A Külügyminisztérium Magyarország egyik minisztériuma, a magyar külpolitikai döntések előkészítéséért és végrehajtásáért felelős minisztérium, a külügyi igazgatás szerve. 2014-től 2026-ig Külgazdasági és Külügyminisztérium néven működött. Minisztere 2026 óta Orbán Anita.
Feladatai A külügyminisztérium minden államban az a központi közigazgatási szerv, amely a külpolitikai kérdések tekintetében a kormány döntéseit előkészíti.
A magyar külügyminisztérium feladatai a miniszterek, köztük a külpolitikáért felelős miniszter feladat- és hatáskörét meghatározó mindenkori kormányrendeletből vezethetők le, azaz a külügyminisztérium az Országgyűlés és a kormány által meghatározott külpolitika gyakorlati végrehajtásáért felelős.
A minisztérium feladatait a Szervezeti és Működési Szabályzat bontja le az egyes szervezeti egységek szintjére. Ezek a szervezeti egységek három csoportba sorolhatók: területi főosztályok szakmai főosztályok funkcionális főosztályok.
Az említett csoportokon kívül további fontos szervezeti egységek a miniszteri kabinet, az egyes államtitkárok, helyettes államtitkárok titkárságai.
A külügyminisztérium szervezetének elengedhetetlen része Magyarország külföldi diplomáciai misszióinak hálózata.
A külügyminisztériumok sajátosságai a közigazgatási rendszeren belül A külügyi igazgatás számos sajátossággal rendelkezik az államigazgatáson belül. Az alapvető különbségek a következők: a külügyminisztérium a külpolitika megvalósítására irányul, ehhez információkat gyűjt és rendszerez; munkája nem csak a saját állami szervek akaratától, hanem az államok egymás közötti viszonyától, gyakran megegyezésétől függ; tevékenysége kereteit főleg a nemzetközi jog határozza meg; tevékenységét más állam területén is folytathatja a konzuli munka kivételével a külügyminisztérium munkájából a hatósági jellegű tevékenység csaknem teljesen hiányzik, nem keletkezik hatóság–ügyfél viszony; a saját államon belüli helyi közigazgatási szervek külügyi igazgatási tevékenységet nem végeznek.
Története Magyarország a török uralomtól 1848-ig nem rendelkezett önálló államisággal, így önálló magyar külügyi igazgatás sem jöhetett létre. 1848 tavaszán Magyarország már jelentős belső önállósággal rendelkezett, de a külügyek terén csak a király személye körüli miniszteren keresztül sikerült némi befolyásra szert tenni. A tisztséget Esterházy Pál Antal herceg töltötte be, akinek hivatala a Batthyány-kormány alatt „kvázi külügyminisztériumként” funkcionált. Magyarországnak saját külügyminisztere csak a Szemere-kormány megalakulásával lett, Batthyány Kázmér személyében. Nemzetközi sikereket már nem tudott elérni, de az Amerikai Egyesült Államokkal diplomáciai kapcsolat létesítését határozta el. Az amerikai diplomata megérkezésére azonban már elbukott a szabadságharc.
1867-ben a kiegyezés révén – Magyarország jelentős belpolitikai önállóságot szerzett, de közös maradt a külügy, a hadügy és az ezekhez kapcsolódó pénzügy. A három közös területhez három közös miniszteri tisztség is tartozott, és a háromból egy mindig magyar politikus volt. Az 1867–1918 közötti időszakban tevékenykedett összesen 10 közös külügyminiszterből – akik egyben a a közös minisztertanács elnöki tisztét is betöltötték – három volt magyar nemzetiségű. A legismertebb magyar nemzetiségű közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula, 1871–1879 között töltötte be a tisztséget. 1915–1916-ban, majd 1918-ban néhány hónapig Burián István, 1918-ban pedig néhány hétig ifjabb Andrássy Gyula volt a közös külügyminiszter.
A közös minisztertanács tagja volt a magyar miniszterelnök is, akinek az egyetértése nélkül nem születhetett külpolitikai döntés, vagyis a magyar miniszterelnöknek vétójoga volt.
A diplomáciai apparátusban is nagy számmal voltak magyarok, főleg az arisztokrácia tagjai. A nagykövetségeken a magyarok száma megközelítette vagy el is érte a kívánatosnak tartott egyharmadot. Az első világháború kitörésekor például olyan fontos állomáshelyen, mint Berlin, Szentpétervár, Róma, a közös nagykövet magyar nemzetiségű volt.
Az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztériuma Az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztériumának a hivatalos elnevezése 1912–1913 között „a császári és királyi ház és a külügyek császári és királyi minisztériuma” (Kaiserlich und Königliches Ministerium des Kaiserlich und Königlichen Hauses und den Aeusseren) volt. Ekkoriban minden minisztérium elnevezésében szerepelt az uralkodói ház, és minden minisztériumban volt egy ezzel kapcsolatos ügyosztály. A külügyminisztériumban ez a részleg a címek, rangok, kitüntetések adományázásának kérdéseivel foglalkozott.
Maga a külügyminisztérium a miniszterből, több, osztályfőnöki címet viselő államtitkárból, miniszteri tanácsosokból, osztálytanácsosokból, titkárokból, fogalmazókból és segédhivatali személyzetből állt. Az első osztályfőnök alá tartoztak a külügyi hivatal, a diplomaták és a konzulok személyi ügyei. A politikai osztály vezetője gróf Szapáry Frigyes volt, ezen kívül létezett még gazdasági osztály és jogi osztály is.
A politikai osztály területi alapon elosztott referatúrákból állt, amelyek vezetői fiatal követek vagy idősebb nagykövetségi tanácsosok voltak, beosztottjaik pedig titkárok, attasék. Ez alkotta tulajdonképpen a diplomáciai hivatalt, ami politikai kérdésekkel foglalkozott.
A külügyi szolgálat három részre oszlott, a belső hivatalira, a külső diplomáciaira és a konzulira. A három rész között erősen korlátozott volt az átjárás.
A diplomáciai szolgálatra jelentkezőknek évi korona saját jövedelmet kellett felmutatniuk. Kezdetben ugyanis az attasék semmilyen fizetést nem kaptak, a titkárok is csak keveset, de még a tanácsosok fizetése is csak a felét-harmadát fedezte a külföldi életükkel, társadalmi helyzetükkel járó kiadásoknak. A külképviseletek vezetői, a követek vagy nagykövetek azonban már olyan fizetést és reprezentációs pótlékot kaptak, ami nagyúri életvitelt tett lehetővé.
A közös külügyminisztériumban és általában az osztrák–magyar külügyi szolgálatban az osztrák és a magyar állampolgárok általában a két részállam kvótájának megfelelő arányban szerepeltek. Így a tisztviselők körülbelül kétharmada volt osztrák vagy az Ausztriához tartozó országrészek, nemzetiségek képviselője, egyharmada pedig magyarországi. Minden közös külképviseleten kellett legalább egy magyarnak is lennie.
A nemesi vagy főnemesi származás nem volt előfeltétel, de az említett anyagi korlátok már igen. Sokat számítottak a magas körökhöz fűződő társadalmi kapcsolatok, ajánlások is, de a befolyásos emberek a saját érdekükben is általában csak olyan fiatalokat ajánlottak a minisztérium vezetőinek figyelmébe, akikről tudták, hogy képesek megfelelni az elvárásoknak.
A minisztérium épülete a bécsi Ballhausplatzon állt, innen kapta a hivatal és az osztrák diplomácia, külpolitika egésze a nemzetközileg is használt „becenevét” (Ballhausplatz vagy rövidebben Ballplatz) is, hasonlóan például a párizsi „Quay d'Orsay”-hoz, a francia külügyminisztériumhoz. Ekkoriban a miniszter fogadótermeinek berendezése nagyrészt még Metternich és Kaunitz kancellárok idejéből származott. Az épületben volt a miniszter magánlakosztálya is.
Az önálló magyar külügyminisztérium létrejötte 1918-ban az önálló magyar külügyi igazgatás megteremtésének jogi alapját a Károlyi Mihály-kormány idején elfogadott 1918. évi V. néptörvény képezte. Ez a törvény a Horthy-korszak alatt is érvényben maradt. Mivel ekkoriban csak a nagyhatalmak tarthattak egymással nagyköveti szintű kapcsolatot, Magyarország csak követek küldésére volt jogosult.
A Külügyminisztérium a budai várban, a Dísz téren működött. Az 1930. évi adatok szerint a minisztérium létszáma belföldön kb. 50 fő volt, osztályfőnök, tanácsos, osztálytanácsos, titkár, segédfogalmazó rangban. Munkájukat körülbelül 120 fős segédszemélyzet támogatta.
A minisztérium legfontosabb osztályai a következők voltak: a politikai osztály feladata a külképviseletek jelentéseinek feldolgozása volt; a kabinet a külügyminiszter kormánytagként végzett tevékenységét készítette elő; a sajtóosztály a külföldi propagandát irányította; a protokollosztálynak a külföldi vendégek magyarországi programjának, a külföldi politikusoknak, követeknek az államfővel való találkozásainak előkészítése, lebonyolítása volt a feladata.
1930-ban a Magyar Királyság 22 követséget és 16 konzulátust tartott fenn. A külképviseleteken dolgozók összlétszáma mintegy 350 fő volt.
A két világháború közötti időszakban a külügyi igazgatás irányítója a mindenkori miniszterelnök és a külügyminiszter volt.
1919 és 1945 között összesen 27-szer történt személyi változás a külügyminiszteri poszton, beleértve azokat az eseteket is, amikor a kormányfő a külügyek irányítását kizárólag magának tartotta fenn. Teleki Pál kormányfőként háromszor is betöltötte a külügyminiszteri posztot, Walko Lajos pedig kétszer is volt külügyminiszter.
A kormányzó hatáskörét szabályozó törvények szerint a kormányzó külügyi hatáskörei a következők voltak: képviseli az országot a nemzetközi viszonylatokban; követeket küldhet és fogad; kinevezi – a kormányfő javaslatára – a külügyminisztert; nemzetközi szerződéseket köthet azzal a megkötéssel, hogy a törvényalkotási tárgykörbe tartozó nemzetközi szerződések esetében szükség van az országgyűlés előzetes hozzájárulására.
A második világháború után A második világháborúban vesztes Magyarország 1945-től 1947-ig, a párizsi békeszerződések aláírásáig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) felügyelete alatt állt, mely utóbbiban a Szovjetunió befolyása volt a döntő. Az ország szuverenitása 1947 után is csak formálisan állt helyre, mert az országban szovjet támogatással a kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja ragadta magához a hatalmat. Ilyen körülmények között a magyar Külügyminisztérium önálló külpolitikát nem folytatott, nem folytathatott, tevékenysége jószerével csak az ország külkapcsolatainak adminisztrálására, lebonyolítására korlátozódott.
A külügyi apparátus újjászervezése már 1945 áprilisában elkezdődött. Az új minisztériumban béke-előkészítő, fegyverszüneti, a hadifoglyokkal foglalkozó, gazdasági és jóvátételi részlegek jöttek létre. Eleinte mindössze 34 fő dolgozott a külügyminisztériumban, a létszám két év alatt érte el a háború előtti szintet.
Az 1949. évi alkotmány Országgyűlés hatáskörébe utalta a nemzetközi szerződések kötését. Az aktív és a passzív követküldési jogosítvány a Népköztársaság Elnöki Tanácsát illette meg, amely továbbá ha az Országgyűlés nem ülésezett, akkor államközi nemzetközi szerződéseket is köthetett.
A rendszerváltás előtt a külpolitikai stratégia, a lényeges külpolitikai döntések kialakításában a külügyminisztérium és a külképviseletek szerepe másodlagos volt, a külpolitika igazi irányítója az állampárt vezetője, illetve a Politikai Bizottsága volt. A fontosabb külügyi döntések előkészítését a Központi Bizottság Külügyi Osztálya végezte.
A magyar Külügyminisztérium szervezeti felépítése 1950 és 1990 között A Külügyminisztérium szervezeti rendszerének kiépítése az új körülménye között 1949-ben kezdődött meg és 1951. január elejére fejeződött be. A miniszter 1949 júniusától Kállai Gyula volt. Személyes titkára Rév Erika volt, mellette nyolcfős miniszteri titkárság működött. Közvetlen miniszteri irányítás alá került a Személyzeti Főosztály, a Jogi-Konzuli Osztály, az Ellenőrzési Osztály és a Gazdasági Hivatal.
A Külügyminisztérium mindennapi munkáját az 1950-es évek elejétől tulajdonképpen Berei Andor politikai államtitkár irányította. Közvetlen irányítása alá a Politikai Főosztály és az Igazgatási Főosztály tartozott. A Politikai Főosztályt vezetője Sík Endre, két helyettese Rózsa Irén és Kutas Imre volt. Ezen belül két területi főosztályt alakítottak ki. Az I.Területi Főosztályhoz tartozott a Szovjetunió Osztálya, a Közép-európai Demokráciák Osztálya, a Délkelet-európai Népi Demokráciák Osztálya, a Távol-keleti Osztály és három referatúra: a KGST, a Nemzetközi Szervezetek Ügyei és a magyar ösztöndíjasok.