák közé tartozhat:

a kísértő helyzet előzetes kerülése vagy átalakítása; az inger hozzáférhetőségének csökkentése; a figyelem más tárgyra irányítása; a rövid távú jutalom következményeinek újraértékelése; előre kialakított „ha–akkor” tervek; a kívánt viselkedést megkönnyítő szokások és környezet; társas támogatás és elszámoltathatóság; a hosszabb távú céllal összhangban álló, önmagában is vonzó alternatíva választása.

A jó önkontrollal rendelkező személyek sikerét nem feltétlenül a több és erősebb belső küzdelem magyarázza. Vizsgálatok szerint gyakran kevesebb célkonfliktust élnek át, mert olyan szokásokat és környezetet alakítanak ki, amelyek ritkábban teszik szükségessé a közvetlen ellenállást.

A stratégiák hatékonysága személy- és helyzetfüggő. Nincs egyetlen módszer, amely minden kísértésben és minden embernél azonosan működne. A friss áttekintések ezért az akaraterő általános erőssége helyett a megfelelő stratégia, a helyzet és a személy közötti illeszkedést hangsúlyozzák.

Az „ego depletion” vitája

Az úgynevezett ego depletion vagy akaraterő-kimerülés elmélete szerint az önkontroll egymást követő alkalmazása ideiglenesen rontja a további önszabályozási teljesítményt. Az elmélet nagy hatásúvá vált, és a kísértéssel kapcsolatos népszerű pszichológiai magyarázatok gyakran bizonyított tényként hivatkoztak rá.

A kutatási eredmények azonban ellentmondásosak. Egy 2016-os, több laboratórium részvételével végzett előregisztrált replikáció nem talált megbízható, általánosítható hatást; a becsült hatás nagysága közel volt a nullához. Egy későbbi, szintén több laboratóriumos vizsgálat meghatározott feladatok mellett kicsi, de statisztikailag kimutatható hatást jelzett.

A 2020-as évek közepén sincs teljes egyetértés az elmélet státuszáról. Egyes szerzők a korai, egyszerű „korlátozott energiaforrás” modellt elégtelennek tartják, és motivációs, figyelmi, tanulási vagy fáradtsági magyarázatokat részesítenek előnyben; mások módosított formában továbbra is valós jelenségnek tekintik az önkontroll-terhelés utóhatását. Enciklopédikus összefoglalásban ezért az ego depletion nem kezelhető lezárt, minden helyzetre érvényes törvényként.

Mérés és módszertani korlátok

A kísértést önbeszámolós kérdőívekkel, naplózással, tapasztalati mintavétellel, laboratóriumi döntési helyzetekkel és viselkedési feladatokkal vizsgálják. Az önbeszámoló közvetlen hozzáférést ad a személy által megélt vágyhoz és konfliktushoz, de függ az emlékezettől, az önismerettől és a társadalmi elvárásoktól. A laboratóriumi feladatok jobban ellenőrizhetők, viszont nem mindig tükrözik a mindennapi kísértések összetettségét.

A kutatások különböző jelenségeket mérhetnek ugyanazzal a szóval: vágyerősséget, célkonfliktust, ellenállási kísérletet, viselkedési eredményt vagy utólagos erkölcsi értékelést. Ezek elkülönítése nélkül a „kísértés erőssége” nem egyértelmű változó.

Etikai és filozófiai összefüggések

A kísértés kérdése az etika és az akaratfilozófia klasszikus problémáihoz kapcsolódik. A görög filozófia az 'akrázia fogalmával jelölte azt az állapotot, amikor valaki felismeri a jobb cselekvést, mégis azzal ellentétesen jár el. Arisztotelész szerint az ilyen cselekvő tudása nem feltétlenül tűnik el, hanem a szenvedély vagy vágy hatására nem működik teljesen gyakorlati tudásként.

A sztoikus gondolkodás a szenvedélyek kialakulásában az első benyomás és a hozzá adott ítéleti beleegyezés különbségét hangsúlyozta. Az első, önkéntelen benyomás még nem erkölcsi bukás; a felelősség az értékelő beleegyezéshez kapcsolódik. E megkülönböztetés később a keresztény aszketikus és erkölcsteológiai irodalomban is fontos szerepet kapott.

Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás a kísértést a rendezetlen szeretet és az akarat kérdésével kapcsolta össze. A rossz rendszerint nem pusztán rosszként jelenik meg, hanem valamely részleges jó – élvezet, biztonság, hatalom, elismerés vagy birtoklás – alakjában, amelyet az ember a helyes rendből kiszakítva vagy magasabb jóval szemben választ. A kísértés ezért nem feltétlenül hamis tárgyat kínál, hanem valódi, de rosszul rangsorolt jót is abszolutizálhat.

A felelősség etikai megítélésében lényeges a tudatosság, a szabadság és a szándék. Kényszer, tudatlanság, erős félelem, megszokás, pszichés zavar vagy hirtelen indulat csökkentheti a döntés önkéntességét. E körülmények nem minden esetben szüntetik meg a felelősséget, de kizárják a kísértési helyzet pusztán külső viselkedés alapján történő egyszerű megítélését.

A Bibliában

Szóhasználat

A Septuaginta és az Újszövetség fő görög kifejezései a peiradzó (πειράζω) ige és a peiraszmosz (πειρασμός) főnév. Jelentésük a próbálkozástól és vizsgálattól a próbatételen át a bűnre csábításig terjed. A szövegkörnyezet dönti el, hogy a szó hűséget megmutató próbát, üldöztetést, nehézséget vagy erkölcsi kísértést jelent.

A héber Biblia több igét használ a próbára tevésre és a csábításra. A nisszá ige jelentése próbára tenni vagy megvizsgálni; a masszá főnév próbatételt jelent, és a Massza helynévben is megjelenik. A bibliai szövegek ezért nem egyetlen, pontosan körülhatárolt pszichológiai fogalommal dolgoznak, hanem az ember és Isten közötti hűség különböző válságait írják le.

Ószövetség

A Teremtés könyvének bűnbeesés-elbeszélésében a kígyó megkérdőjelezi Isten szavát, és a tiltott gyümölcsöt kívánatosnak mutatja be (Ter 3,1–6). A későbbi zsidó és keresztény hagyomány a kígyót a Sátánnal kapcsolta össze, de maga a Teremtés könyve nem nevezi Sátánnak. Az elbeszélés a kísértés több elemét mutatja: a parancs kétségbe vonását, a rossz jóként való megjelenését, a vágy felébredését és a cselekvő beleegyezést.

Ábrahám próbatétele az Izsák feláldozásáról szóló történetben nem bűnre csábításként, hanem hit- és engedelmességpróbaként jelenik meg (Ter 22,1–19). Az elbeszélés hatástörténete a zsidó és keresztény hagyományban egyaránt jelentős; a keresztény értelmezés gyakran Krisztus áldozatának előképeként olvasta.

Jób esetében a Sátán Isten engedélyével próbálja bebizonyítani, hogy Jób csak jóléte miatt hűséges. A történet elkülöníti Isten megengedő szerepét a vádló szándékától. Jób szenvedése egyúttal megkérdőjelezi azt az egyszerű felfogást, amely minden csapást személyes bűn közvetlen büntetésének tekint.