A T–26 szovjet könnyű harckocsi, melyet az 1930-as évek számos konfliktusában és a második világháború több ütközetében bevetettek. Technikai fejlesztéséhez az 1930-ban a Vörös Hadsereg számára vásárolt brit Vickers Mark E harckocsi szolgált alapul. Olyan jól sikerült, hogy az évtized egyik legsikeresebb harckocsi-konstrukciójának tartják és 1932-ben már a Vörös Hadseregben rendszeresítették.Franco, El Tanque de la Guerra Civil Española, p. 74 A legutolsó változata 20 mm-es páncélzatot, 45 mm-es harckocsiágyút és öntött tornyot kapott. Összesen körülbelül 12 000 db T–26 harckocsi és az alvázra épített egyéb jármű készült.Candil, p. 34 A harcjárműnek 53-féle típusváltozatát fejlesztették ki, így például lángszórós, utász, távvezérelt harckocsikat, önjáró lövegeket, tüzérségi vontatókat és páncélozott szállítókat. Ezen konstrukciók közül 23 került sorozatgyártásra, a többi csupán kísérleti modell maradt.Svirin, Kolomiets (2000), p. 4
A típus fontos szerepet játszott a spanyol polgárháborúban, a Haszan-tavi csatában és a téli háborúban. Bár ekkorra már elavultnak számított, a Szovjetunió ellen indított Barbarossa hadművelet idején a szovjeteknél körülbelül 10 ezer darab volt hadrendben, mely a legnagyobb számban elérhető páncélossá tette.Baryatinskiy, pp. 34–35 Gyenge páncélzata és fegyverzete, valamint a mozgékonyságban mutatkozó hiányosságok miatt a háború kezdeti szakaszában az eseményekre szinte semmilyen befolyása sem volt, a német harckocsik könnyűszerrel megsemmisítették a T–26-ost. Ennek ellenére használatban maradt és még 1945 augusztusában is bevetették Mandzsúria lerohanásakor.Kolomiets (2007), p. 5
A T–26 megbízható és egyszerűen karbantartható volt, 1931 és 1941 között folyamatosan modernizálták. 1940 után azonban már nem fejlesztettek ki új típusokat belőle.
Fejlesztése 1924-ben a Forradalmi Haditanács egy olyan harckocsi típus kifejlesztését szorgalmazta, amely alkalmas az ellenséges vonalakon áttörő gyalogság közvetlen támogatására. Ebből a célból, több különböző harckocsi típust is kifejlesztettek. A szovjet tervezésű T–18-as könnyű harckocsik tűzerő és páncélzat terén ugyan megfeleltek a hadsereg elvárásainak, sebességük és terepjáró képességük azonban igen csak korlátozott volt, ezért a T–19-es harckocsikat már erősebb motorral és a francia Renault NC páncélosoknál használt felfüggesztési rendszerrel látták el, ezáltal sikerült javítani a korábbi modelleknél tapasztalt alul motorozottsági problémákon, viszont maga a konstrukció mechanikailag összetettebb szerkezetnek bizonyult mint elődje.
Mivel a hazai fejlesztésű könnyű harckocsik nem voltak elég kifinomult konstrukciók, ezért a szovjet vezetés végül fontolóra vette egy licencelt változat sorozatgyártását. A Szemjon Ginzburg vezette szovjet küldöttség, 1930 nyarán érkezett Nagy-Britanniába, hogy harcjárműveket válasszon ki a Vörös Hadsereg részére. A Vickers-Armstrongnál tett látogatást követően, a szovjet bizottság végül 15 darab Vickers E típusú, kéttornyú harckocsi beszerzésére kötött szerződést, amely tartalmazta a harcjármű részletes technika leírását és a licenc szerződést is. Tapasztalat szerzés céljából a Vickers harckocsik összeszerelésében orosz mérnökök is közreműködtek, ezáltal létfontosságú ismeretekhez jutottak hozzá a típus sorozatgyártását és üzemeltetését illetően.
A Vickers-Armstrong céggel kötött egyezmény értelmében, a szovjetek a brit terveket felhasználva létrehozhatták saját mintapéldányaikat. Két ilyen harcjármű készült, a TMM-1 és a TMM-2 elnevezésű páncélos, ezeket a kubinkai kísérleti telepen vetették össze a brit változattal. Végül a próbákon nyújtott teljesítmény alapján, a Vickers E könnyű harckocsit találták a legalkalmasabbnak, így 1931-től kezdve, T–26 típusjelzéssel sorozatban gyártották.
Felépítése Az első sorozatban gyártott T–26-os harckocsik még két tornyos kivitelben készültek el, ennek a rendszernek azonban megvoltak a maga hátrányai. A két lövész ülése és a lövegtorony forgása ugyanis nem volt összehangolva, ezért a torony és a legénység pozíciójának egyeztetését, a kezelőszemélyzetnek manuálisan kellett elvégeznie. Mindkét lövegtornyot felszerelték egy forgásgátló mechanizmussal is, amely csak 265°-os elforgatási szöget tett lehetővé, elkerülve ezáltal a lövegtornyok összeakadását. A rendszer legfájóbb pontját mégis a személyzet egységének megbontása jelentette, mivel a külön álló tornyok elszigetelték egymástól a legénység tagjait, ami szinte teljesen meggátolta a harckocsizók összehangolt munkáját.
Ezek a hibák azonban csak akkor váltak igazán kényelmetlenné, amikor a szovjetek hatékonyabb ágyúval próbálták meg átfegyverezni a T–26-ost. A szabvány T–26-os harckocsikat eredetileg két 7,62 mm-es DT géppuskával látták el. Az első ágyúval ellátott változat a T–26 1932 modell volt, amit egy módosított 37 mm-es Hotchkiss típusú páncéltörő ágyúval szereltek fel (PS–1). Ezt követte a PS–2-es löveggel felszerelt variáns, amely lényegében megegyezett a Rheinmetall 37 mm-es Pak 30-as páncéltörő ágyúval (csak a lövegcső hosszában tért el a német fegyvertől).
A több tornyos elrendezés egészen az 1930-as évek végéig jellemző volt a szovjet harckocsi tervezésre, ám a könnyű harckocsikat már 1933-tól kezdve a hatékonyabb és elterjedtebb egy tornyos kivitelben építették. A T–26-os esetében ezt kezdetben úgy érték el, hogy a jobb oldali tornyot elhagyták. Ez a megoldás azonban nem volt kifizetődő, mert a Vickers E lövegtornyait eredetileg géppuskák hordozására fejlesztették ki. Alacsony teherbírásuk és szűkös belső terük miatt ezért nem igazán voltak alkalmasak páncéltörő lövegek befogadására. A toronykoszorú is gyakran eltört a 37 mm-es páncéltörő lövegek nagyobb visszarúgása miatt. A megoldást végül a leningrádi Bolsevik-gyár és a Harkovi HPZ üzem által tervezett lövegtorony jelentette, amely már képes volt az erősebb 45 mm-es, szovjet gyártmányú páncéltörő löveg hordozására is. További finomításoknak köszönhetően végül a T–26, BT–5 és T–35-ös típusokat is ugyanazzal a lövegtoronnyal és páncéltörő ágyúval rendszeresítették.
Az immáron újratervezett lövegtoronnyal és erősebb fegyverzettel ellátott T–26-ost, Model 1933 megkülönböztető jelöléssel állították szolgálatba. Bár tűzerő terén ez a variáns egyértelműen előrelépésnek bizonyult, páncélzata azonban mindössze 15 mm-es volt, ami jó formán csak a kisebb kaliberű kézi fegyverek, géppisztolyok és karabélyok lövedékei ellen nyújtott megfelelő védelmet. A szovjet gyártmányú páncéllemezek ráadásul minőségileg gyengébbnek számítottak, mint a brit ipar által elkészített páncéllemezek. Az 1934 és 1935-ben vívott mandzsúriai harcok után a T–26-ost és más szovjet harckocsit sem gyártottak szegecselt páncélzattal, hanem áttértek a hegesztett páncélzatra. Erre azért volt szükség, mert a géppuskatűz könnyen letörte a szegecsek fejét és a harckocsin belül halálos sérüléseket okozhatott a kezelőknek. A gyenge védelem a későbbi modelleknél is problémát jelentett, mivel a jármű alváza és erőátviteli rendszere már nem bírta volna el az extra páncélzat által okozott tömeg növekedést. Összességében véve tehát elmondható hogy a T–26-nál bevezetett új lövegtoronnyal sikerült kiküszöbölni a régi kéttornyos változatok hibáit, de ezzel gyakorlatilag elérték a típus fejleszthetőségének határait. A gyenge 90 lóerős motor és az alváz korlátozott teherbírása miatt a többi könnyű harckocsihoz viszonyítva a T–26-os lomhának számított.
Sorozatgyártás
Harci alkalmazása A T–26 1932-ben lépett szolgálatba a Vörös Hadseregben és az elkövetkező években ők és több más ország, így Spanyolország, Kína és Törökország is nagymértékben használta. A második világháború során a német, finn és magyar hadseregek is hadrendbe állították a zsákmányolt harckocsikat. Az első egység, melyet a típussal felszereltek az 1. gépesített dandár volt a Moszkvai Katonai Körzetben. Az 1931 végén leszállított darabok még nem voltak fegyverekkel ellátva és csupán kiképzőharckocsinak szánták, aktív szolgálatba csak 1932-ben lépett a típus. Az új fegyvert a nyilvánosságnak a Vörös téren 1931. november 7-én, az októberi forradalom napján tartott díszszemlén mutatták be. Az ekkoriban újonnan szervezett gépesített dandárokat egységenként 178 darab T–26-ossal szerelték fel.Svirin, Kolomiets (2000), p. 48 Amikor az 1933-as modell gyártása elkezdődött, egy szakasz három tankból állt: egy egytornyos és két kéttornyos T–26 tankból. A duplatornyos változatokat később kiképzési és gyalogsági támogató célokra használták. 1938 augusztusában újraszervezték a páncéloserőket és a gépesített egységeket szervezetileg megfelelő páncélosegységekbe sorolták. Az év végén a Vörös Hadsereg 19 könnyűpáncélos (267 T–26 dandáronként) és három kémiai dandárral (lángszórós T–26 változatokkal felszerelve) rendelkezett.Baryatinsky (2003), p. 44
Spanyol polgárháború
bélyegkép|jobbra|250px|T–26 nacionalista felfestéssel a madridi El Goloso Múzeumban
A spanyol polgárháború volt az első konfliktus, ahol a T–26-ot bevetették. A spanyol köztársasági kormány kérésére a Szovjetunió fegyvereket és ellátmányt adott el a köztársaságiaknak és katonai tanácsadókat (köztük harckocsikezelőket) küldött. Az első harckocsiszállítmány 1936. október 13-án érkezett meg Cartagena kikötőjébe, melyben 50 T–26, a hozzájuk tartozó pótalkatrészek, lőszer és üzemanyag volt. A páncélosokkal együtt 80 önkéntes is érkezett Szemjon Moiszejevics Krivosein ezredes, a 8. önálló gépesített dandár parancsnokának irányítása alatt. Francisco Franco tábornok nacionalistáit a Harmadik Birodalom látta el Panzerkampfwagen I harckocsikkal és Olaszország szállított augusztustól kezdve CV–33 kisharckocsikat. A nacionalista és köztársasági harckocsik először Madrid ostroma során csaptak össze, melynek során a német és olasz páncélosok súlyos veszteségeket szenvedtek el a 45 mm-es ágyúkkal felszerelt szovjet tankoktól. Bár az első típusokat kiképzési célokra szánták, a szorult helyzet miatt 15 darabot Madridba küldtek Paul Arman százados vezetésével. Ők október 29-én, a fővárostól 30 km-re délkeletre, Seseña mellett csaptak össze az ellenséggel. Tizenkét darab T–26-os tíz órán belül 35 kilométert tört előre, mely során súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek, vereséget mérve két marokkói lovasegységre és két gyalogoszászlóaljra, a harcokban 12 tüzérségi ágyút, két CV 3/35 kis harckocsit és harminc teherautót pusztítottak el. A szovjetek három harckocsit veszítettek és a százados is megsérült egy Molotov-koktéltól. November 17-ére 5 darab bevethető páncélosa maradt a századnak és Arman százados megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.Rybalkin (2000), p. 66Garcia (2006), p. 320Soviet Tank Operations in the Spanish Civil WarBaryatinsky (2006), p. 81
A harcok során kiderült, hogy a Panzer I-esek nem rendelkeznek elegendő tűzerővel a T–26-osok leküzdéséhez.Baryatinsky (2003), pp. 44–45 Ugyan ellátták a harckocsi géppuskáit páncéltörő lőszerrel ami elméletben 150 méterről át tudta lőni a T–26-os oldalát és hátulját azonban a gyakorlatban ez az érték csökkent. Szükségmegoldásként a spanyolok egy 20 mm-es Breda model 1935 gépágyút építettek be a Panzer I-esekbe (Panzer I Ausf.A "Breda") ami már hatékonynak bizonyult a T–26-osok ellen is. A Madridért folyó harcokban Krivosein egysége is részt vett 23 T–26 harckocsival és 9 páncélautóval. A csoportban szolgáló szovjet katonák kevés kivétellel visszatértek a Szovjetunióba november végén.Kilomiets (2007), p. 124 Decemberben felállításra került az 1. köztársasági páncélosdandár Dmitrij Grigorjevics Pavlov vezetésével, miután 100 szovjet páncélos és kezelőszemélyzetük az országba érkezett. Az egység kezdetben egy páncéloszászlóaljból, egy spanyol biciklis zászlóaljból és egy szállítózászlóaljból állt. A tankok háromfős legénységéből az ágyúkezelő spanyol, míg a sofőr és a parancsnok szovjet volt. Az egységnek jelentős szerepe volt a Madrid ellen indított második támadás visszaverésében 1937 januárjában.