Az albánok és Albánia vallási élete a legrégebbi koroktól kezdve a hitbéli és felekezeti sokszínűség dinamikusan változó történelme. A kereszténység korán megjelent a területen, az első püspökségeket a 4. században alapították. A vallási megosztottságot a Római Birodalom kettéválása (395), majd a nagy egyházszakadás (1054) hosszú időre meghatározta: az albán nyelvterület északi része a római katolikus egyház, déli vidékei pedig az ortodox kereszténység hatósugarába tartoztak. A 15. században, az Oszmán Birodalom hódításának következményeként e két vallás mellett harmadikként megjelent az iszlám is, amely előbb a déli területeket hódította meg, a 17. század végére pedig az albán többség vallása lett. A szunnita iszlám mellett albán földön számos követőre találtak a szúfi dervisrendek is (pl. bektásik). Nagyobb keresztény szigetek maradtak az észak-albániai hegyvidék és Mirdita római katolikus törzsi vidékein, délen pedig az ortodox Himara, Korça és Voskopoja környékén. A 20. század, a nemzeti függetlenség beköszöntekor a lakosság 70%-a muszlim, 20%-a ortodox, 10%-a pedig római katolikus volt. Az 1920-as–1930-as években megszerveződött a konstantinápolyi kalifától független albán iszlám egyház, a szintén önállósodott albán ortodox egyház, a bektásik világközpontja pedig Tirana lett (és az napjainkig is). 1944 után a kommunista államhatalom üldözte a vallásokat, számos egyházi vezetőt kivégeztek vagy börtönbe vetettek. A dühödt 1967-es ateista kampány idején valamennyi egyházat feloszlatták, építészeti értékeik nagy részét a földdel tették egyenlővé, Albánia hivatalosan a világ első ateista állama lett. Az 1991-es rendszerváltással ismét szabad lett a vallásgyakorlás az országban, a történelmi egyházak újjászervezték hitéletüket.
A 2011-es népszámlálás eredményei alapján a lakosság 56,7%-a szunnita muszlim, 10,0%-a római katolikus, 6,8%-a ortodox, 2,0%-a bektási. A megkérdezettek nagy hányada, 21,8%-a ateistának, egyházi kötődéssel nem rendelkezőnek vallotta magát vagy nem válaszolt a kérdésre.
Történelmi áttekintés
A kereszténység elterjedése (4–6. század) 20px Az oszmán hódításig eltelt időszak településneveit egységesen latin formájukban használjuk, függetlenül a gyakran változó aktuális fennhatóságtól és államnyelvtől.
A kereszténység balkáni elterjedésére vonatkozó források meglehetősen töredékesek, de az új hit korán megjelent Dél-Illíria és Epirusz területén. Az újtestamentumi Pál levele a rómaiakhoz tanúsága (Róm15,19) szerint már Pál apostol prédikált Illyricum területén, amikor a Via Egnatián át Philippibe tartott. Ennél azonban többet mondanak azok a feljegyzések, amelyek szerint 58-ban – egy bizonyos Caesar vagy Apollonius vezetésével – már hetven keresztény család élt Dyrrhachiumban (ma Durrës). További szórványos adatok is ismertek a kereszténység korai illíriai megjelenéséről. Traianus római császár uralkodása idején (98–117) egy bizonyos Astius, Dyrrhachium „püspöke” halt mártírhalált kereszténységéért, Hadrianus idején (117–138) Ulpianában pedig Florus és Laurus lettek hitük vértanúi.
Tertullianus 204-ben ugyan lejegyezte, hogy az egyháznak több temploma van a görög városállamoktól északra fekvő „barbár vidékeken”, biztosnak annyi látszik, hogy az új hit követői a 4–5. századra megvetették a lábukat előbb Praevalitana, majd Epirus Nova és Epirus Vetus tartományokban. A terjedés iránya arra enged következtetni, hogy a lakosságot krisztianizáló hittérítők az északra fekvő Dalmatiából érkeztek, ahol Salona már a 4. században fontos keresztény központ volt. A szabad vallásgyakorlást biztosító 313-as mediolanumi ediktum tette lehetővé, hogy Nagy Konstantin a 4. század elején megalakítsa a Macedoniai főegyházmegyéhez rendelt első illíriai püspökségeket is, ezek közül egyes adatok szerint tizenegy a mai Albánia területén feküdt. A 325-ös nikaiai zsinat névjegyzéke sztobi és szkupi (Dardania és Macedonia Secunda), valamint korkürai püspököket említ. Más forrásokból ismert, hogy ebben az időszakban már Buthrotum is püspöki székhely volt. A 343-as szerdikai szinóduson Dardania, Epirus Nova és Epirus Vetus vidékeinek öt püspöke jelent meg. Kezdetben a kereszténység valószínűleg a partvidéki és a macedoniai területek lakosságát hódította meg, erre utal a 4. századból ismert püspöki székhelyek elhelyezkedése (a már említettek mellett Dyrrhachium, Buthrotum stb.), más megközelítésben a korábban a római és hellenisztikus kultúrát átvett alacsonyabban fekvő területeket, beleértve a Via Egnatia útvonalát is. Az elkövetkező évszázadra az új vallás már a belső, hegyvidéki területeken is megvetette a lábát, bár a társadalmilag széttöredezett, korábbi rítusaikhoz ragaszkodó egykori illír törzsek körében valószínűsíthetően lassabban ment végbe a kereszténység térnyerése.
Az 5. századra északon, a praevalitanai részen Scodra (Shkodra) volt az érseki székhely, amely alá Olcinium (Ulcinj) és Drivastum (Drisht) püspökségei tartoztak. Scodrától délre az érseki székhely Dyrrhachium volt, amely alá a scampisi, apolloniai, aulonai, lychnidusi, croiai és lissusi püspökségek voltak beosztva. Délen egyébként a folyamatos gót betörések miatt zavaros idők járták, majd a béke helyreállását követően I. Iusztinianosz bizánci császár átszervezte a vidék közigazgatását és egyházmegyéit. 535-ben felépíttette Iustiniana Prima városát, amelyet az új illíriai érsekség székvárosává tett meg. A főegyházmegyéhez tartozott a mai Albánia csaknem egész területe, miután Iusztinianosz erőszakkal elragadta Praevalitanát Róma igazgatása alól. Scodra ugyan megmaradt nyugatrómai érseki központnak, de enklávét képezett az őt körbeölelő Iustiniana Prima-i érsekség szorításában. Szakrális építészeti és egyházművészeti szempontból az egyházigazgatás újjászervezése jó szolgálatot tett a jövő régészeinek és művészettörténészeinek egyaránt: ezt követően épültek fel a mai Albánia területén a legszebb bizánci stílusú, mozaikpadlós kora keresztény templomok és kápolnák (Buthrotum, Onchesmos, Ballsh, Arapaj, Scampis, Lin stb.).
Római és bizánci rítus között (11–14. század) Időközben egy fontos politikai esemény egy évezredre meghatározta a mai Albánia területén élő népek vallási életét és felekezeti megoszlását. 395-ben a Római Birodalom kettészakadt, a Nyugatrómai (Praevalitana) és a Keletrómai Birodalom (Epirus Nova, Epirus Vetus) közötti határ pedig kettészelte a jövendőbeli Albánia területét: az északi rész Rómához, a déli pedig Bizánchoz került. Ezt tetőzte be az 1054-es nagy egyházszakadás, amelynek során az egykori birodalmi határokat követve a keresztény egyház is kettészakadt római katolicizmusra és ortodox kereszténységre. Az elkövetkező évszázadokban ennek megfelelően alakult az albán lakta területek vallási élete: a görög világ hatósugarában lévő déli rész népessége a bizánci rítust követte, míg az északi vidékek a római igazgatás alatt álló egyházszervezethez tartoztak.
Az ókeresztény kor vallási fejleményeit, az éppen csak kiépülőben lévő egyházszervezési lépéseket a 600 körüli szláv invázió erősen visszavetette, bár ezekből az évszázadokból csak rendkívül hiányos adatokra támaszkodhatunk. Bizánc a földrajzi közelség okán helyzeti előnnyel rendelkezett, III. León császár uralkodása idején, 732-ben a mai Albánia teljes területét a konstantinápolyi patriarkátus igazgatása alá rendelték. A 9. században olyan északi települések váltak Bizánchoz tartozó püspöki székhellyé, mint Croia (Kruja), Stephaniaca, Lissus (Lezha) és Chunavia. A 9. századi bolgár hódítás ezeket az egyházszervezeti viszonyokat restaurálta, a későbbi Albánia területének nagy része a keleti rítusú Ohridi érsekséghez tartozott. A Róma alá tartozó – korabeli forrásokban egyszerűen Latinia néven is emlegetett – Scodra helyzete ugyanakkor némiképp megrendült, 875-ben megfosztották érseki székhelyi rangjától, a főegyházmegye székhelye Dioclea lett. A 10. században új püspökségek születtek a legészakibb részeken Pulati, Drivastum és Deborus székhelyekkel. Egy 1019-ben végrehajtott egyházszervezeti átalakítás következményeként az albánok lakta nyugati területeknek Ohridot felváltó új metropóliát állítottak fel Dyrrhachiumban (Durrës), a korábbi croiai, stephaniacai és lissusi püspökségeket pedig Arbanoni egyházmegye néven vonták össze.
Ezen a keleti kereszténységnek kedvező helyzeten változtatott az egyházszakadást követően a mai Montenegró és Észak-Albánia területén elterülő Zetai Fejedelemség, amelynek Róma alá tartozó Antibariumi érseksége 1089-től a bizánciak rovására alakította ki új egyházmegyéit Ulcinium, Suacia, Scodra (Shkodra), Drivastum, Pulati, Sapa és Sarda székhelyekkel. Az Antibariumi érsekség mellett a katolikus egyház sikeresen terjeszkedett délen is. A Velencei Köztársaság rövid fennhatósága alatt 1204-ben az ortodox érseket elűzve megalapították a Dyrrhachiumi érsekséget, beosztott egyházmegyék nélkül. Ez azonban rövid életű katolikus sikernek bizonyult, I. Mihály epiruszi despota csakhamar visszatette a város ortodox érsekét hivatalába, de a 13. század második feléig ádáz területszerző harc folyt a bizánci érdekeket képviselő Epiruszi Despotátus és a keresztesek katolikus állama, a Konstantinápolyi Latin Császárság között. A 14. századra a római katolikus egyház pozíciói megszilárdulni látszottak északkeleten. Egy 1332-es feljegyzésből ismert, hogy az Antibariumi érsekség alá tartozott – az északabbra fekvő, dalmáciai egyházmegyéket nem számolva – a már korábban is meglévő ulciniumi, suaciai, scodrai, drivastumi, pulati és sapai mellett az ún. albániai püspökség is, amely Dyrrhachium és Valmes (Elbasan) környékét foglalta magában. E területektől keletre azonban ekkor már új birodalom körvonalai rajzolódtak ki, IV. (Dusán) István új területek meghódításával megkerülhetetlen politikai tényezővé tette a Szerb Királyságot. 1349-ben kihirdetett törvénykönyvének vallási fejezetei a latin rítust eretnekségként bélyegezték meg, és tűzzel-vassal való irtását rendelték el. A római katolikus közösségek jussaként száműzetést vagy bányákban letöltendő kényszermunkát, a (ki)keresztelést végző katolikus papoknak pedig halálbüntetést írtak elő. IV. István 1355-ben bekövetkezett halála után az 1360-ban trónra lépő I. Balša zetai fejedelem 1369-ben helyreállította a római katolikus egyház befolyását Észak- és Közép-Albániában.
Szerzetesrendek megjelenése