bélyegkép|300px|François-Hubert Drouais: Marius Minturnae-ban Caius Marius (Cereatae, Kr. e. 157 – Róma, Kr. e. 86. január 13.) néppárti római politikus, hadvezér, hétszeres consul és az optimata Lucius Cornelius Sulla kérlelhetetlen ellenfele volt.

Származása

Arpinum közelében, közrendű családban született. Apját szintén Caiusnak nevezték, anyja pedig a Fulcinia nevet viselte. Családja állítólag az előkelő plebeius Herenniusok cliense volt. Mariusról fennmaradt, hogy gyermekként paraszti munkát végzett, de az ilyen fokú szegénység kétséges, ugyanis közéleti szereplése során sosem küzdött anyagi gondokkal, ami kiindulásként nagyobb örökséget feltételez. A másik indok, ami miatt alacsony származását kétségbe szokás vonni, az, hogy később benősült a rendkívül előkelő Julia gensbe, ami nyilván nem fogadta volna be a még oly tehetséges politikust, ha valóban paraszti sorból emelkedett volna fel. (Velleius Paterculus egyébiránt azt állítja, hogy Marius lovagrendi volt, ami szintén kétséges.) Valószínűleg onnan fakad a történetírók egységes ítélete, hogy a politikus tudatosan hangoztatta – és tán még sötétebbre színezte – közrendű gyökereit, egyrészt hogy még fényesebbnek tűnjön arisztokrata ellenfelei ellenében elért karrierje, másrészt pedig, hogy ezzel is hangsúlyozza néppárti beállítottságát.

Felemelkedése

A vidéken nevelkedett Marius minden bizonnyal a régi római ideál megtestesítője volt, mivel vagyoni helyzete folytán nem is ismerkedhetett meg az ekkortájt arisztokrata berkekben népszerűvé váló, dekadensnek kárhoztatott görög kultúrával. A sors fintora, hogy mégsem ő vált a konzervatív optimaták kedvelt figurájává, hanem a philhellén Sulla. Marius először katonaként futott be nagy karriert. Először Hispania területén szolgált, Kr. e. 134-ben jelen volt Numantia ostrománál (ld. numantiai háború), ahol bátorságával és vasfegyelmével számos kitüntetést és dicséretet szerzett. A hadvezér Scipio 'Africanus', aki alatt szolgált, állítólag (amint Plutarkhosz írja Párhuzamos életrajzaiban) az asztaltársaságába fogadta, és egy alkalommal a jövendő tehetséges hadvezéreként méltatta. Mintegy 15 évig katonáskodott a numantiai háború után anélkül, hogy jelentős közéleti szerepet vállalt volna. Mire azonban a katonai tribunusi rangra emelkedett, oly közismertté és népszerűvé lett, hogy Kr. e. 119-ben akadály nélkül néptribunussá választották.

Marius, a politikus

Tribunátusa alatt Marius későbbi parancsnoka, Quintus Caecilius Metellus támogatását élvezte, illetve a Herenniusok továbbra is patronálták. Egyetlen törvényjavaslatát ismerjük, amikor is a szavazóhelyiségek átalakítását követelte, hogy megelőzhesse a tehetősek megfélemlítési törekvéseit. A Caius Gracchusszal nemrég leszámoló, római politikát uraló optimaták a senatus elé idézték, de ő rendkívül határozottan állt ki az ügy mellett: nemhogy megfélemlítette volna az idézés, de még a két consul, Lucius Aurelius Cotta és Lucius Caecilius Metellus Dalmaticus – patrónusa fivére – letartóztatásával fenyegetőzött. A megdöbbent testület végül elfogadta az indítványt, Marius respektusa pedig az égbe szökött a plebs körében. Igaz, hamarosan jelentősen vissza is esett, amikor tiltakozott az ingyengabonaosztás ellen, félve, hogy az csak elősegíti a plebs haszonleső lumpenproletariátussá válását.

A senatori arisztokrácia azonnal felismerte benne a potenciális vetélytársat, ezért sikeresen megcsáklyázták jelentkezését az aedilisi rangra, és majdnem elérték, hogy a praetorságról is lecsússzon, ráadásul még vesztegetéssel is megvádolták. Kr. e. 115-ös praetorsága alatt nem alkotott maradandót, nem így Kr. e. 114-es propraetori évében, amikor sikeresen megtisztította Hispania Ulteriort az azt elárasztó banditáktól és útonállóktól.

A Jugurtha elleni háború

Praetori éve után Marius nem azonnal indult a consuli választásokon, bár minden bizonnyal célul tűzte ki, hogy elérje a köztársaság legmagasabb méltóságát. Ekkortájt építette ki kapcsolatait a Juliusokkal, amikor is elvette idősebb Caius Julius Caesar testvérét. Népszerűsége így is nőttön nőtt, pedig sem gazdag, sem jó szónok nem volt, ami pedig sok esetben elengedhetetlen volt a nép jóindulatának megnyeréséhez. A római közvéleményt megundorította a numidiai Jugurtha ellen hosszú ideje hiába folyó, az arisztokrata hadvezérek tehetségtelenségét és megvesztegethetőségét bizonyító háború. Ennek vezetése Marius pártfogójára, Quintus Metellusra szállt, aki legatusként magával vitte a középkorú politikust is.

Kr. e. 109-ben mutatkozhatott meg a maga teljességében Marius hadvezéri zsenije. Sőt mi több, egyszerű életvitelével és a velük megosztott terhekkel a katonák szívében is igen jó pozíciókat szerzett, aminek Rómában is pozitív hatásai voltak. Marius vallásosságát (mindig magával vitte szír vagy zsidó jósnőjét, Marthát) is jó jelnek vélték közrendűek a mind világiasabb arisztokratákhoz képest.

Kr. e. 108-ban Marius többször kérte Metellust, hogy engedje haza a consulválasztásra. Az arisztokrataként erre már nem volt hajlandó, és különféle okokra hivatkozva nem engedte el. Marius végül intrikákba fogott, és elterjesztette, hogy a fővezért lefizették, ezért elhúzza a háborút – mi több, egymaga a hadsereg felével azonnali győzelmet tudna kivívni. A hír Rómába is eljutott, Metellus pedig jobbnak látta elengedni korábban vérig sértett alárendeltjét (ugyanis azt találta mondani neki, hogy ráér a fiával együtt pályázni, aki pedig ekkor még csak huszonéves volt, tehát Mariusnak hatvanéves koráig kellett volna várnia a megválasztásra). A szűkre szabott kimenő ellenére jó széllel időben megérkezett a személyes jelenlétet igénylő választásra, és el is nyerte Kr. e. 107 consuli rangját.

Hadseregreform

Bár a senatus korábban megszavazta Metellusnak a hadjárat folytatásának jogát, a nép Marius kezébe adta Numidiát. Ő és a néppárt hatalmas győzelemként élte meg a consullá választását, amit folyvást hangoztatott is. A megalázott arisztokrácia egyre jobban gyűlölte a homo novust, aki szintén nem felejtette el a korábbi sérelmeket. Mindemellett első dolga volt az afrikai hadműveletek befejezése, ennek érdekében pedig olyasmit tett, ami alapvetően határozta meg a Római Birodalom későbbi történetét. A sorozás korábbi, vagyoni helyzettől függő classisokon és centuriákon alapuló rendszerét felrúgva bárkit hajlandó volt zsoldosként alkalmazni. Ezzel a vagyontalanok számára is lehetőség nyílt a gyors, bár veszélyes vagyonszerzésre, és a kisbirtokosoknak sem kellett elhagyniuk földjeiket, ha nem akarták. Ez mind a római állam, mind a közrendűek számára számos előnyt rejtett, bár hamarosan a zsoldhoz és zsákmányhoz lojális haderő hátulütői is jelentkeztek. Átszervezte az alakulatokat: az ekkortól 6000 fős legiók 10-10, egyenként 600 fős cohorsokból álltak. 16 éves szolgálati idő után veteránokká váltak a katonák és földet kaptak.

Győzelemsorozat Numidia

A nagy létszámú, új haderő jól vizsgázott, bár csak a második, Kr. e. 106 elején indított hadjáratban sikerült eltántorítani Mauretania királyát, Bocchust sógora, Jugurtha támogatásától. Mindebben nagy szerepet játszott a tehetséges ifjú arisztokrata quaestor, Lucius Cornelius Sulla, a későbbi dictator diplomáciai érzéke. Plutarkhosz szerint Marius már ekkor féltékeny volt rá. A hadvezér még két évet Numidiában töltött, hogy pacifikálja az országot és új alapokra helyezze a római hatalmat a területen.

Közben új veszedelem jelentkezett, ezúttal jóval közelebb Itáliához: kimberek, teutonok és más barbárok százezres tömegei gyülekeztek az Alpok északi oldalán, és betörésük csak idő kérdése volt. Kr. e. 113-tól kezdve Illyricum, később Gallia Narbonensis, végül Gallia Cisalpina területén jelentek meg, és számos nagy vereséget mértek a római haderőre. Kr. e. 107-ben Marius consultársa, Lucius Cassius Longinus is odaveszett a harcban. A rettegő rómaiak egyetlen megoldást láttak a dologra: Mariust távollétében ismét consullá választották, alig három évvel az első magistratura lejárta után, tehát teljességgel szabályellenesen. Mindenesetre a veszélyben a pártharcok ideiglenesen szüneteltek, Marius pedig Kr. e. 104. január 1-jén triumphusszal kezdte meg újabb consuli évét Rómában.

Kimberek és teutonok

A kimberek valamilyen oknál fogva váratlanul Hispania felé indultak, és évekig ott pusztítottak, ami kapóra jött Mariusnak. Újabb sorozásokat tartott, és kemény kiképzésben részesítette katonáit, akik a szigorú, de igazságos hadvezért egyre jobban tisztelték. A hadszervezeten is változtatásokat hajtott végre, így a tradicionális legio mozgékonyabb elemekre szedve ütőképesebb erővé vált. Közben évről évre consullá választották. Példátlan eset volt ez Róma addigi történetében. A negyedik választáson már nem is volt biztos, hogy győz a parancsnok, hiszen kimberekről már két éve nem lehetett hallani. Marius szerencséjére a népszerű néptribunus, Lucius Appuleius Saturninus kiállt mellette, így Kr. e. 102-re is biztosítva volt számára a consuli szék.

Mindenki szerencséjére ekkor indultak kelet felé Hispaniából a kimber és teuton seregek. Marius először a Rhône (Rhodanus) mellett, valószínűleg Arles közelében ütött tábort, majd az eliszaposodott folyam mellett csatornát ásatott, hogy a Földközi-tengerről szerezhesse be az ellátmányt. Ezt követően áthelyezte főhadiszállását a Rhône és Isère találkozásához. A kimberek végül északról megkerülték az Alpokat, de a teutonok, ambronok és más népek rárontottak a római táborra. Miután visszaverték őket, tovább folytatták útjukat Itália felé. Menetük állítólag hat nap alatt vonult el a rómaiak előtt, akik ekkor azonnal nyomukba szegődtek, és néhány nap múlva az Aquae Sextiae-i csata során tönkreverték őket. Marius ismét nagy győzelmet aratott. Százezernyi hulla feküdt a csatamezőn, és tízezreket adtak el rabszolgának. Amikor a használhatatlanná vált fegyverekből rakatott máglyát, lovas hírnökök közölték a hadvezérrel az örömhírt: ismét, ezúttal ötödszörre is consullá választották.

Hazatérve triumphust ajánlottak neki, de ő nem fogadta el arra hivatkozva, hogy a kimberek még Itáliát fenyegetik. Kollégája, a hadvezetést Kr. e. 101-ben proconsulként folytató Quintus Lutatius Catulus ugyanis a Pó vonala mögé vonult vissza a barbárok elől, és csak Marius erősítésével együtt indult útnak. Július 30-án aztán az egyesült római haderő a vercellaei csata során a kimberekre is döntő vereséget mért. A győzelmet nagyrészt Mariusnak tulajdonították, akit a rajongó rómaiak már-már isteni szférába emeltek, Róma harmadik alapítójának neveztek és páratlan diadalmenetet tartott Catulusszal megosztva. Ez volt a hadvezér és politikus karrierjének csúcspontja.

A hatodik consuli év

A vész elmúltával Marius ismét megpályázta a consuli hivatalt. Mivel nem volt jó szónok, azaz a népvezérséghez nem értett, ismét segítséghez folyamodott. Az ismét tribunusi hivatalt megcélzó Saturninus mellett a praetorságra pályázó Caius Servilius Glaucia is felsorakozott emberei között, akik a bőséges vesztegetések társaságában meg is győzték a populus Romanust, hogy Mariusnak igenis joga van hatodszorra is consulnak lenni. Marius társa a konzervatív, de tehetetlen Lucius Valerius Flaccus lett. Az optimata tábor leghangosabb tagja ebben az időben a régi nagy ellenfél, Quintus Caecilius Metellus Numidicus és Quintus Servilius Caepio volt, akik Saturninus olcsógabona-osztásra és veterántelepítésre tett törvényjavaslatát igyekeztek megcsáklyázni, azonban a veteránok nyomására kénytelenek voltak esküt tenni az intézkedés megtartására, bár mindössze két legio kapott földet Africa és Gallia Cisalpina területén.