bélyegkép|250px|jobbra|Fegyverbölcsőben elhelyezkedő NR–23 (két szélső) és N–37 (középső) gépágyúk A NR–23 (oroszul: НР–23, NR – Nugyelman–Rihtyer) a Szovjetunióban a második világháború után kifejlesztett és gyártott 23 mm-es repülőgép-fedélzeti gépágyú.
Története Az NSZ–23 (Nugyelman–Szuranov) gépágyú alapján, annak felváltására fejlesztették ki az OKB–16 tervezőirodában Alekszandr Emmanuilovics Nudelman főkonstruktőr és Aron Abramovics Richter vezetésével. 1948-ban alkalmazták először repülőgépen, de hivatalosan csak 1950-ben került sor a rendszeresítésére. A sorozatgyártás beindulása után még tovább folyt a fejlesztése 1951-ig, a későbbi szériák jobb paraméterekkel rendelkeztek. A sorozatgyártását 1956-ig végezték a 2. sz. (ma: Gyegtyarjov Gépgyár) és az 525 sz. üzemekben, de 1957-ben még a meglévő alkatrészekből tovább folyt az összeszerelése. Igen nagy számban gyártották, összesen kb. 70 ezer db készült belőle Az 1960-as években a Szovjetunióban és a Varsói Szerződés országaiban a legtelterjedtebb repülőgép-fedélzeti gépágyú volt. A modernebb gépeken később a Grjazev–Sipunov GS–23 gépágyú váltotta fel.
Szerkezeti kialakítása bélyegkép|250px|jobbra|A faroklövész NR–23 gépágyúi az Il–28 könnyű bombázón Egycsövű, rövid csőhátrasiklású fegyver, a fegyvert a hátramozgó cső energiája működteti. Hevederes lőszeradagolású, mindkét oldalról alkalmazható a heveder. Az első szériák 3000 lövéses élettartama kevésnek bizonyult, ezért módosították a fegyvert, amely később elérte a 6000 lövés élettartamot. Pneumatikus rendszerrel lehetett tűzkész állapotba hozni.
Alkalmazása Az NR–23 gépágyút először az 1948-ban kis sorozatban gyártott Lavocskin La–15 vadászrepülőgépbe építették be, később más repülőgépekben is megjelent. A MiG–15 és a MiG–17 vadászrepülőgépekbe 2-2 db-t építettek. Az NR–23-t alkalmazták a MiG–19 korai változataiban is.
Önvédelmi fegyverként – az AM–23 változatot – alkalmazták az An–12 szállító repülőgépnél, az Il–28, M–4, Tu–14, Tu–16, Tu–22 és Tu–95 bombázóknál.
Változatok Az AM–23 (Afanaszjev–Makarov) felépítésében és működésében hasonló az NR–23-hoz, de nagyobb, 1200–1300 lövés/perc tűzgyorsasággal rendelkezik, és nehezebb, tömege 43 kg. Ezt a típust szállító repülőgépekbe és bombázókba önvédelmi fegyverként alkalmazták, forgatható toronyba építve.
Az AM–23 gépágyúhoz új, továbbfejlesztett, 23×115 mm-es lőszersorozatot fejlesztettek ki. Ez egy új, sokkal nagyobb teljesítményű lőportöltetet használt, amely rövidebb csőből nagyobb csőtorkolati sebességet tett lehetővé.
Bár az NSZ–23 és az AM–23 lőszerméretei megegyeznek, az NSZ–23 és az NR–23 gépágyúhoz való lőszer használata az AM–23 vagy a GS–23 gépágyúkban tilos. Az AM–23 lőszere azonban biztonságosan lőhető az NSZ–23 és NR–23 fegyverekkel. Az AM–23 és az NSz–23 lőszereinek könnyű megkülönböztethetősége érdekében az előbbiek egy 4 mm széles fehér csíkkal vannak megjelölve.
A rendszeresített lőszertípusok között nagy robbanóerejű gyújtólövedékek, nagy robbanóerejű gyújtólövedékek nyomjelzővel, páncéltörő nagy robbanóerejű lövedékek, páncéltörő gyújtólövedékek, páncéltörő gyújtólövedékek nyomjelzővel, radarzavaró lövedékek, infracsapdát tartalmazó lövedékek és gyakorló lőszerek szerepelnek.
Az NR–23 konstrukcióján alapul az NR–30, amely azonban 30 mm-es ágyúcsővel rendelkezik. Az NR–30-t a MiG–19-nél és a MiG–21 korai változatainál, valamint a Szu–7 és Szu–17 vadászbombázónál alkalmazták.
Kínában a Norinco gyártotta a másolatait, az NR–23-t „23–1-es gyártmány”, az AM–23-t „23-2-es gyártmány” jelzéssel.
Műszaki adatok Űrméret: 23 mm Csőhossz: 1450 mm Hossz: 2018 mm Szélesség: 165 mm Magasság: 136 mm Tömeg: 39 kg Elméleti tűzgyorsaság: 800–950 lövés/perc Csőtorkolati sebesség: 680 m/s Löszer tömege: 200 gr
Források Alekszandr Sirokorad: Isztorija aviacionnovo vooruzsenyija, Harveszt kiadó, Minszk, 1999, ISBN , pp. 137–138. (oroszul)
Kategória:Repülőgép-fedélzeti gépágyúk