Serge Gainsbourg, eredeti nevén Lucien Ginsburg (Párizs, 1928. április 2. – Párizs, 1991. március 2.) César-díjas francia költő, zeneszerző, énekes, színész, filmrendező.
Az elátkozott költő és provokátor szerepét magára öltő művész egyike volt kora legtermékenyebb énekes-dalszerzőinek, aki minden zenei stílust kipróbált, de belekóstolt a filmkészítésbe és az irodalomba is. Számos film, videóklip, és több mint negyven filmzene szerzője.
Életrajza Gyermekkora Orosz zsidó család gyermeke. Szülei, Joseph és Olechka Ginsburg 1919-ben, a bolsevikok elől menekülve hagyták el Szovjet-Oroszországot és mentek Konstantinápolyon keresztül Marseille-be, majd Párizsba. Joseph bárokban és kabarékban zongorázott. A család első gyermeke, Marcel nagyon korán meghalt. 1927-ben született az idősebb nővér, Jacqueline, majd 1928-ban a kétpetéjű ikrek, Liliane és Lucien Ginsburg.
A kis Lucien gyermekkorát Párizs szegénynegyedeiben töltötte. Apja megtanította zongorázni és a klasszikus zene, valamint a festőművészet világa felé terelgette.
A háború éveit nehezen élte meg: vidékre került, sárga csillagot kellett viselnie („seriffcsillagot” – mondta később viccelődve). Több napon át egy erdőben kényszerült meghúzni magát, miközben az SS gyűjtötte be a zsidókat.
Visszatérve Párizsba a kis család az előkelő 16. kerületben telepedett le. Az egyre fegyelmezetlenebb Lucient sorozatos iskolai kudarcok érték, nem sokkal az érettségi előtt abba is hagyta a tanulást. Beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, hogy építészetet tanuljon, azonban a magasabb szintű matematikai tanulmányok elkedvetlenítették, ezért a főiskolát is otthagyta. Ekkor találkozott későbbi első feleségével, Élisabeth Levitsky-vel, aki összehozta őt a szürrealistákkal.
Az 1948. év fontos dátum az éppen sorkatonai szolgálatát teljesítő, géppuskás lövész Lucien életében: egy engedély nélküli eltávozás miatt ugyanis sötétzárkát kapott. Ekkor kezdődött az eltávozástól megfosztott művész életében az alkoholizáló időszak – ezredbéli bajtársaival rendszeresen lerészegedett.
Találkozás Boris Viannal Harmincéves koráig kisebb munkákból élt. Volt rajztanár, énektanár, nevelőtanár. Fő tevékenysége azonban a festőművészet volt. Festőzseni szeretett volna lenni, mint Francis Bacon ír festő vagy Fernand Léger, akinek diákja volt, de hamar otthagyta a bohémvilágot, hogy nevet és keresztnevet váltva („a Lucien olyan fodrászfiús…” – mondta) a Deauville-környéki kaszinókban és olyan híres párizsi éjszakai mulatókban zongorázzon, mint a Madame Arthur.
Rendkívüli hatással volt rá a különc, cinikus Boris Viannal való találkozás, aki provokáló szövegeket írt és adott elő, csikorgatta fogait, és egyáltalán: merőben különbözött az akkori sztárénekesektől, Dario Morenótól vagy Annie Cordytól.
1957-ben Michel Arnaud énekesnő szinte véletlenül, nagy meglepetéssel fedezte fel Gainsbourg műveit, aki gitáron kísérte énekkörútján a Milord l'Arsouille bárban, ahol egyébként fennmaradó idejében Gainsbourg hangulatzenét szolgáltatva zongorázgatott. Rávette, hogy adja is elő saját dalait az éjszakai mulatóban. Egyébként ő lett az első előadóművész, aki 1958-tól Gainsbourg-dalokat énekelt lemezre, olyan provokatív címekkel, mint Az őrült szerelem receptje, Fiatal nők és öreg urak, vagy Egyesek nője mások teste alatt.
Gainsbourg ekkor esett át a tűzkeresztségen: számos dalt komponált, sőt, még egy zenés revüt is összeállított. Ezidőtájt vált féktelen nőcsábásszá, nagy számban hódította meg őket, elhagyta első feleségét, akitől hat év házasság után, 1957-ben hivatalosan is elvált.
Első albuma – rajta a később befutott Le Poinçonneur des Lilas című dallal – feltűnést keltett ugyan, de üzleti katasztrófának bizonyult. Marcel Aymé író azt mondta róla, hogy dalai „egy hatósági jegyzőkönyv ridegségével bírnak”. Ugyanakkor mestere, Boris Vian – nem sokkal 1959-ben bekövetkezett halála előtt – az amerikai Cole Porter zeneszerzőhöz hasonlította.
A „jeje-korszak” beköszöntével, 32 évesen, nem igazán érezte jól magát: Jacques Brel vagy Juliette Gréco koncertjeinek előénekese volt, azonban a közönség elutasította, keményen kritizálta, s közben elálló fülein és nagy orrán gúnyolódott.
Ekkortájban találkozott Bacsik Elekkel és Michel Gaudry-val. Kérésükre egy nagyon modern, dzsesszes lemezt készített velük, Gainsbourg Confidentiel címmel. A lemez nagyon tetszett ugyan Gainsbourg-nak, de tudta: a várva várt kirobbanó sikerhez nem elegendő. Már a stúdióból kijövet így kommentálta az ügyet: „Belevetem magam az élelmiszeriparba és veszek magamnak egy Rolls-t." A hozzáértők szerint legjobb Gainsbourg-lemezből mindössze 1500 példány kelt el.
Eurovíziós siker Első sikereit Juliette Gréco és Petula Clark számára írt dalokkal érte el, azonban a fiatal közönséget Françoise Hardy-val (Comment te dire adieu) és főleg France Gall-lal sikerült meghódítania. 1965-ben ugyanis France Gall nyerte el az Eurovíziós Dalfesztivál nagydíját, miután a számára javasolt tíz dalból a Viaszbaba (Poupée de cire, poupée de son) címűt választotta. A győztes dal világsláger lett, France Gall még japánul is lemezre énekelte. Gainsbourg sikerei 1966-ban is folytatódtak a Baby pop és főként a Les sucettes (A nyalókák) című dalokkal.
1967-ben rövid, de annál forróbb kapcsolatot tartott fenn Brigitte Bardot-val, akihez Initials B.B. című dalát címezte.
1968-ban a Slogan című film forgatásán találkozott Jane Birkin angol színésznővel, akit a következő évben feleségül vett, és akivel újabb dalokat adott elő: a Je t'aime… moi non plus (Szeretlek, én se – hazánkban többnyire csak Je t'aime-ként ismert), valamint a 69 année érotique (69, erotikus év) – annak ellenére, hogy nagyon sok országban indexre tették – világsikert arattak.
Az elkövetkező tíz évben mindketten rengeteget forgattak, de Gainsbourg és Birkin sokat szerepelt együtt a médiában is: egyfajta „francia Lennon – Yoko Ono páros” lettek.
Az 1970-es éveket négy sikeres album fémjelzi: 1971-ben az Histoire de Melody Nelson (Melody Nelson története), 1973-ban a Vu de l'extérieur (Kívülről nézve), 1975-ben a Rock around the bunker (Rock a bunker körül), valamint 1976-ban a L'Homme à tête de chou (A káposztafejű ember). Annak ellenére, hogy ezek az albumok csak szerény kereskedelmi sikert hoztak (a legtöbb 30000 példányban kelt el), szerzőjüket a francia sanzon élenjárói közé emelték.
A korabeli sajtó szerint a Melody Nelson „a pop-korszak első igazi szimfonikus költeménye”.
1973 májusában Serge Gainsbourg szívrohamot kapott. Ennek ellenére tovább ivott és dohányzott: hű maradt ahhoz a személyiséghez, amivé éppen e magatartásával vált.
A Vu de l'extérieur album tartalmaz egy slágert: Je suis venu te dire que je m'en vais (Jöttem megmondani, hogy elmegyek), valamint egy „szellentésmániás költeményt” (szó szerint, mivel a felvétel tele van szellentéssel), mely későbbi regényének témáját és címét viseli: Evguénie Sokolov.
A Rock around the bunker albummal az öngúnyt (a német megszállás zsidóellenes törvényei miatt rejtőzködnie kellett) és a provokációt végsőkig fokozta: náci esztétikummal és díszekkel visszaélve heccelődött. A Londonban felvett album lejátszását egyhangúlag tagadták meg a rádióállomások, melyek ebben a Boris Vian-módra készült tréfában csak botrányos provokációt láttak olyan címekkel, mint Nazi rock (Náci rock) vagy Tata teutonne (Teuton homokos). Ennek ellenére az album az 1980-as évek végére aranylemez lett.
Marseillaise reggae-módra Filmzenék írására kérték fel. Szívesen hagyott fel a forgatással egészen 1979-ig, amikor is a „reggae-szószos” Marseillaise revünek köszönhetően – egy-két botrányos előadást követően – a közönség végül is kibékült vele. A revüben Bob Marley kóristái és Peter Tosh zenészei működtek közre.
Szólólemezei mindenekelőtt a dzsessz és az afrokubán ritmusok felé kacsintgattak, ilyen az elaprózott, merész rímeket tartalmazó híres „Gainsbourg Percussions”. Művészi kultikus kisugárzását számos filmszerepével tartotta fenn. Nem volt igazán szerencséje: annak ellenére, hogy tehetséges színésznek tartották, jelentősebb filmekben nem kapott szerepet.
1976-ban kóstolt bele első ízben a filmrendezésbe. Filmje, a tabutémának tartott homoszexualitást és erotikát érintő Je t'aime moi non plus nagyon gyorsan elhíresült. Három másik filmje is készült: 1983-ban az Équateur, 1986-ban a Charlotte for ever, végül 1990-ben a Stan the flasher. Filmjei nem voltak igazán sikeresek, mivel az érintett témák minden esetben provokatívak: vérfertőzés (Charlotte for ever), pedofília és exhibicionizmus (Stan the flasher) vagy homoszexualitás...
Közben olyan slágereket komponált, mint a L'Ami Caouette, de főként a híres, sötét világú L'Homme à tête de chou (A káposztafejű ember), benne pedig a Variations sur Marilou (Marilou-variációk). 1979-ben a Bijou francia rockegyüttessel fellépve, Gainsbourg elsírta magát a színpadon: az érzékenységnek ezt a fokát a fiatal közönség hatalmas ovációval fogadta.
Kingstonban (Jamaica) felvett új albuma néhány hónap alatt platinalemez lett. A Marseillaise reggae-változatával sokkolta a közönséget; a strasbourgi koncerttermet, ahol az album bemutatóját tartotta volna, katonák dúlták fel (akkora volt a káosz, hogy a fekete zenészek nem mertek színpadra lépni), azonban ez az eset sem akadályozhatta meg, hogy Serge ne tegyen diadalmas körutat reggae-társulatával, a neves Sly and Robbie-val, Bob Marley énekestársulata, az I Threes kíséretében.
„Gainsbarre” Bárok, ivászatok, éjszakai dorbézolások, teljesen legyengült fizikum... „Gainsbarre” – Serge rosszabbik énje – egyre gyakrabban lépett Gainsbourg helyébe, aki már a televíziós fellépéseken is ittasan jelent meg. A rosszul borotvált, részeges, elátkozott költő szerepét öltötte magára. A botrányhős-zseni egyszerre undorította és késztette csodálatra az embereket. Tizenkét év együttlét után Jane Birkin nem bírta tovább, 1980-ban elhagyta.
Gainsbourg megírta újabb reggae-albumát, Friedrich Nietzsche Ecce Homo művének szövegét felhasználva.
Találkozott Bambou-val (Caroline Von Paulus), legújabb múzsájával, akit feleségül vett, és akinek – Gainsbourg mániája már csak ilyen – azonnal dalokat írt. Elénekeltetett vele néhány dalt, azonban azok nem találtak visszhangra (Made in China album – 1989).
Ezután New Yorkba utazott, ahol két nagylemezének, a Love on the Beat és You're under arrest anyagát vette fel. A reggae után a hiphop és a funk iránt érdeklődött. A lemezbemutató koncert hosszú heteken át tartott teltház előtt a Casino de Paris színpadán.
Teljes életműve egy CD-csomagban jelent meg olyan, ma már szinte fellelhetetlen felvételekkel, amelyekért a gyűjtők aranyárban fizettek, azonban a csomag nem tartalmazta a más énekeseknek írt dalokat.
Az időközben egyik májlebenyét elvesztő Serge Gainsbourg közvetlen halálát ötödik szívrohama okozta. 1991. március 7-i temetésén – családtagjain kívül – nagyon sok híres személyiség jelent meg, többek között Catherine Deneuve, Isabelle Adjani, Patrice Chéreau, Renaud, Johnny Hallyday, és két volt kulturális miniszter: Jack Lang és Catherine Tasca. A párizsi Montparnasse temetőben található, szüleivel közös sírja Jean-Paul Sartre – Simone de Beauvoir írópáros és Charles Baudelaire költő sírjával együtt a leglátogatottabbak közé tartozik. A sírt elborítják a virágok és különféle tárgyak: fényképek, káposzta (az album címére utalva), üzenőcédulák, metrójegyek stb. François Mitterrand francia köztársasági elnök mondta róla: „Ő volt a mi Baudelaire-ünk, vagy Apollinaire-ünk… A művészetek szintjére emelte a dalt.” Párizsi otthonának, a jól ismert 5bis rue de Verneuil alatt lévő házának falát ma is graffitik és versek borítják.
Családja Serge Gainsbourg Charlotte Gainsbourg színésznő apja, aki a Jane Birkin színésznő-énekesnővel kötött házasságából született. Serge vele adta elő 1984-ben a Love on the beat című album Lemon Incest dalát.