bélyeg|360px|A Fanar-negyed látképe Konstantinápolyban 1900 körül, a dombtetőn a görög székesegyház Fanariótáknak (, , ) hívták általában Konstantinápoly Fanar (tör. Fener) nevű városrészének görög lakóit.
A Fanar városrész Konstantinápoly északnyugati részében, az Aranyszarv-öböl mellett van, és az ottani világítótoronyról (fanarius) kapta nevét. A török hódítás után ez volt a konstantinápolyi görögök fő letelepedési területe, és 1601 után a konstantinápolyi pátriárkai rezidencia is. Itt volt a székesegyház, és a patriárka által alapított görög nyelvű, de több nyelvet magas színvonalon oktató főiskola is. A török birodalom területén élő gazdag görög családok gyermekei ebben az iskolában tanultak.
Szorosabb értelemben fanariótáknak hívták a születési és hivatali arisztokráciát, amelyet a gyakran még bizánci nemesi származású görög családok alkottak. A körükből kerültek ki a 17. század második felétől a porta befolyásos dragománjai vagy tolmácsai, és onnan választották az 1821-es görög forradalom kitöréséig Moldva és Havasalföld fejedelmeit (hoszpodárjait) is. Jóllehet a fanarióták sokat tettek nemzetük művelésére (pl. iskolák alapításával), valamint sokat könnyítettek a görögök terhein, és sokat javítottak a dunai fejedelemségek helyzetén, mégis hírvágy és önzés, hatalom- és pénzvágy jellemezte őket, és ezek miatt sem a románok, sem a bolgárok, sem maguk a görögök nem kedvelték őket. Ez akkor is bebizonyosodott, amikor kitört a görög forradalom, pedig sokan küzdöttek a görögökkel együtt a fanarióták közül is. A fanarióták viselt dolgait, zsarolásait egy Markos Zallony nevű görög író dolgozta fel Essai sur les Fanariotes című művében (Marseille, 1830). A 19. század végére a fanarióták csaknem teljesen elvesztették politikai befolyásukat Konstantinápolyban és sokan közülük átköltöztek Athénbe. A fanarióták szerepe a román fejedelemségek történetében Az 1711–1821 közötti időszakot a román történelemben „fanarióta korszaknak” nevezik, mivel ebben az időszakban a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld uralkodói fanarióta görög családokból származtak. Ezek a főleg kereskedelemből meggazdagodott családok gyermekeiknek jó iskoláztatást, magas képzettséget – beleértve több nyelv ismeretét – biztosították. Az Oszmán Birodalom tisztségviselői nem mutattak érdeklődést a nyelvek iránt, a külföldiekkel való érintkezésben teljesen tolmácsokra bízták magukat. Kialakult az a tradíció, hogy a szultán udvarában és a birodalmi közigazgatásban a dragománok, akik valahol a magas rangú diplomata és egy felső szintű tolmács közötti szerepet töltöttek be, a fanarióták közül kerültek ki, ami a gazdasági erejük mellett egyre komolyabb politikai befolyást is biztosított ezeknek a családoknak.
Az első ilyen fanarióta dragomán, aki teljes mértékben elnyerte a szultán bizalmát, Panaiotache Nicussis volt a 17. század második felében. Halála után az állást Alexandru Mavrocordat (a magyar irodalomban helyenként Mavrocordato Sándor) kapta meg, aki a török érdekeket olyan jól képviselte a karlócai béke tárgyalásain, hogy a szultán mindkét fiát (Nicolae és Ioan) havasalföldi illetve moldvai fejedelemmé nevezte ki (miközben a török külügyminisztert kivégezték).
A dragománok kezdetben csak a Mavrocordat és a Ghica család tagjai közül kerültek ki, később azonban a többi nagy görög fanarióta család (Calimachi, Caragca, Ipsilanti, Moruzi, Sutu és más családok) is versenyezni kezdett ezért a magas presztízsű és egyben jövedelmező posztért. A kor szokásainak megfelelően ezt a pozíciót is meg lehetett vásárolni a szultántól – a fokozódó verseny következtében egyre magasabb áron –, és a fanarióta családok sorra meg is szerezték azt, illetve a „vele járó” román fejedelmi trónokat. A 18. század közepén a moldvai fejedelmi tisztség mintegy aranyforintba került, a havasalföldi aranyforintba. A „versenyzők” között volt egy román bojár család is, képviseletükben Mihai Racoviță került az egyik fejedelmi trónra.
A fanarióta fejedelmek Havasalföldön 1714-től 1821-ig, Moldvában 1711-től 1821-ig uralkodtak a török szultán hűbéreseként. Ebben az időszakban hetvennégy fejedelem került hatalomba, akik tizenegy családból kerültek ki; egy fejedelem átlagosan két és fél évig uralkodott. A román történetírás ezt a korszakot sötét kornak, külföldi, görög elnyomásnak tekinti. Kétségtelen, hogy a görög családok képviselői, akik posztjukért nagy anyagi áldozatokat hoztak, amelyet többnyire hitelből finanszíroztak, igyekeztek ezt a „beruházást” kamatostul visszaszerezni, de a román vajdák idején sem volt érzékelhetően jobb a nép helyzete.
Ugyanakkor Nicolae Iorga szerint a fanarióta korszaknak pozitívumai is voltak: Igazgatási reformok, főleg Grigore Ghica és Constantin Mavrocordat idején; ezeknek sok közös vonása volt a Habsburg-monarchiában a felvilágosult abszolutizmus korában végrehajtott intézkedésekkel Jobbágyság megszüntetése, robotnapok számának korlátozása A közcélú adományozás meghonosítása, kórházak létesítése A bukaresti és jászvásári „fejedelmi iskolák” felsőfokú tanintézetté válása, színvonalának emelése.
Ebben az időszakban a bojárok politikai befolyása csekély volt, noha kiváltságaik megmaradtak. Ellenezték a fanarióta kormányzást, a reformokat, és minden alkalmat megragadtak, hogy külföldön (a török Portánál, Szentpéterváron vagy Bécsben) intrikáljanak ellene. Céljuk az Oszmán Birodalomtól való függetlenedés és orosz vagy osztrák védnökség alatti autonóm kormányzat létrehozása volt.
Görög gazdasági, vallási és politikai befolyás A görög befolyás már a fanarióta fejedelmek előtt megjelent és erősödött a román területeken, vallási, kereskedelmi és politikai téren egyaránt. Egyes kereskedők már a 15. században letelepedtek a román fejedelemségekben, mások megtartották konstantinápolyi lakhelyüket, de a török birodalom hivatalos felvásárlóiként kezükbe kerítették a román földek kereskedelmét.
A gazdasági behatolást segítette az egyházi befolyás. A konstantinápolyi ortodox pátriárka a román egyház élére görög püspököket nevezett ki, támogatta a görögök letelepedését, és a román kolostorokat alárendelték az athosz-hegyi kolostoroknak. Az idők folyamán a fejedelemségek megművelhető földjének egy tizenegyed része került az ilyen kolostorok kezébe, és a belőlük származó haszon külföldre került.
Az ott élő görögök vagyona és konstantinápolyi rokonaik kapcsolatai hamarosan döntő politikai befolyást eredményezett számukra a két román fejedelemség életében. A fejedelmek ugyanakkor gyakran változtak a trónon, mert a konstantinápolyi török udvar minél gyakrabban igyekezett behajtani a fanariótáktól a fejedelmi cím árát.
A túlnyomó görög befolyás érthetően nagy elégedetlenséget váltott ki a román bojárok körében és felkelésekhez vezetett. Ezek során a román bojárok többször segítséget kértek és kaptak Erdély magyar fejedelmeitől, Bethlen Gábortól és I. Rákóczi Györgytől, akik szintén érdekeltek voltak a görög befolyás visszaszorításában.
A bojárok lázadásai azonban csak időlegesen tudták korlátozni a görög befolyást. A Konstantinápolyból támogatott görögök hamarosan visszanyerték régi hatalmukat. Ebbe fokozatosan a román bojárok is beletörődtek, sőt a görög és a román vezető rétegek kezdték egyesíteni erőiket házasságok révén is. A vezető szerep azonban a görögöké maradt. Ez tükröződött a 17. századi román fejedelmi akadémiák görög tanítási nyelvében, általában a görög nyelvű műveltségnek a román területen is kialakult vezető szerepében.
Jegyzetek
Források , Fanarióták
Kapcsolódó szócikkek Moldvai fejedelmek listája Havasalföldi fejedelmek listája
Kategória:Görögök Kategória:Románia történelme Kategória:Görög–román kapcsolatok