bélyeg|jobbra|250px|Imára gyűlő muszlimok az elbasani Király-mecsetnél Az iszlám Albániában az Európa délkeleti részét a 15. században meghódító Oszmán Birodalommal jelent meg, és a 17. század végére az albánok többségének vallása lett, a perifériára szorítva az albánságot addig kettéosztó két fő keresztény rítust, az északon követett katolicizmust és a déli albán területeken elterjedt ortodox kereszténységet. A szunnita iszlám mellett albán földön számos követőre találtak a szúfi dervisrendek is (pl. bektásik, halvetik, rufaik). A 20. század, a nemzeti függetlenség beköszöntekor a lakosság 70%-a muszlim, 20%-a ortodox, 10%-a pedig római katolikus volt. Az 1920-as–1930-as években megszerveződött a konstantinápolyi kalifától független albán iszlám egyház, a bektásik világközpontja pedig Tirana lett. 1944 után a kommunista államhatalom üldözte a vallásokat, számos egyházi vezetőt kivégeztek vagy börtönbe vetettek, az 1967-es ateista kampány idején valamennyi egyházat feloszlatták, építészeti értékeik nagy részét a földdel tették egyenlővé, Albánia hivatalosan a világ első ateista állama lett. Az 1991-es rendszerváltással ismét szabad lett a vallásgyakorlás az országban, a szunnita muszlimok és a dervisrendek nagy része is újjászervezte hitéletét.
Az albániai muszlimok egyházszervezete az Albániai Muszlim Közösség, vezetőjük a Tiranában székelő nagymufti (2019 óta Skënder Bruçaj). A bektásik egyházának feje a dede (2011 óta Edmond Brahimaj). A 2011-es népszámlálás alapján az ország lakosságának 56,7%-a szunnita muszlim, 2,1%-a bektási, ezzel a teljes népességszámhoz viszonyítva Koszovó után Albánia a második legnagyobb muszlim többségű európai ország.
Történelmi áttekintés A kereszténység korán megjelent a mai Albánia területén. Az első állandó keresztény gyülekezet 58-ból Dyrrhachiumból (ma Durrës) ismert, a 4–5. századra pedig több püspöki székhely is alakult az illíriai tartományokban. 395-ben a Római Birodalom kettészakadásával a mai ország északi része Róma, déli területe pedig Bizánc egyházi fennhatósága alá került. Ezt tetőzte be az 1054-es nagy egyházszakadás, amelynek során az egykori birodalmi határokat követve a keresztény egyház kettészakadása is évszázadokra meghatározta Albánia vallási életét.
Az iszlám elterjedése Míg a középkor korábbi évszázadaiban az albán nyelvterületet a nyugati és keleti keresztény egyházak közötti határvonal választotta ketté, ennek helyére – az Oszmán Birodalom hódító hadjáratával párhuzamosan – a 15. századtól az iszlám türemkedett be. Az albán lakta területeken immár a kereszténység és az iszlám közötti ütközőzóna húzódott. Az oszmánok a 14. század végén jelentek meg Albániában, 1419-ben létrehozták az elhódított terület első szandzsákját Ergiri (Gjirokastra) központtal, 1431-re pedig már a déli területek egésze a kezükön volt. A 15. század legvégére minden albán lakta vidék oszmán iga alá került. Bevezették az oszmán közigazgatást; a helyi közigazgatás élén a pasák álltak, munkájukat a kádik és muftik segítették. 1539-ben Benedetto Ramberti arról tudósított, hogy az albánok lakta terület harminc szandzsákra volt felosztva.
Az oszmán fennhatóság nem hozta magával azonnal a tömeges iszlamizációt, az első évtizedekben csak szórványos áttérésekre került sor, jellemzően a privilégiumait megtartani (vagy növelni) akaró vezető társadalmi réteg körében. Az iszlám vallás és kultúra térhódítása igazán a 15. század végétől indult meg, de eleinte elsősorban az ortodox kereszténység rovására, azaz a déli területeken. A forrásokból ismert, hogy 1577-ben még az északi országrész csaknem teljes népessége római katolikus volt. Az iszlamizáció a 17. század első évtizedeiben érte el ezeket a vidékeket, és a lakosság 30-50%-a áttért az új hitre északon is, Koszovó pedig csaknem egészen eliszlámosodott. Egy 1634-es prizrendi összeírásból tudjuk, hogy a városban 12 ezer muszlim lakos mellett mindössze 600 ortodox és 200 római katolikus ember élt. Eközben délen a 17. században már olyan erős muszlim kultúrával rendelkező városok virágoztak, mint Ilibaszan (Elbasan) vagy Belgrad-i Arnavut (Berat), valamivel később pedig Kavalje (Kavaja). A 18. századra ugyanezeken a déli területeken felvirágzott a muszlim tradíciójú, vallásos bejtedzsi költészet. A 17. század végére a muszlimok száma a teljes albán lakosságon belül felülmúlta bármely másik felekezethez tartozókét, a római katolikusok északi, Iskodra (Shkodra) környéki enklávéjukba szorultak, délen pedig néhány ortodox terület – Görice (Korça), Ergiri (Gjirokastra), Himara vidéke, valamint az epiruszi szulióta közösség – tartotta magát az iszlám tengerben.
A tömeges iszlamizálás okai Az iszlám sikere, a tömeges áttérések mögötti okokat firtatva az elemzések általában megállapítják, hogy az albánok eleinte jellemzően nem hitbéli meggyőződésből váltak muszlimokká, hanem így igyekeztek elkerülni a 16. század végétől általános, a nem muszlim családfőkre kivetett adó, a harádzs befizetését. Az adó mellett a török hatóságok egyéb intézkedései is megnehezítették a keresztények életét. Bár földjeiket megtarthatták, a pasa vagy a bégek saját maguk szabta áron bármikor megfoszthatták őket tőlük. A renitensebb keresztény falvakba fegyveres osztagokat telepítettek, akik élelmezése az egyébként is szegény sorban tengődő helyiekre hárult. Maguk a keresztények elviekben nem hordhattak fegyvert, de iszlámok jelenlétében lóháton sem ülhettek. Az igazságszolgáltatási rendszer a muszlim klérus kezében volt. Egy kereszténynek a kádi előtt tett vallomása jottányit sem változtatott egy peres ügy kimenetén, jobban tette, ha nem élt jogi panasszal, bármilyen főbenjáró bántalom vagy sérelem is érte. Egyes szandzsákokban szigorúan szabályozták, milyen mesterségeket űzhetnek a keresztények, és melyek tiltottak számukra. Kézműveseiket és kereskedőiket nem engedték a városok bazárjaiban portékáikat árulni, rendszerint a hét egyetlen kijelölt napján tarthatták nyitva műhelyeiket vevőik előtt. A hentesek az ortodox és katolikus templomok fallal védett udvarában, rejtőzködve adtak túl disznóhúskészítményeiken. Különösen a dél iszlám kultúrájú városaiban gyakorta előfordult, hogy a keresztény nőknek tiltották a köztereken való tartózkodást, vagy a muszlim nőkhöz hasonlóan el kellett fedniük arcukat és felsőtestüket. Ahogy az Oszmán Birodalom más vidékein, úgy a devsirmerendszer keretében albán földön is sok fiúgyereket ragadtak el családjától, és tették janicsárrá. A legklasszikusabb példa itt Kasztrióta György, de egy panariti ortodox pap fia később Iljasz Mirahori néven janicsártisztként tért vissza szülőföldjére, és sokat tett Görice (Korça) iszlám kultúrájának fellendítéséért. Emellett a források szórványosan említenek olyan eseteket is, amikor keresztényeket a Korán szellemiségével is ellentétesen erőszakosan térítettek át az igaz hitre. Az egyik legnotóriusabb példa Ali Tepeleni nevéhez fűződik, aki a 19. század elején Labëriában egy teljes keresztény falu férfilakosságát körülmetéltette egy hodzsával.
További fontos kérdés, hogy noha a Balkán egész területén hasonló elbánásban részesültek a több évszázados oszmán hódoltság alatt élő keresztények, miért éppen az albánok nagy tömegei lettek muszlimmá. 1930-ban Albánia lakosságának 68,6%-a muszlim volt, ugyanez az arány Bulgáriában 15,8%, Jugoszláviában 13%, Görögországban pedig 2% volt. A válaszok egy része arra mutat rá, hogy a környező népektől eltérően az albánság már az iszlám érkezése előtt felekezetileg megosztott volt, és a korról korra változó római vagy bizánci rítus alatt a lakosság is készséggel követte az éppen aktuális birodalom vallását. Ahogy a korabeli forrásokból ismert albán mondás tartotta: „Ku është shpatë, është feja” (’Ahol a kard, ott a hit’). Emellett a keresztény egyházak javarészt idegen főpapságát az egymással való ádáz gyűlölködés foglalta le, a hívek lelki gondozása elsikkadt, ami sok esetben megkönnyítette a velük szembeni „hűtlenséget”. Számításba kell venni azt is, hogy a javarészt tanulatlan keresztény papokkal szemben az iszlamizálás feladatát jól felkészített, hatékony mullákra bízták. Bár a felekezetek egymás mellett élését viszonylagos béke jellemezte, arról is ismertek beszámolók, hogy a hódoltsági időkben a keresztény hívek jobban tartottak a velük szemben ellenséges másik keresztény felekezettől, mint a muszlimoktól. Míg a muszlim–keresztény vegyes házasságok általánosak voltak, ortodox–katolikus frigyekről elvétve sem számoltak be a források. A keresztény felekezetek közötti szembenállás fontos szerepet játszott az áttérésben azokon a területeken, ahol az északi római katolikus albánság az ortodox szerbséggel élt szomszédságban, és magyarázattal is szolgálhat a koszovói albánok gyorsan lezajló muszlimmá válására.
A válaszok másik része abban a jelenségben látja az albánok tömeges iszlamizálásának okát, amit talán vallási renyheségként lehetne megragadni. A szakirodalomban gyakorta vissza-visszatérő toposz, hogy az albánok a tételes vallásokhoz felszínesen viszonyultak, tanításaikat csak szelektíven fogadták be, esetleg több vallás előírásaiból gyúrtak egy szinkretisztikus elegyet, nem voltak különösebben fogékonyak az elmélyült vallásos életre, és így általában az áttérés sem hozott számukra lényegi identitásbeli változást. Így például a katolikus vidékek népe már az oszmán hódítást megelőző évszázadokban sem az egyházi tanítások szoros követésével tűnt ki. Az idelátogató apostoli küldötteket gyakran felháborították az albánok egyházszervezeti viszonyai, az erkölcsi állapotok és a keresztény előírások mellőzése. Az észak-albániai hegyvidéki katolikusok kapcsán Edith Durham még a 20. században is azt jegyezte le, hogy keresztényi mivoltuk abban merül ki, hogy a cipótól az ajtókon át az oromzatokig mindenhova bevésik a kereszt jelét, de életüket és mindennapjaikat saját, a kereszténység szellemiségével több ponton szembemenő évszázados törvényeik és jogszokásaik (a kanun), a régmúltba visszanyúló babonás hiedelemviláguk határozza meg. Ez a fajta nagyvonalú viszonyulás az egyes vallások hittételeihez azonban hozzájárult ahhoz, hogy a vallási hovatartozás az albánokat nem osztotta meg véglegesen a tömeges iszlamizációt követően sem, sőt, gyakran fenntartás nélkül részt vettek egymás rítusaiban. A korszak egyik leglátogatottabb búcsújáró helye volt például az ardenicai kolostor szent forrása, amelyhez keresztények és muszlimok egyaránt elzarándokoltak, és a gyógyulás reményében ittak vizéből. 1905-ben arról számoltak be, hogy Lushnja generációkkal korábban az iszlámra áttért lakói továbbra is minden évben elzárondokoltak a közeli Szent Miklós-templomhoz, és gyertyát gyújtottak lelki üdvösségükért.
A gazdasági kényszerből vagy vallási renyheségből fakadó megtérés elméletét igazolja az az általános jelenség, hogy egy-egy falunak csak a férfilakossága tért át az igaz hitre, az asszonyok megmaradtak kereszténynek. Sok helyen megelégedtek azzal, hogy csupán a családfő vagy a legidősebb fiú metéltette körül magát, ezzel egész – továbbra is keresztény – házanépe mentesült a harács alól. Számos adat ismert arról is, hogy albánok tömegei voltak kriptokeresztények (albán szóval laramanë, ’kétszínűek; vegyes felekezetűek’), azaz bár névleg és külsőségekben felvették az iszlámot és nyilvánosan muszlimként viselkedtek, a családi körben megőrizték keresztény rítusaikat és magánáhítatuk perceit. Mindez a névválasztás gyakorlatában is tükröződött: sok albán két névvel rendelkezett, egy muszlimmal a társadalmi érintkezésekhez (és az adózás elkerüléséhez) és egy kereszténnyel, amelyen családi és baráti körben szólították (de a katonai sorozás elkerüléséhez is ezt használták). A kriptokereszténység különösen Koszovóban Peja vidékén, valamint a Shpat-hegység régiójában dívott, és általános jelenség volt még a 19. században is.
Szúfi dervisrendek bélyeg|jobbra|250px|A frashëri bektási tekke bélyeg|jobbra|250px|A berati halveti tekke