Az ókori egyiptomi építészet gyökereit legalább az i. e. 4. évezredben már létezett Nagada-kultúráig követhetjük vissza. Az i. e. 4. évezredből fennmaradt kerek, illetve ovális alapú, iszapból formált kunyhók és a Nagada-kultúra kapcsolata tisztázatlan. A többnyire ovális sírokban halottkultuszra utaló tárgyakat (ajándékokat) helyeztek el (MűvLex).
thumb|right|222px|A masztabák és a piramisok tipológiája
thumb|right|222px|Dzsószer lépcsős piramisának épületegyüttese
Az építészet szervezete
thumb|right|222px|Szeneb masztabájának kupolája (rekonstrukció)
A tervezők tudós papok, képzett építészek voltak, az építők általában hivatásos munkások (kőművesek, ácsok stb.), ritkábban rabszolgák. Az építész, illetve mérnök az elő-ázsiai gyakorlattól eltérően a társadalom megbecsült tagja volt – olyannyira, hogy az alapvető építészeti szabályokat kidolgozó Imhotepet halála után istenné avatták. Többségük eleve a társadalom kiváltságos osztályainak valamelyikéből származott. Tőlük merőben eltérő módon a szobrászokat és festők munkáját alacsonyrendűnek tekintették, ők maguk pedig egyszerű kézművesnek számítottak. A nagy építkezések építészeinek nevei máig fennmaradtak. Így például: Dzsószer fáraó szakkarai lépcsős piramisát és nekropoliszát a már említett Imhotep tervezte (ő egyúttal főpap, vezír és a fáraó közvetlen tanácsadója volt), I. Amenhotep, I. Thotmesz, II. Thotmesz, III. Thotmesz és Hatsepszut építkezéseit Ineni vezette, III. Amenhotep építkezéseit Hapu fia Amenhotep, a Ramszeszek építkezéseit Bohenhonsu. Az edfui Hórusz-templomot egy újabb Imhotep építette (nem azonos az istenné avatottal).
Az építkezés szabályait a mesterek titokként kezelték és úgy adták tovább nemzedékről nemzedékre – az i.e. 5. században élt Hunibre azzal büszkélkedett, hogy huszonkét felmenője volt építész. A tervek sajátos jellegzetességeként mindig meghúzták rajtuk az egyes terek középtengelyét, és magát az építkezést is ezek kijelölésével kezdték. A homlokzatokat a szobrászatban és festészetben bevett négyzethálós beosztással, valószínűleg mintakönyvek alapján rajzolták meg.
A segédmunkások főleg szabad parasztok, kisebbrészt rabszolgák voltak. éppen ezért többnyire a Nílus áradásai alatt építkeztek, amikor az elöntött földeken nem lehetett dolgozni (a szállítást pedig megkönnyítette a magasabb vízállás és az erősebb sodrás). A munkások 10–12 fős csoportokban dolgoztak egy-egy munkafelügyelő vezérletével (Hajnóczi, 89–90. old.).
Az építés munkafázisait számos síkművészeti ábrázolás örökítette meg.
Az építkezés
Az építés folyamatáról rengeteg terv, feljegyzés és ábrázolás maradt fenn. A terveken mindig bejelölték a leendő épület hossztengelyét és a tényleges építkezést is ennek kitűzésével kezdték. A homlokzatokat a szobrászatban és a festészetben is használt négyzethálós beosztással rajzolták meg, valószínűleg mintakönyvek alapján.Hajnóczi, 90–91. old.
Felhasznált anyagok
thumb|left|222px|Gránit sólyomszobor Hórusz edfui templomában, a szobor lábánál XV. Ptolemaiosz (Caesarion) domborművével thumb|right|222px|Bész isten nevét viselő egyiptomi hivatalnok szobra a XXVI. dinasztia idejéből, i. e. 660-610; mészkő, 32,2 cm magas, 20,9 cm széles thumb|right|222px|Ozirisz-szobrot tartó hivatalnok granodioritból faragott szobra az i.e. 7–4. századból – Baltimore, Walters Art Museum thumb|left|222px|Taharka fáraó bronzszobra i. e. 690-664 között – 16 cm magas, 13,6 cm széles (Párizs, Louvre)
A legősibb építőanyagok az agyagos iszap, a nád és a sás voltak. Idővel az agyagos iszap használata visszaszorult, mert ezt a Nílus áradmányából kellett kitermelni, az pedig kellett a földek termőképességének fenntartásához. Ebből az áradmányból a napon szárítottak vályogtéglát – ezt azért nem égették ki, mert a fának is szűkében voltak. Vályogtéglából alapvetően háromféle épület készült: a korai idők sírépítményei, a középbirodalom piramisai és az igényesebb lakóházak.
A szerkezeti elemeket kezdetben fából ácsolták, a szerkezet elemeit sással kötözték egymáshoz. A fa hiánycikké vált, miután a lakosság növekedése miatt az erdőket kiirtották, hogy minden földet megművelhessenek. Ezután a fát többnyire külországokból hozták be. Ezért igen drága lett, amiért fából többnyire csak az épületek gerendavázát készítették; a falak többnyire nádból voltak. A sást elsősorban kötözőanyagnak használták. A fa elfogytával azt egyre több funkciójában más anyagokkal helyettesítették – az ajtókereteket például szoros nádkötegekből alakították ki (Szentkirályi). Ezután teljesen fából csak néhány kisebb, hangsúlyozottan fényűző épület készült; főleg az előkelőek kerti pavilonjai. Ugyancsak fából faragtak néhány drágább bútort. Építészeti jelentősége azonban messze túlmutatott tényleges használatán, amennyiben az épületek még hosszú ideig megőrizték a korábbi faházak szerkezetét, formakincsét.
A házakban a hőszigetelés javítására a falakra belül gyékényszőnyeget aggattak, sőt, gyakran a téglasorok közé is gyékénylapokat falaztak. Ennek a gyakorlatnak az emlékét őrzik az épületek párkányainak pálca formájú kötőtagozatai és a szakkarai sírkertben a föld alatti sírkamrák fajansz homlokzatai. A téglákat homokos, kőtörmelékes agyaggal tapasztották egymáshoz (Hajnóczy, p. 84–85.).
A dekoratív elemekhez használt rezet és türkiszt a fáraó védnöksége alatt Szíriában bányászták. Az ébenfát és az elefántcsontot Felső-Egyiptomban cserélték fekete-afrikai törzsekkel (Hollibgworth p. 41).
Miután a fát már importálni kellett, a szerkezeti elemeket kőből faragták ki. Az anyagfelhasználást Imhotep forradalmasította anélkül, hogy az egyiptomiak korábban bármiféle tapasztalatokat szereztek volna arról, hogyan is kell kőből építkezni. Ennek eredményeként Imhotep a követ még „anyagszerűtlenül” használta, azaz épületeit nem a kő, mint építőanyag sajátosságaira alapítva húzta fel, hanem megőrizte a korábban használt formákat és méreteket, csak éppen nem növényekből és sárból, hanem kőből alakíttatta ki azokat – nagyszerű lehetőséget teremtve a hálás utókornak arra, hogy ezekből a korábbi építőanyagokra következtessen. Az általa épített födémek kőtáblái gyakran nádköteget, a falak pedig gyékényszőnyeget formáznak, a kőgerendák fagerendákat utánoznak, a falakhoz használt kőtömböket pedig kis téglácskákra fűrészelték, és úgy falaztak vele, mint korábban a vályoggal volt szokás. A kő valóban anyagszerű felhasználása fokozatos fejlődés után, a IV. dinasztia idejére teljesedett ki (Szentkirályi, 52. old.).
Formájuk eleinte a fagerendákét ismételte, majd apránként az új anyag sajátosságaihoz idomult (Gerő, p. 12.). Az egyszerűbb épületekhez a könnyen megmunkálható homokkövet és mészkövet használták, a nagyobbaknál előtérbe került a kedvezőbb színhatású gránit és szienit. A finomabb részeket, esetleg szobrokat utóbbiak mellett dioritból, porfírból vagy alabástromból faragták, a kisebbeket esetleg bronzból öntötték.
A falakat eleinte terméskőből építették, de ezt nemsokára a faragott kő váltotta fel, és vált az egyiptomi építészet jellegzetességévé. A kőtömböket pontosan munkálták meg és nagy távolságokra szállították. A padlót, az oszlopokat és a falakat több esetben is különféle fajtájú kövekből alakították ki a kedvező színhatás végett.
A kőtömböket szárazon (habarcs nélkül) rakták egymásra, és fecskefarkos rovátkába helyezett fa- vagy fémcsapokkal erősítették egymáshoz. A nagyon gyenge minőségű kőfalakra föld, gipsz, mész és homok keverékéből készült stukkót kentek, és ebbe karcolták a díszítő domborművek kontúrjait. Burkolatnak használtak még fémlemezeket (elsősorban templompadlókon), mázas téglát (elvétve) és színes terrakottát (elő-ázsiai hatásra).
Tüzelőanyag hiányában hosszú ideig a téglákat sem égették ki, csak napon szárították. Égetett téglából készült épületeket az archaikus korból (i.e. 5000–3000) ismerünk, majd a Középbirodalom vége felé tűntek fel újra, hangsúlyosan a gazdagság jeleként.
Az Óbirodalom idején már a templomok, a síremlékek és a paloták falait is kőből készítették. A kőépítészet természetes következményeként (mivel a követ fejteni kellett), ugyancsak egyiptomi sajátosságként váltak tömegessé a sziklasírok és sziklatemplomok (utóbbiakat nem építették, hanem kifaragták a hegyből).
Elő-ázsiai hatásra burkolóelemként elvétve fémlemezeket, mázas téglát, valamint kisebb, színes terrakotta elemeket is használtak (Hajnóczi, 85. old.).
Szerszámok, eszközök
Bronzból (könnyebben megmunkálható kövekhez, alárendelten rézből) készítették a legtöbb kőmegmunkáló szerszámot: fűrészt, gyalut, vésőt stb.
A kalapács a fémhiány miatt jellemzően fából készült; fából készültek az ékek is.
Gyakori kőszerszámok voltak: a simító- és a csiszolókövek.
A kivitelezés leggyakoribb mérnöki eszközei: a derékszögek, a függők, a szintezők és a mérőlécek voltak. Utóbbiakat az 1,9 cm-es egyiptomi hüvelyk 1/18-ára (kb. 1 mm-re) kalibrálták. Szögmérő eszközeik nagyon pontosak voltak (Hajnóczi, 89. old.).
Kőfejtés
thumb|left|222px|Kőfejtő (Szíva-oázis) thumb|right|222px|Maszara kőfejtőjének fülkéi. Innen termelték a mészkövet a nagy piramis építéséhez
A külfejtésekben a kőtömböket faékekkel választották le a szálkőzetről. A repedésekbe vert ékeket benedvesítették, amitől azok megduzzadtak, és kitágították a repedést. A tömböket még a bányában elnagyoltan megmunkálták, majd a felhasználás helyére szállították (Hajnóczi, 89. old.). A szobrokat még a kőfejtőben kifaragták, és utána szállították el.
Szállítás, helyi anyagmozgatás
A köveket ameddig csak lehetett, a Níluson, illetve az abból kiágazó csatornákon szállították tutajokon. Kihasználták a Nílus áradásait, hogy a szárazföldi út hosszát le tudják rövidíteni (Hollingworth p. 41).
A szárazföldön fából készült szántalpakon vontatták őket (MűvKezd 53. old.), az építés színhelyén pedig íves talpú hintákon (csakúgy, mint az ókori Kelet egyéb civilizációi).
Mivel a nagyobb építményekhez nem használtak állványzatot, a csigát pedig nagyon sokáig valószínűleg nem ismerték, a készülő építmények mellé hatalmas rámpákat építettek. A rámpák járófelületét az anyagmozgatás megkönnyítésére csiszolt kőlapokkal burkolták. A rámpa az épülettel együtt nőtt, tehát tömege esetenként a készülő építményénél is nagyobb volt. Az építkezés befejeztén elbontották. A belső teret homokkal töltötték fel (Hajnóczi, 89. old.).
Anyagmegmunkálás, dekoráció
A falakat, oszlopokat durván munkált kőtömbökből rótták össze (a finomabb részletek a szállítás, összerakás közben megsérültek volna). A végleges felületeket a külső rámpa, illetve a belső homokdomb elbontása közben, felülről lefelé haladva alakították ki, illetve díszítették.
Épületfajták
thumb|left|222px|Régi típusú masztaba (Prehistorikus idők–Óbirodalom) thumb|right|222px|Masztaba föld alatti sírkamrával
A hagyományos felfogás (pl. Gerő 1964, Hajnóczi 1969) szerint az ókori Egyiptom művészete elsősorban a halottkultuszt szolgálta. E szemlélet alapja, hogy a legjobb állapotban fennmaradt épületek temetkező helyek és a legelső összefüggő nyelvemlékek az ún. piramisszövegek. A valamennyire fennmaradt épületek többsége az alábbi kategóriák valamelyikébe tartozik: temetkező helyek; templomok; paloták; a szegények lakóépületei.
Templomok
thumb|left|222px|A luxori templomváros thumb|right|222px|A karnaki Ámon-templom left|222px|bélyegkép|Az edfui templom pülónja thumb|right|222px|A karnaki templom nagy hüposztil csarnoka
A legkorábban a vallási épületeket emelték időtálló anyagból (gránit, márvány) az örökkévalóságnak (a halottaknak vagy istenek szolgálatára). A templomok tipizálódása már az Óbirodalomban elkezdődött, de csak évezredes fejlődés után, az Újbirodalomban véglegesült. A halotti templom jellemző elemei: a Nílus partján álló völgytemplom, ahonnan a tényleges templomhoz vezető út indul; a templomhoz vezető út a dromosz; ami mellett mindkét oldalt szobrok állnak; a templomegyüttest kerítő falon nyílik az első pülón (kapu); ezt egy nyitott templomudvar követi, az után a második pülón vezet