Az A Night at the Opera a brit Queen rockegyüttes negyedik stúdióalbuma. 1975. november 21-én jelent meg (Amerikában december 2-án), a producerei Roy Thomas Baker és az együttes tagjai voltak. Az első három albumával az együttes megalapozta a hírnevét Angliában, de különböző nézeteltérések miatt úgy döntöttek, hogy elhagyják az addig őket menedzselő Trident Studiost, és John Reid ügyvéd cégéhez szerződnek. Jól tükrözve az együttes „jöhet bármi” hozzáállását, az albumon található dalok rendkívül széles stílusbeli skálán mozognak: a heavy metaltól kezdve, a misztikus progresszív rockon keresztül egészen az ukulelével kísért ragtime zenéig. A dalszöveg hasonlóan sokrétű, néhol egyszerű, szentimentális és humoros, máshol életrajzi ihletésű, és nehezen megfejthető.
Az album felvételei négy hónapig zajlottak hat különböző stúdióban, a dalok egy részét előre megírták, a másik részét közösen alakították ki az ülések során. A legfejlettebb felvételi eljárásokat alkalmazták, és a 24 sávos felvételi technológiát teljesen kihasználva, a felvételek többszörös egymásra másolásával erőteljesen megszólaló ének és gitárhangzást hoztak létre. Sokat kísérleteztek a stúdióban, és egyes dalokba addig általuk sem ismert hangszerek és effektusok kerültek, mint a hárfa, az elektromos zongora, vagy egy autó kipufogóhangja.
Megjelenése idején javarészt pozitív kritikákat kapott: a dicsérői szerint a különböző stílusú dalok jól kiegészítik egymást, a bírálói viszont túlprodukáltnak és nagyképűnek tartották. Az első helyet érte el az angol albumlistán, és Amerikában is kedvező fogadtatásra talált, a negyedik helyet érte el a listán, és napjainkig több mint hárommillió példányban fogyott. Két sikeres kislemez jelent meg róla: a „You’re My Best Friend” és a „Bohemian Rhapsody”. Utóbbi az együttes legjobbnak tartott dala, megjelenése idején páratlan sikert aratott, kilenc egymást követő héten át vezette az angol slágerlistát, és világszerte több milliós példányszámban vásárolták meg. Általános vélekedések szerint ez az együttes legjobb stúdióalbuma, és a rocktörténet egyik nagy hatású lemeze. Világszerte hozzávetőlegesen tízmillió példányban kelt el.
Háttér Annak ellenére, hogy az első három albumuk fokozatosan meghozta számukra az ismertséget, az együttes 1975-re komoly problémákkal került szembe. 1971-es felfedezésük után nem közvetlenül egy kiadóval kötöttek szerződést, hanem a Trident Studiosszal. A szerződés szerint a Trident menedzselte az együttest, fizette őket, és stúdiót biztosított számukra, cserébe az albumok után befolyó nyereséget nem az együttes kapta, hanem a Trident. Az 1974-ben megjelent Sheer Heart Attack album, és a róla megjelenő „Killer Queen” kislemez meglehetősen sikeres lett Angliában, ennek ellenére a Trident még mindig beosztottként kezelte őket, és heti hatvan font bért fizetett. Brian May szerint az első sikereik után „hirtelen az a kép alakult ki rólunk, hogy Rolls Royce-okkal járunk, de valójában egyszobás lakásokban laktunk, és úgy éltünk, mint a többi küszködő rock'n'roll zenekar”. 1975-re a feszültség akkorára nőtt az együttes és a stúdió között, hogy augusztusban aláírták a szakítást kimondó papírokat – ettől kezdve az együttes közvetlenül szerződhetett az EMI-vel és az Elektrával, ugyanakkor kárpótlásként 100 ezer fontot kellett fizetniük a Tridentnek, valamint a következő hat albumuk nyereségének egy részét oda kellett ígérniük.
Ezután az együttes és Jim Beach ügyvéd elkezdtek lehetséges menedzsert keresni. Találkoztak Peter Granttel, a Led Zeppelin híres menedzserével, aki elvállalta volna a munkát, de ragaszkodott hozzá, hogy a Queen a Led Zeppelin saját tulajdonú kiadójával, a Swan Song Recordsszal kössön szerződést. Ezt az együttes nem akarta, mert közvetlenül egy nagy kiadóhoz akartak tartozni. Beach később Peter Rudge-nak akart ajánlatot tenni, de őt nem sikerült elérni. Így jutottak végül John Reidhez, Elton John akkori menedzseréhez, aki elvállalta a munkát, és 1978-ig az együttes menedzsere lett. Reid első intézkedésével előteremtette a szükséges pénzt a Tridentnek fizetendő kárpótláshoz. Napi kapcsolatban állt az együttessel, egy munkatársát csak külön hozzájuk osztotta ki, akinek az volt a feladata, hogy elintézze a tagok ügyes-bajos dolgait. Közben elterjedt a feltételezés, hogy a Queen válságban van, és fel fog oszlani. A Sparks együttes felajánlotta May-nek, hogy csatlakozzon hozzájuk – May nagyra értékelte az ajánlatot, de maradt a saját együttesében. Nem sokkal később Roy Thomas Baker, az együttes addigi producere is szakított a Tridenttel, és a John Reid Enterpriseshez szerződött. Reid arra a nyárra azt mondta az együttesnek: „én majd foglalkozom az üzlettel, ti pedig csináljátok meg a legjobb lemezt, amire képesek vagytok.”
Bevett módszerük szerint a dalok egy részét félig megírták, a másik részét pedig a stúdióban gondolták ki. A dalírást Taylor magányos folyamatnak nevezte. „Mindenki hazament a saját otthonába.” – mondta. – „Számomra ez egy nagyon lélekölő időszak volt. Volt, hogy írtam valamit, majd újra elővettem másnap, és nem volt elég jó, kidobtam. A többiek általában nem is hallhatták ezeket a próbálkozásokat. Mindenesetre ezután újra összejöttünk egy helyen vagy két hétre, előadtuk az ötleteinket, összeraktuk a darabkákat, néhányat megváltoztattunk, néhányat pedig ejtettünk.” Mercury a felvételek előtt bemutatta Bakernek egy daltervét, amelyet régóta dédelgetett „The Cowboy Song” címen. Baker szerint: „Egy éjjel elmentünk vacsorázni, és találkoztam Freddie-vel a kensingtoni lakásán. Odaült a zongorához, és azt mondta: »szeretném lejátszani a dalt, amin épp dolgozom«. Lejátszotta az első részt, majd azt mondta: »ez az akkordsorozat«, ezt követte egy átmeneti rész, és bár nem volt még szövege, sejtettem, hogy egy balladaszerű dalról lehet szó. Tovább játszott, majd hirtelen megállt, és így szólt: »ez az, ahol az operaszekció bejön«”.
Felvételek thumb|right|215px|A walesi vidéken fekvő Rockfield Studios bejárataMég a felvételek elkezdése előtt mindannyian elutaztak egy vidéki kúriába, hogy kipihenjék az utóbbi időszak, és a Tridenttől való elszakadás fáradalmait. Ezt követően 1975. augusztus 24-én a walesi vidéken lévő Rockfield Studiosba érkeztek, ahol el is szállásolták őket. A stúdió egy egykori farmból lett kialakítva, így például Mercury zongoráját és Taylor dobfelszerelését az egykori takarmánytárolóban és etetőben állították fel, bekábelezve az egész farmot. Szabadidejükben a tulajdonos szerint sokat frizbiztek az udvaron, és a napok munkával, de alapvetően nyugodtan teltek. Szeptemberben elhagyták a Rockfieldet, és Baker tanácsára a megerőltető munka után újabb időt töltöttek el pihenéssel egy vidéki házban. A pihenőidő alatt Baker videólejátszóján megnézték többek közt az 1935-ös Botrány az operában című filmet, és mivel a „Bohemian Rhapsody” bizonyos részei is utaltak az operára, ekkor határozták el, hogy innen kölcsönzik az album címét. Ezt követően visszatértek Londonba, ahol a Sarm East Studiosban folytatták a felvételeket, és a rájátszások rögzítéséhez igénybe vették még az Olympic és Landsdowne Studios-t is. A régről ismerős Mike Stone volt a hangmérnök, Gary Lyons az asszisztense, a Sarm East Studiosban pedig a pályakezdő Gary Langan segédkezett asszisztensként.
A tagok javarészt elszigetelten, egymaguk dolgoztak a saját szerzeményeiken, gyakran két különböző stúdiót használtak párhuzamosan, ahogy May mondta később: „mialatt néhányan az egyik stúdióban dolgoztunk, a többiek egy másikban – ettől elvész a közösségi érzés. Néha ennek a személyes kapcsolatok látják a kárát”. A kitalált dalkezdeményeket, ötleteket azért minden alkalommal bemutatták az egész együttes előtt, ahol aztán a többiek véleményezték azokat, tanácsokat adtak hozzájuk. Már a lemez megjelenése idején elterjedt, hogy rengeteg pénzt költöttek a felvételekre, a pontos szám azonban nem ismert: Mercury egy interjúban 15 és 20 ezer font közé saccolta, Mark Blake az együttesről írt könyvében 40 ezret említ, a Rolling Stone szerint pedig 80 ezer fontot.
thumb|right|24 sávos Studer A80-as felvevő, amilyet a Sarm East Studiosban is használtakA felvételek négy hónapja igen megerőltető volt a számukra. Nagy elképzeléseik voltak az albummal kapcsolatban, mindent ki akartak próbálni rajta, amit addig idő és pénz hiányában nem valósíthattak meg az előző lemezeken – May szerint úgy vágtak bele, hogy ez lesz az ő saját Bors őrmesterük, utalva a The Beatles legjobbnak tartott lemezére. Baker, aki a könnyűzenei karrierje előtt klasszikus zenei felvételeknél segédkezett a Decca kiadónál, nagyban tudta hasznosítani az ottani tapasztalatait. Gyakori mondása volt abban az időszakban, hogy „Nincsenek problémák! Megoldandó feladatok vannak!” Az elérhető legfejlettebb eszközöket használták: a Rockfield, Roundhouse és Landsdowne stúdiókban Studer A80-as 24 sávos hangrögzítőket használtak, a Scorpio Studiosban Telefunkent, a Sarmban pedig először 3M-et, amit később MCI 16/24 sávosra cseréltek. Bár ezek a gépek akkoriban nagyon modernek voltak, gyakran mégis komoly kihívást jelentett a kezelésük. A Telefunkennek jó megoldása volt a folytonossági hibák megelőzésére, de ez inkompatibilissé tette a többi géppel szemben. Ezért egy idő után lecserélték Ampexre, amely viszont gyakran nem tudta azonos sebességgel tekerni a szalagokat.Beat Instrumental (1976), 152–159. kiadás A lemez záró dalát, az instrumentális „God Save the Queen”-t már az előző album üléseinél felvették.
Hangszerelés Alapvetően minden dalban May gitározott a saját készítésű, Red Special nevű gitárján, Taylor dobolt, Deacon basszusgitározott, bizonyos dalokban pedig Mercury Bechstein hangversenyzongorán játszott. May ahol kellett, ott a Deacon által készített Deaky Amp erősítőt használta, amely ha túl volt hajtva, nyers, sistergő torzítást tudott produkálni. Sokat kísérleteztek a gitár mikrofonozásával: May Vox AC30-as erősítőiről hiányoztak a hátlapok, ezért betettek néhány mikrofont mögéjük és a falak közé is, hogy környezeti zajokat és a gitár teljes spektrumát be tudják fogni. Egyes mikrofonok elé fém és beton csöveket illesztettek, hogy tülkölő hanghatást érjenek el. A gitáros egyébként rendkívül lassan és precízen dolgozott, képes volt például egy gitárszóló felvételével egy hetet eltölteni, csak hogy minden a legapróbb részletekig stimmeljen. Normál hangolással játszott, egyedül a „The Prophet’s Song”-ban hangolta le a legfelső húrt E-ről D-re.