Interdictum

Az interdictum vagy magyarosan interdiktum latin eredetű jogi és kánonjogi kifejezés. A szó alapjelentése tilalom, eltiltó rendelkezés. A római jogban elsősorban a praetor vagy – a provinciákban – a proconsul olyan hatalmi parancsát jelentette, amely valamely cselekmény megtételére, helyreállítására, előállítására vagy mellőzésére irányult. A katolikus egyház kánonjogában az interdiktum egyházi tilalom, szűkebb értelemben cenzúra: olyan büntetőjogi intézkedés, amely meghatározott személyt vagy a régebbi jogban meghatározott helyet bizonyos liturgikus és szentségi cselekményektől zár el.Charlton T. Lewis – Charles Short: A Latin Dictionary. Oxford, Clarendon Press, 1879, interdictum szócikk.Gaius: Institutiones, 4, 139–170.Codex Iuris Canonici, VI. könyv, 1331–1335. kánon, különösen 1332. kánon. vatican.va

A fogalom története két, egymástól elkülönítendő jelentéskörben fejlődött tovább. A római jogban az interdictum eljárásjogi jogsegély volt, amely gyors hatósági beavatkozást tett lehetővé, különösen birtokvédelmi és közrendvédelmi ügyekben. A kánonjogban ezzel szemben az egyházi közösség liturgikus és szentségi életében való részvétel korlátozását jelölte. A két használat közös eleme a hatósági tilalom vagy parancs, de jogi természetük, céljuk és intézményi környezetük eltérő.

Etimológia és jelentés A szó a latin interdīcere igéből származik, amelynek jelentése: „megtiltani”, „eltiltani”, szó szerint valamilyen ügyben közbelépve kimondani egy tilalmat. Az interdictum ennek főnevesült, semlegesnemű befejezett melléknévi igenévi alakja. A klasszikus latinban általánosan tilalmat vagy tiltó rendelkezést, jogi szakkifejezésként pedig praetori parancsot jelentett.

A középkori latinban a szó jelentésköre kibővült. A kánonjogi használatban nem egyszerűen bármely tilalmat jelölt, hanem meghatározott egyházi büntetést vagy tilalmi állapotot is. A középkori forrásokban az interdictum különösen a nyilvános istentisztelet és egyes szentségi cselekmények korlátozására vonatkozott, olykor egész településekre, tartományokra vagy országokra kiterjesztve.Charles du Fresne du Cange: Glossarium mediae et infimae Latinitatis, interdictum szócikk.L. Godefroy: „Interdit”. In: Dictionnaire de théologie catholique, VII/2. köt., Paris, Letouzey et Ané, col. 2251–2290.

A római jogban

Fogalma A római jogban az interdictum a magistratus, leggyakrabban a praetor, illetve a provinciákban a proconsul hatalmi parancsa volt. Gaius meghatározása szerint a praetor vagy proconsul bizonyos jogviták lezárása érdekében tekintélyét közbeiktatta: ha valamit megtiltott, az alkalmazott formulákat interdicta néven nevezték; ha valamit elrendelt, a formula decretum volt. A kifejezés a későbbi jogi irodalomban tágabb értelemben is fennmaradt, ezért az interdictumok között nemcsak tiltó, hanem helyreállítást vagy előállítást előíró parancsokat is tárgyaltak.

Az interdictum a praetori jogvédelem fontos eszköze volt. Eredetileg olyan esetekben lehetett különösen jelentős, amikor a civiljogi keresetek nem adtak gyors vagy megfelelő védelmet, a közrend, a birtokállapot, a közhasználatú dolgok vagy a szent helyek védelme azonban hatósági beavatkozást kívánt. A praetor ilyenkor nem a tulajdonjogot döntötte el véglegesen, hanem egy tényleges állapotot védett vagy állított helyre.Harry Thurston Peck: Harper's Dictionary of Classical Antiquities. New York, Harper and Brothers, 1898, Interdictum szócikk.Adolf Berger: Encyclopedic Dictionary of Roman Law. Philadelphia, American Philosophical Society, 1953, interdictum szócikk.

A praetori interdictum ezért egyszerre volt magánjogi és közrendvédelmi természetű jogsegély. A birtokvitákban az önhatalmú cselekmények megelőzését szolgálta, a közutakra, folyókra és közhasználatú dolgokra vonatkozó interdictumok pedig a közösségi használat zavartalanságát biztosították.

Az interdictum és az actio különbsége Az actio esetében a praetor rendszerint formulát adott, és az ügyet bíróhoz utalta. Az interdictumnál ezzel szemben a magistratus parancs formájában lépett közbe: megtiltott valamit, vagy elrendelte valaminek a visszaadását, helyreállítását vagy előállítását. Ezért az interdictumok szorosan kapcsolódtak a praetor imperiumán alapuló hatósági beavatkozáshoz.

A klasszikus római jogban az interdictumos eljárás gyakran sommás jellegű jogsegély volt. Amennyiben a címzett a praetori parancsnak engedelmeskedett, az ügy gyorsan lezárulhatott. Ha azonban vitatta a parancs alkalmazhatóságát vagy megsértését, az ügy további peres szakaszba torkollhatott; ezt a szakirodalom iudicium interdictum néven is említi. Ilyenkor már a bírói eljárásban dőlt el, hogy a parancs megszegése megállapítható-e, és szükség esetén pénzbeli marasztalásra is sor kerülhetett.

A késő császárkorban, a cognitio extraordinaria térnyerésével az eredeti praetori eljárási kettősség fokozatosan háttérbe szorult. A justinianusi jogban az interdictum és a rendes kereseti eljárás közötti különbség nagyrészt elmosódott: Justinianus Institutiói már úgy tárgyalják az interdictumokat, mint amelyek helyébe lényegében keresetek, illetve interdictumos eredetű keresetek léptek.Justinianus: Institutiones, 4, 15.

Főbb típusai Az interdictumokat többféle szempont szerint osztályozták. A parancs tartalma szerint a római jogi hagyomány három fő csoportot különböztetett meg: tiltó interdictum (interdictum prohibitorium), amely valamely cselekmény mellőzését rendelte el; helyreállító interdictum (interdictum restitutorium), amely valamely dolog vagy állapot visszaállítására irányult; előállító interdictum (interdictum exhibitorium), amely személy vagy dolog bemutatását, előállítását kívánta meg.

Tárgyuk szerint fontosak voltak a közutakra, folyókra, vízhasználatra, szent helyekre, temetkezésre, szabadságállapotra és mindenekelőtt birtokra vonatkozó interdictumok. A források például említenek olyan interdictumokat, amelyek az erőszakos elűzés orvoslására (interdictum de vi vagy unde vi), valamely út használatának védelmére (de itinere), vízvezetésre vagy vízhasználatra (de aqua) irányultak. Ezek a példák jelzik, hogy az interdictum nem egyetlen anyagi jogi tényállást, hanem sokféle praetori jogsegélyt jelölt.

Birtokvédelmi interdiktumok A birtokvédelmi interdictumok a római magánjog egyik jellegzetes jogvédelmi eszközét alkották. A praetor ezekkel azt akadályozta meg, hogy a felek önhatalommal változtassák meg a fennálló birtokállapotot. A védelem szempontjából nem önmagában a tulajdonjog volt döntő, hanem az, hogy a birtok az ellenféllel szemben ne legyen hibás. A klasszikus formula szerint a birtokos akkor hivatkozhatott védelemre, ha a dolgot az ellenféltől nem erőszakkal, nem alattomban és nem visszavonható szívességi használatra szerezte meg (nec vi, nec clam, nec precario). Ez a hibás birtok, a vitiosa possessio kizárásának elve volt.Brósz Róbert – Pólay Elemér: Római jog. Budapest, Tankönyvkiadó, 1986.

A birtokvédelmi interdictumok között a jogtudomány megkülönböztette a birtok megtartását szolgáló interdictumokat (interdicta retinendae possessionis), a birtok visszaszerzésére irányulókat (interdicta recuperandae possessionis), valamint a birtok megszerzésére vonatkozókat (interdicta adipiscendae possessionis). A legismertebb birtokvédelmi formák közé tartozott az uti possidetis, az utrubi és az unde vi.

Interdictum uti possidetis és interdictum utrubi Az interdictum uti possidetis elsősorban ingatlanok birtokvédelmére szolgált. Klasszikus alakjában a jelenlegi, hibátlan birtokost védte meg az ellenféllel szemben. A védelem célja nem annak eldöntése volt, hogy ki a tulajdonos, hanem az, hogy a tényleges birtokállapotot önhatalmú megváltoztatással szemben fenntartsák.

Az interdictum utrubi ezzel szemben az ingó dolgok birtokvédelmére vonatkozott. Klasszikus alakjában az kapott védelmet, aki a vitatott dolgot az előző év nagyobb részében birtokolta, feltéve, hogy birtoka az ellenféllel szemben nem volt hibás. Ezért az utrubi nem egyszerűen a pillanatnyi birtokállapotot védte, hanem összehasonlító, időbeli szempontot alkalmazott: akár az is védelemben részesülhetett, aki a per megindulásakor már nem birtokolt, ha az előző év nagyobb részében ő volt a hibátlan birtokos.

Justinianus joga az utrubi és az uti possidetis közötti különbséget részben átalakította. A hangsúly a korábbi egyéves összehasonlító birtoklásról egyre inkább arra került, hogy az eljárás megindításakor ki volt tényleges birtokban, amennyiben birtoka nem volt hibás az ellenféllel szemben.

Az uti possidetis kifejezés később más jogterületen, különösen a nemzetközi jogban is ismertté vált, ahol a fennálló határok vagy közigazgatási egységek függetlenség utáni fenntartásának elvét jelölheti. Ez azonban már nem a római praetori interdictum eredeti eljárásjogi jelentése.

A katolikus kánonjogban

Fogalma A katolikus kánonjogban az interdiktum egyházi tilalom, szűkebb értelemben cenzúra. A cenzúra olyan gyógyító jellegű egyházi büntetés, amelynek célja az elkövető megjavítása, a botrány orvoslása és az egyházi rend helyreállítása. A hatályos latin Egyházi Törvénykönyv a cenzúrák között a kiközösítést, az interdiktumot és a felfüggesztést említi.Codex Iuris Canonici, 1312. kánon. vatican.va

Az interdiktum nem azonos a kiközösítéssel. A kiközösítés a legsúlyosabb cenzúra, amely szélesebb körben érinti az egyházi közösségben való részvételt és bizonyos egyházi hivatalok, szolgálatok vagy kormányzati cselekmények gyakorlását. Az interdiktum ezzel szemben elsősorban meghatározott liturgikus és szentségi cselekmények tilalmát jelenti. Abban is különbözik a suspensiotól, hogy a suspensio sajátosan a klerikus rendi vagy hivatali cselekményeinek gyakorlását korlátozza, míg az interdiktum a hívőként való részvételt érinti. Ezért az interdiktum hatásában közelebb áll a kiközösítéshez, mint a suspensióhoz, de annál rendszerint szűkebb hatású.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. köt. Detroit – New York, Gale/Thomson, 2003, „Excommunication” szócikk, 504–506.

A hatályos latin kánonjog szerint A hatályos latin Egyházi Törvénykönyv szerint az interdiktummal sújtott személyre a kiközösítés bizonyos tilalmai vonatkoznak. Ezek különösen a következők: nem ünnepelheti az Eucharisztia áldozatát és a többi szentséget, nem veheti fel a szentségeket, nem szolgáltathat ki szentelményeket, nem végezhet más liturgikus istentiszteleti cselekményeket, és nem vehet ezekben aktív részt.

A jog vagy a büntető parancs az interdiktum hatását szűkebben is meghatározhatja: előírhatja, hogy az elkövetőt csak egyes, külön megjelölt cselekményektől tiltják el, vagy más meghatározott jogoktól fosztják meg. Ha az interdiktumot kiszabták vagy a latae sententiae módon beállt büntetést megállapították, a tilalommal ellentétes aktív liturgikus fellépést meg kell akadályozni, illetve szükség esetén a liturgikus cselekményt fel kell függeszteni, hacsak súlyos ok nem szól ez ellen.

Ferenc pápa 2021-ben a Pascite gregem Dei kezdetű apostoli konstitúcióval átfogóan reformálta az Egyházi Törvénykönyv VI. könyvét, vagyis a latin kánonjog büntetőjogi részét. A reformált VI. könyv 2021. december 8-án lépett hatályba. Az interdiktum mint cenzúra lényege megmaradt, de az 1332. kánon hatályos szövege pontosabban kapcsolja az interdiktum hatásait a kiközösítés 1331. kánonban felsorolt egyes liturgikus-szentségi tilalmaihoz, és lehetővé teszi ezek szűkebb meghatározását is.Ferenc pápa: Pascite gregem Dei apostoli konstitúció, 2021. május 23. vatican.va