Az axiomatikus heraldika olyan címertani szemlélet, mely a heraldikát szerkezeti alapon, pontos szabályok szerint elrendezve, egyfajta természettudományos szemlélettel és metodikával tárgyalja és vizsgálja.
Ennek érdekében a vizsgálat bizonyos axiómákból indul ki és pontos metodológiát, módszertant alkalmaz a vizsgálat tárgyának (a címernek, a címerrel kapcsolatos társadalmi, néprajzi stb. jelenségeknek) a szemléletében.
Az említett axiómák a címerek szerkezeti felépítéséből következnek.
Az axiomatikus heraldikához szükség van: (a metodológiához) pontos és egységes nevezéktanra (heraldikai lexikonra); (a metodológiához) pontos és egységes címerleírásra; a vizsgálathoz pontosan lefektetett metodológiára (nevezéktanra, címerleírásra, címerhatározóra).
A címertani szemlélet korszakai
A heraldika története felfogható úgy is, mint a különféle szemléletek uralma az egyes korokban. Ezek között voltak olyanok, melyek többé-kevésbé előre vitték a címertant, mások nem járultak hozzá jelentősen annak fejlődéséhez vagy éppen visszalépésnek tekinthetők, ismét mások viszont paradigmaváltást jelentettek a címertan egyes területeit vagy egészét tekintve.
A heroldok címerszemlélete, 12-14. század Kezdetben a címerekkel két csoport foglalkozott, a trubadúrok vagy művészek és a heroldok. Az első címerleírások is egy trubadúr, Chrétien de Troyes művében olvashatók 1170 körül. A címertan első két századában a heraldika írásbeliségét lényegében csak a trubadúrok és címerköltők irodalmi művei jelentik, míg a heroldok általában csak képi ábrázolásokat hagytak ránk ebből a korból. Úgy tűnik, hogy a két csoport között bizonyos feszültség volt, mert egyes költők azzal vádolták a heroldokat, hogy nincs haszontalanabb mesterség, mint a heroldé, aki ura nyakán élősködik és mindenféle fontoskodó kreációkat alkot, hogy igazolja működésének jogosultságát. Mindannyian ugyanazon a területen próbálták a megélhetésüket biztosítani, de míg a művészek szabadabb módon kezelték a címereket, így például azok leírását is művészi, az élő nyelvhez közelebb álló formában és metaforikusan tárgyalták és nem dolgoztak ki külön rendszert azok leírására (bár a nevezéktanuk megfelel a korabeli címertan elveinek), addig a heroldok mindent pontosan definiáltak. Saját céheikbe tömörültek, ahol a mesterség minden fogását külön meghatározták és az utódaikra áthagyományozták. Miként tehát egy jó cipészmesternek is tudnia kellett, hogy milyen munkafolyamatokkal és fogásokkal készíthető el egy jó minőségű cipő, a heroldnak is ismernie kellett a címerek megszerkesztésének minden szabályát. Ez egyfajta sorozatgyártás bevezetését jelentette a címerművészetbe és általában a címertanba, ami a címerek egységes arculatában is megnyilvánult. (Például az angol címerek túlnyomó többsége tartalmaz valamilyen fő mesteralakot, azaz ordinaryt.) Mivel a heroldok idővel részei lettek a főúri és uralkodói udvartartásnak (míg a trubadúrok ott csak vendégek voltak és udvarról udvarra jártak, mint például Peter Suchenwirt, az osztrák címerköltő), diplomáciai és más feladatokat is elláttak, az ő címerszemléletük vált uralkodóvá. Így a heraldika egész rendszere ma is szigorú szabályokhoz van kötve. Ezért nem mondhatom azt például, hogy rózsát vagy oroszlánt akarok a címerembe vagy hogy X címere ez és ez, miként az Chrétien de Troyes művében olvasható. (A magyar címerleírás egyébként közelebb áll a művészi módszerhez, míg a francia és angol szigorúan a heroldszabályokat követi.)
A heroldok címerszemlélete keveréke volt a szerkezeti és a szimbolikus szemléletnek, de alapjaiban szerkezeti szemléletű volt, ami a címerek megrajzolásának, leírásának, nyilvántartásának stb. a legegyszerűbb és legtermészetesebb, azaz magáról értetődő módja. Már nagyon hamar hierarchikus felépítés és rangfokozat alakult ki a körükben aszerint, hogy az adott herold (címerkirály, herold, perszevant, apród stb.) milyen fokú jártasságot szerzett a címerek ismeretében. Külön céhekbe tömörültek és „tudományukra” titokzatos lepel borult, mely mögé a kívülállónak nem volt betekintése. A heroldok úgy vélték, hogy egyedül ők a címerek értői, ezért a korai heraldikusokat is lenézték, mint olyanokat, akik nincsenek birtokában a valódi tannak.
A titok megtartását szolgálta az aprólékos nevezéktan és a pontos címerleírás kifejlesztése. Az axiomatikus heraldika két legfontosabb eszközét tehát a heroldok hozták létre. Ha joggal akartak a címerek értőinek címével büszkélkedni, az adott heroldnak kényszerű módon ismernie kellett a fennhatósága alá tartozó terület címerviselőinek a címereit, bármikor fel kellett azokat ismernie, nyilván kellett azokat tartania, tudnia kellett azokat lerajzolni és megfelelően leírni, mely alapján a címerrajz is könnyen elkészíthető volt. A nyilvántartáshoz címertekercseket és címerkönyveket állítottak össze, melyek a címereket (illetve a címerleírásokat) gyakran tematikusan (a mesteralakok és/vagy a címerábrák szerint, majd alfabetikusan) csoportosították. Ilyen tematikus címerkönyvek például az ordinarynak nevezett angol címerregiszterek. Így lényegében a heroldok fejlesztették ki az egyik legfontosabb metodológiai eszközt is, a címerhatározót, illetve a címerhatározás egyik lehetséges megvalósítási elvét.
A heroldok arra törekedtek, hogy a leírás rövid és tömör legyen. Például a francia és az angol (anglo-norman) címerleírás ma is pusztán egy, legfeljebb két mondatból álló, pár szavas leírás. Ahhoz, hogy ez a leírás ilyen rövid és tömör maradhasson, a címerművészet gazdagodása által létrejövő egyre újabb testtartások, pózok, helyzetek, kiegészítő jegyek, stb. megnevezésére is külön kifejezést kellett használatba venni. A francia és az angol nevezéktan (melynek nagy része szintén francia eredetű) így rendkívül bonyolulttá vált, melyet csak ezen „tudomány” értői ismernek. Ez egyrészt a fent említett titoktartás következménye (mivel a heroldi hivatás a céhen belül a megélhetés forrása is volt), másrészt az egyre újabb pózok, kiegészítő jegyek stb. használatba vételének az eredménye.
Ennek következtében az angol heraldika önkénytelenül és elkerülhetetlenül mindmáig lényegében szerkezeti szemléletű, azaz pontosan definiált nevezéktanon alapuló pontosan meghatározott formájú leírást használ, melytől semmilyen formában nem lehet eltérni (főleg önkényes módon nem, hanem mindenkinek fáradságos munkával el kell sajátítania a szakterminológiát és a leírás szabályait), és pontos szabályok szerint jár el, melyek meghatározzák, hogy milyen tagolást, a színek által létrejövő mely szerkezetet lehet például mesteralaknak, osztott címernek stb. tekinteni. Ez egyfajta merev rendszer, de egyben pontosan meg is határozhatók általa azok a (vitás és alapvető) szerkezeti elemek, melyek az axiomatikus szemléletnek is a kiinduló pontjai.
A szimbolikus címerszemlélet, 14-17. század A heroldok körein kívül álló heraldikusok a 14. században bukkantak fel először. Az első ismert heraldikus az olasz Bartolo de Sassoferrato volt. Nagy hatású művének címe Tractatus de armis (1350 k.). A heraldikusok összegyűjtötték a heroldok által kifejlesztett szabályokat, nevezéktant, a címerleírás szabályait stb. és azokat előbb kéziratos majd nyomtatott könyvekben is a nyilvánosság elé tárták. Működésük kezdete arra az időszakra esik, amikor a lovagi kultúra hanyatlása folytán a heroldi mesterség is kezdett visszaszorulni, majd formális udvari tisztséggé válni.
A heraldikusok már nem egyfajta mesterembereknek (heroldnak) tekintették magukat, hanem tudósoknak. Pusztán a saját maguk, nem a céhük nevében léptek fel. A heraldikát is a korral összhangban álló tudományos szemlélet keretein belül fejtették ki. Mivel a tudományt, az irodalmat stb. ekkoriban a filozofikus szemlélet, a szimbolizmus, az emblematikus felfogás, az alkímia stb. uralta, a heraldika is ilyen szemléletű volt.
Mindez a szimpátia tanának ókori tanítására megy vissza, mely a csillagok, ásványok, az állatvilág, a növényvilág, az emberek között szimpátiákat és antipátiákat vizsgálja. A szimpátiatannak megfelelően, a drágaköveket, a féldrágaköveket és a ritka ásványokat már a babilóniaiak óta nagyra becsülték, mint a kozmikus erők koncentrátumát. Az idősebb Plinius (Kr. u. 23/24-79), Naturalis Historiae (Kr. u. 77) című művének 35-37. fejezetében többször is kifejtette, hogy művét ezen kozmikus törvény feltárásának szenteli. Ezt a tanítást átvette a középkori orvostudomány, gyógyszerészet, alkímia, heraldika stb. is. Bartolo de Sassoferrato (1313/1314-1357), híres jogász, a bolognai, a pisai, majd a perugiai egyetem tanára az 1350-es években az aranyat a Naphoz kapcsolta, a kéket a levegő elemhez és a vöröset a tűz elemhez. Őt követte 1382 és 1387 között Honoré Bonet (1340 k.-1410 k.), Salon priorja, provencei heraldikus. Az avignoni egyetemen doktori címet szerzett, majd Franciaországban és Aragóniában utazott. Arbre des Batailles (1387) című művében kifejtette, hogy az arany a legnemesebb a világon, mert természete szerint fénylik és ragyog, és tele van erényekkel.
Bonet művét behatóan tanulmányozták a 15. századi burgundiai heroldok és V. Alfonz szicíliai kettős király heroldja, Jean Courteois (†1436), hivatali nevén Szicília herold. Le Blason des Couleurs (1414)Trattato dei colori nelle arme, nelle livre e nelle divise. Olaszul (Nápoly: kézirat). Új szerkesztése Pavia: A. Viani, 1593. Francia fordítása, Le blason des couleurs en armes, livres et divises (H. Cocheris, Paris 1860) című művében ő alakította ki a színek és a bolygók, valamint a drágakövek (továbbá az erények, a fémek, a hónapok, az állatövi jegyek, a hét napjai stb.) heraldikai rendszerét. Magáról elárulja, hogy sokáig időzött Németalföldön, a Hainault-i Monsban. Pályája kezdetén Luxemburgi Péter, Saint-Pol grófja, majd V. Alfonz szolgálatában állt Nápolyban. Könyvét a többi címerkirály és herold „segítségével” írta. Ismerte Szevillai Izidor Etimológiák című művétA középkor elején Sevillai Izidor (556 k.-636) Etymológiák című enciklopédiájában (Origines címmel is előfordul: Origines sive Etymologiae) említi a színek megfelelését az elemekkel, drágakövekkel és bolygókkal. és a színek nevét görögül adja meg, de a valódi hozadéka a drágakő-bolygó címerleírás kifejlesztése volt. Rendszere a következő (szín-drágakő-bolygó): arany-topáz-nap, ezüst-igazgyöngy-hold, vörös-rubin-Mars, fekete-gyémánt-Szaturnusz, kék-zafír-Jupiter, zöld-smaragd-Vénusz, bíbor-ametiszt-Merkúr, narancsszín-jácint-sárkányfej, vérvörös-szardonix-sárkányfarok.Vö. László Szegedi, From Tricking to Hatching: Designation of Colours in Heraldry. De Nederlandsche Leeuw, 2007
Jean Courtois műve kéziratban terjedt, majd egyike volt az első franciául nyomtatott könyveknek. Hamarosan Angliában is megjelent, de a gyakorlatban csak kevéssé alkalmazták. A Tudor és Stuart dinasztiák uralkodása alatt (1485-1702) azonban a heroldok kézikönyvei tartalmazták ezt a színjelölési rendszert is.
Clément Prinsault Traité du blason (1465) című művében,Clément Prinsault francia nyelvű értekezésének több kézirata is megtalálható a Bibliothèque nationale de France (BnF) állományában: MS FR5936, FR5939, FR14357. mely egyike a legkorábbi heraldikai írásoknak, a fémeket és a színeket (az 1. rész IV. fejezetében)Címe: A quelle vertu, quelle complexion, quelle des sept planettes, quel des XII signes célestes, quelle pierre précieuse, quel jour de la sepmaine, quel des III élémens et quel métal signifie en armes chascun desdits métalxs et coleurs összefüggésbe hozta az erényekkel, a hét bolygóval, a 12 égi jellel, a drágakövekkel, a hét napjaival és a 3 elemmel. Ugyanakkor részletesen ismerteti a francia heraldikai terminológiát és az 5. fejezetben már a címerek szerkezeti elemeivel, a mesteralakokkal és az azokra vonatkozó szabályokkal, majd a 12. fejezetben a címerleírással is foglalkozik.